A FISZ-tábor 3-4. napjáról




Nádas Péter szerint az emlékezés mértéke a koncentráció és dekoncentráció arányának függvénye. Azé, ahogyan az idő síkjában éppen mozgunk.
 
 

 
Az egyetértésem ezzel a gondolatmenettel saját tapasztalat: az utóbbi két napban, ahogy hazajöttem a táborból, próbáltam mindkettőt – az emlékezésre koncentrálni, ami csak foltokban sikerült, illetve lefoglalni magam valamivel, ami általában csúfos kudarcot vallott, olyan komikus szituációkban manifesztálódva, minthogy a Tesco zsepirészlegén a legolcsóbbért hajolok az alsó polcra, közben eszembe jut valami, mire a jóravaló árufeltöltő gyanakodva végigmér, vajon miért olyan vicces a budgetzsepi.

 
 

 
Mondjuk zsepivásárlás közben pont nem a Nádassal való beszélgetés járt a fejemben, de például most már nem tudok szandálokra, vagy zokni nélkül cipőt hordó emberekre ránézni anélkül, hogy ne kanyarodnék vissza fejben a pénteki beszélgetés felütéséhez, amikor Nádas Péter a nem létező magyar divatról beszélt. Meg arról, hogy az épp viselt szandálja az egyetlen, amit birtokol.

 
Bár egyértelműen ő a hét sztárvendége, még így utolsó előtti nap is nehezen tudom elhinni, hogy Nádasdy tanár úr műhelyén lehetek. A mai kétszer kétórás intenzív munka is meghozza a gyümölcsét: sokkal biztosabban, egyfajta struktúrával a fejemben állok már neki egy-egy vers fordításának, a fordítások összehasonlításának pedig egyre jobban észreveszem a szempontjait magamtól. Ma készül az Auden-versfordításom, amit szombaton aztán felolvasok a “szövegpoklon” (értsd: éjszakába nyúló műhelyes felolvasás), és a délutáni műhelyen Shakespeare LXXV. szonettjének fordításait is rangsoroljuk.

 
 

 
Este a skót-magyar és a francia-magyar műhely terméseinek bemutatása közben majd’ elsírom magam, hogy végre ismét francia szót hallok. Ráadásul kortárs verseket, amik leginkább szitokszónak számítottak a gimiben, ahova Franciaországban jártam. Egészen máshogy hangzik minden angolul és franciául. Nemcsak a nyelvek jellegéből adódóan, hanem azt érzem, hogy ők máshova teszik a hangsúlyt a szövegeikben, máshogy élik meg és adják elő a verseket, mint a magyarok.

 
A szombati utolsó napon a fáradtságtól már meglehetősen rezeg a léc mindenki alatt. Nem csinálok házit a műhelyre, viszont így az utolsó nap vannak az egyik legjobb beszélgetéseim este. A “szövegpokol” előtt a Bán Zsófiával való beszélgetésből a kommunikáció megtörtségének a motívuma, és Frida ragad meg a legjobban. Az áramszünet helyrehozása alatt kiülök a mezőre, Bán Zsófia esszéi mellett az egész táborról gondolkodom.

 
 

 
A helyzet természetességéről, amelyben megkérdeztem Nádasdy Ádámot, nem gondolt-e arra, hogy tercinákban fordítsa le az Isteni színjátékot, és hogy azért a verstant tényleg elegánsabb lett volna az Odüsszeia eredeti görög skandálásával megtanulni – ahogy azt a tanár úr csalódott arckifejezése elárulta, mikor szabadkoztam, hogy nem, csak magyarul tanultam a hexametert.

 
 
 
 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter