Versek




Siklodi Zsolt: Tavak

 

 

én írni járok a kocsmába. feltenni a pontot az ı-re.

remegni. élni. volt egy sor a fejemben még reggel,

eleresztettem végül, minek forogjon bent feleslegesen.

el kellene indulni, gondosan dokumentált ámokfutás,

meg kéne érkezni, úton lenni mégsem mindig boldogság;

elengedni erény, megnyugodni se bűn — de ebben az álmatag,

fásult közegben nem is lehet mást tenni, csak hasonulni

vagy meghasonlani. milyen tétova ez a nyár is. mire visz

mindez pontosan. eltévedni vagy megkerülni

járok ebbe az emlékkórházba. nem vezetek sehová.

 

 
 

„én már csak nevetek vállat vonva;

tudatosítottam, ez van, így van, kicsiben és nagyban,

és vállat vonok nevetve, mert mégsem sírhatok

a kárpátok alatt; majd megszokjuk” – pár napja,

valami optimista levesben főve, arra gondolva,

immár képes vagyok nem engedni, hogy bármi is

megérintsen a nyilvánosság ügyeiből, írtam e sorokat,

bár inkább tűnnek föl ostobának most, amikor

nem csak mert mégis megérintenek mindig –

épp a másik oldalon pácolódom zavaros

kilátástalanságban, kétségbeesésben, motivációk

nélkül, kiégve. rossz az ízem, elönt a szégyen,

negyvenegy évesen ugyan hová, mivé lettem,

mi minden tett és tesz beteggé, hogyan vagyok

probléma, miért nem tudok tanulni vagy változni.

hogyan találkoztam egy csodával, melyet mintha

megtartani nem tudnék. mitől lettem hülye.

itt fetrengek a legnevetségesebb önsajnálatban,

és nincsenek válaszaim, felismerhető

megoldáslehetőségeim, csak épp széteső életem.

próbálom egybefogni, bár minek, kérdezem;

de még nem engedem el. még nem engedem.