Egy mindörök bohóctréfa,
      múlt-jelen-jövőben
– előadja-játssza bár
      világtalan, süket  –
elkezdődik: sokadalom,
      forgatag, őrület.

Ki kell takarítni – mondjuk –
      egy sivatagot,
különben jutalmunk,
      a gondolkodás: oda...
Vagy csak lézengünk Nagy
      Ismeretlen Házban,
amelyben valahol
      ott az otthonunk.
Vak termekben borongó
      holt barátok szürkén.

Álombéli lányok tűnnek,
      a hírnek szárnya nő,
közeledünk valamihez
      egy székelyföldi erdőn –
tisztásain ölre mennek
      jóllakott lázadók –.
Sosem elég, ami csurran
      nyert csaták után.

Hullámzanak halmozott
      előnyű pártjelvények,
aluvó röstelli
      földre szállt álmait.
Szöszmötölünk szellemtelen
      szócsavarások közt:
Apukalipszis, Tocsilla
      (Tóth Csilla művésznő?),
Nyárádtemető, s a nagydíjas
      Disznókrácia...

Ám váratlan  – Halló! –
      riadok múltamból,
menekülnek álmaimból
      a nyomom-követők
(Világvégén jártam,
      ott is megjelentek,
jéggé fagyott-fagyasztó
      pályaudvaron,
titkos jelre köddé váltak –
      cserben hagyó koronatanúk.)
s szállni kezdek, mint midőn
      a Szamosban, Kolozsvárt
fehér ludak keringőztek:
      titkosáru orosz bibliák.

Fölöttünk, mint vas-szivárvány,
      a nyolcvanas évek.
Csapni való csempészregény,
      rút körmön font játék
jobbra-való szereplői
      voltunk, cimborák.
Hit nélküli, léghuzatos
      felvonásainkban
Isten fohászkodott
      az ember fiához...

MI KÖZÖM?! – – Ébrednék,
      csakhogy alszom,
alkudozó gyerekkorban.
      hol minden érthető:
„Grönlandon dúl leghidegebb
      hidegháború...”
És a magasban a híres
      görbe mondat: „Fejedelmünk
él s elégedett.” –
      Mit kezdjünk vele?

– – Ébredés. December.
      Keljetek föl és ébresszetek.
Vigyétek el magatokkal
      az álombéli verset.
LEGYEN LEGALÁBB EGY
       LIBERTÁSOTOK.