Méltóbb kiállítással nem is kezdhette volna meg működését a Háló Egyesület (ez a keresztény összefogást, megsegítést, lelki gondozást az egész Kárpát-medencén belül évtizedek óta gyakorló-végző társaság) Kolta Galériája, mint a Kós Károly-épületeket bemutató színes fotókkal.
Az első kiállító, Haris László, akarva-akaratlan két ember előtt is tisztelgett. Kós Károly alkotó zsenijét megidézve az előtt a dr. Kolta Magdolna (1958–2005) – a galéria névadója – előtt is, aki a Magyar Fotográfiai Múzeum és a Mai Manó Ház megálmodójaként emberfeletti munkát végzett a magyar fotográfia hazai és külföldi elismertetéséért.
Haris László képzőművészeti látása, vonzódása egy-egy műhöz közismert – újabb, nagy méretű képei például valamely festmény részletét idézik meg, a Hold-kráterben „űrsétát” végző szemként, az ott látottak igézetében.
Hogy ez az egyre kozmikusabbá váló, némiképp a szakralitással is érintkező látásmód az évtizedek alatt miképp alakult ilyenné – a politikai jellegű akciókból, szabadságot kiáltó fotókból hogyan lett artisztikus, az éteri szépséget az önkifejezés szolgálatába állító létmagyarázat –, arra a közelmúltbeli felsőzsolcai tárlat (Bárczay-kastély) volt meggyőző példa.
Ám a jó fotós, a gépét mesteri módon kezelő – a technika minden csínját-bínját ismerő és alkalmazó – művész nemcsak akkor van elemében, amikor teremteni kell (a fénykép, világhírű nagyjainktól tudjuk, önálló, esztétikummal bíró műtárgy), hanem dokumentátori minőségében is. Persze Harisnál – nézzük csak meg a Varjú-várat domboldalból kiemelő árnyékot, a belógó fa dőlésszögét stb. – ez a megőrző-dokumentáló gesztus is teremtés.
Kós Károly-képei, mintha minden részükben az életmű igazságait hangsúlyoznák, át vannak szellemítve. A Székely Nemzeti Múzeum (Sepsiszentgyörgy), lábát megvetve a hazai tájban, erős vár, s mégis mintha lábujjhegyen járna, oly kecses szellemi építmény. Ugyanaz az Isten lakik falai közt, mint a zebegényi római katolikus templomban, vagy a monostori úti (Kolozsvár) református templom – Szilágyi Domokos: Harangoznak Monostoron... – tornyában.
Haris Kós Károly-épületfotóit nézve nem véletlenül jut eszünkbe a kő romolhatatlan igazságát valló makulátlan ember tettre kész alakja, cselekvő erkölcse. Sugallják-e ezek a fotók – megejtő szépségükön kívül – azt a bátorságot, amely Trianon vészfelhői alatt otthagyatta az építésre fölkent építésszel a budapesti katedrát, hogy az övéihez rohanva élére álljon, a búslakodást megvetve, a teremtő munkának?
Bizony sugallják.
Mert akár a Wekerle-telep házait nézzük, akár az óbudai református parókiát vagy a zebegényi templom kapuját, avagy egy-egy kisebb hajlékot (Csutak-villa, Sepsiszentgyörgy), ugyanaz sugárzik belőlük: az otthon melege és ereje, mi több, a közösség szolgálata.
Nem véletlenül idézte a fotóművész meghívóján a Kiáltó szó (1921) – a Kós Károly-i erkölcs és gondolkodás – példaértékű kinyilatkoztatását.
„Építenünk kell! Fogunk hát építeni új, erős várakat a régi Istennek. Az Egynek, az Igazságosnak, az Erős Istennek. Aki ideküldött titkos Ázsiából egykoron minket, és akit mi idehoztunk magunkkal. Aki oltalmazott, és akit mi is megvédelmeztünk – magunknak.”
Az egész tárlat a fönt idézett fohász, az önmagunk erejét világgá kiáltó gesztus igézetében szerveződött.
De aki nem csupán a szemében, hanem fogható közelségben is meg akarja őrizni ezeket a fotókat, az szerezze be Anthony Gall ausztráliai építész – aki a nagy erdélyi szellem kedvéért tanult meg magyarul – zseniális könyvét, a Kós Károly műhelyét (Mundus Kiadó, 2002).
Ez az album fenséges, olyan, mint egy Kós Károly-remek.
Fénye, sok egyéb mellett, attól is van, hogy Haris László ebben is közreműködött.
