Silentio




 

Fejér Bernadett munkája.

 

Én befejezte a kis füvészkert művelését. Harangszó figyelmeztette rá, hogy itt az ideje abbahagyni, mint ahogy harangszó jelezte számára élete minden más tevékenységének elejét és végét is. Engedelmesen felkelt hát, leporolta csuhájáról a rátapadt port, gondosan elrendezte saját készítésű kerti szerszámait, majd visszavonult magányos házába. A nap éppen akkor bukott a látóhatár alá, amikor behajtotta maga mögött a nehéz faajtót.

 

Én gyertyafénynél költötte el vacsoráját. Az étel kevés volt és viszonylag íztelen, ugyanakkor tápláló is, tehát kielégítő. Én mindenesetre jó érzéssel falatozott belőle; hálás volt azért, hogy a kolostor főépületében rá is főztek a laikusok, s így ő minden percét a hivatásának szentelhette. Néhány apróbb háztáji teendőtől eltekintve egyetlen feladata volt csupán: folyamatos, elmélyült elmélkedés az Úr dicsőségén, éspedig a lehető legtisztább módon, egyedül, nem zavartatva senkitől és semmitől.

 

Mikor újra megkondult a kolostor tornyában függő öreg harang, Én összepakolta a használt edényeket, majd az egyik, az ő fejénél némileg magasabban lévő ablak párkányára helyezte őket. Az ablak a remeteség belső udvarára nézett, melyet közösen gondoztak a növendékek, még mielőtt Énhez hasonló szerzetesekké nem lettek maguk is. Ez volt az az ablak, amelyen át a kintiek élelmet és más hasznos dolgokat juttattak be Énnek, és amely ablakot csak kívülről lehetett kinyitni. Én viszonylag keveset gondolt vele, már csak azért is, mert üvege nem átlátszó, hanem homályos volt, így ha Én nagy ritkán felpillantott rá, mást nemigen látott a külvilágból, mint az Úr tiszta vagy éppen borús egének derengését.

 

Más napokon Én rögtön a ház apró kápolnaszobájába indult volna, hogy belekezdjen a regula és a harangszó által előírt, órákon át tartó imádságba, ám most maradt még pár percig, és nekiállt vizet forralni a ház fűtését szolgáló vaskályha tetején. Gyógyfőzetet készített magának, mivel úgy érezte, az utóbbi egy hétben gyötri valamilyen nyavalya: egyszer a hideg rázta, másszor meg verejtékfakasztó belső hő kínozta, gyakran émelygett és szinte mindig fáradt volt. A főzet jórészt olyan növényekből készült, amelyeket saját maga termesztett a kertben és szárított a kamrában, de azért kellett hozzá egy bizonyos nagy hatású tinktúra is, amelyet odakint készítettek a kolostor medicinásai. Én pár nap alatt, kis papírfecnikre firkantott jegyzetek segítségével meg tudta értetni velük, mire van szüksége, így aztán az ablakon keresztül mindent megkapott ahhoz, hogy türelemmel várva, mégis belátható időn belül kikúrálhassa magát.

 

A kész ital kesernyés ízétől viszolygott Én, még úgy is, hogy a tűzforró folyadék hólyagosra égette a nyelvét. De azért lenyelte minden cseppjét, és mikor végzett, olybá tűnt, kellemes és talán kissé bágyasztó melegség járja át a tagjait. És ez így jó volt, elég volt. Úgyhogy tényleg nem maradt más hátra, mint szép lassan megindulni a ház egyszemélyes kápolnája felé, mivel tudta, Énnek ez kötelessége. Én-ként gondolt magára, egyéb fel sem merülhetett benne. Neve ugyan neki is volt még valamikor régen, ám az a név, mint ahogy minden más szó is, odakint maradt, amikor letette fogadalmát.

 

Én a kamalduli rend tagja volt. Ennek megfelelően a novíciusévei után fehér csuhát öltött, hosszú szakállat növesztett, fejének többi részét csupaszra borotválta, majd elfoglalta a számára kijelölt cellaházat és a hozzá tartozó kicsiny kertet, szent esküvéssel fogadva, hogy azt élete hátralévő részében már el nem hagyja. Eme önkéntes és visszavonhatatlan száműzetés azonban önmagában nem volt elég sem az Úrnak, sem pedig a rendnek. Mikor életében először átlépte a háza küszöbét, Énnek megszeghetetlen ígéretet kellett tennie arra is, hogy legyen bármennyire egyedül, egyetlen hangot sem ejt ki a száján soha többé. A némasági fogadalom nem tiltotta meg, hogy szavakat olvasson, írjon és gondoljon el, csak kimondani volt tilos őket. Ennyi azonban éppen elég volt ahhoz, hogy a remeteség vánszorgó esztendei alatt szép lassan kikopjon Én világából a nyelv.

 

Így esett, hogy amikor aznap este végre letérdelt a házi oltár elé, és kezét imára kulcsolva az Úrhoz fordult, még kimondatlan szavai sem voltak. Elméjében egyszerű, tiszta érzések kavarogtak, mentesülve a jelölés mélybe húzó koloncától. Én szabadon érzett és gondolt, úgy csapongva, ahogyan éppen jólesett, akár egyetlen pillanat alatt keresztülszelve a mindenséget és talán még annál is többet. Ilyenkor úgy tűnt neki, mintha az Úr és közte lévő végtelen távolság csökkent volna valamicskét, mintha egy nem is létező kéz közelebb invitálta volna ahhoz a helyhez, ahol a rideg értelem már értelmetlen. Nem létezett számára se tér, se idő, s így a virrasztó imádság rémisztően hosszúnak tűnő óráit sem érzékelte. A harangszó, ami az ima végét volt hivatott pontosan jelezni, mindig máskor és máskor hívta vissza a kápolnába.

 

Azon az éjjelen viszont nem a harang parancsára rezzent fel Én. Nem tudta, hogy történt, nem tudta, mi történt. Egyszer csak ott görnyedezett a szúrágta térdeplőn, és nézett maga elé. Nézte a díszesen faragott vörösmárvány oltárt, nézte a középen keretbe foglalt oltárképet. A festmény egy szentet ábrázolt; hogy pontosan kit is, arról Énnek már csak halvány emlékei voltak. Fakó volt a kép, alig lehetett kivenni a vonalakat. Onnan nézve, ahol Én térdelt, egyetlen mécses vibráló fényében, a szent arcvonásai homályba burkolództak. Ahogy nézte, Énnek egyre inkább úgy tűnt, hogy igazából nincs is ott semmiféle arc. De nem ez zavarta valójában. Tudta, valami más az oka a feszültségnek, amely észrevétlenül, alattomban kezdte nyomni a mellkasát. Ám arról nem volt még csak sejtése sem, hogy mi az.

 

Később lassan felemelte a fejét, és a válla fölött a háta mögé pillantott. Persze nem látott senkit és semmit. Egyetlen gyertyaláng vöröslő világa nem volt elég ahhoz, hogy eloszlassa a házban gomolygó sötétséget. Én nem vehetett észre semmit, ami a fény körén kívül maradt. Így ismét lehorgasztotta a fejét, és megpróbálta folytatni a szavak nélküli imádságot. De valahogy csak nem sikerült neki, hiába erőlködött. Újra és újra visszahúzta a kápolnába valami ragadós, egyben szorító érzés, ami már-már a lélegzetét is elakasztotta.

 

Nem tudta, milyen sokáig küzdött ellene, végül azonban nem bírta tovább. Hirtelen, önmaga számára is váratlanul felpattant, és abban a pillanatban meg is tántorodott. Olyan erős szédülés fogta el, hogy csak az oltár hideg kőperemébe kapaszkodva tudott megállni a lábán. Elkerekedett szemmel, némán zihálva meredt maga elé. Nem értette, mi lelte. Csak abban volt biztos, hogy a kápolnában nincs maradása. A komor, márvánnyal borított falak mintha össze akarták volna préselni. A homlokáról vékony erekben kezdett csordogálni a hideg veríték. Levegőt, levegőt akart kapni. Felkapta hát a mécsest, és amilyen gyorsan csak tudott, kibotorkált a kápolnából, ki, a bejárati ajtó elé.

 

Nagy sietségében észre sem vett.

 

Én reszkető keze alig boldogult a retesszel és a kilinccsel. Többször is próbálkozott, de az ajtó nem nyílt. Aztán egyszer csak mégis. Teljes súlyával ránehezedve elmozdította az ajtót. A lábában alig volt erő, mégis úgy érezte, hogy ha most megfeszíti izmait és elrugaszkodik a küszöbtől, akkor megszabadul attól. Ami ott van körülötte mindenütt. Ami fojtogatja. Ami valami. Valaki. De nem sikerült. Ugrásra készen állt, közben viszont már tudta, hogy nem fog ugrani. Nem tehette. Útját állta az éj tömör, mélyfekete fala.

 

Csak állt és bámult, de nem látott semmit. Hiába emelte fel a mécsest, a kis láng fényét egyszerűen elemésztette a sötétség. Nem volt kint se fény, se hang, se levegő. Én fuldokolt. Olybá tűnt neki, mintha minden, de minden elveszett volna az Úr világából, már ha nem éppen maga a világ szűnt meg létezni. Nem volt hová menekülni és nem volt hová elbújni sem. Az a rémes, fojtogató árnyvalami egyre szorosabban fonta körül. Én úgy érezte, hihetetlenül vékony és éles húrok százai tekerednek a testére, méghozzá könyörtelen lassúsággal. Nem mert odapillantani, hogy lássa, tényleg így van-e, anélkül is biztos volt benne, hogy pár pillanaton belül teljesen a hatalmába keríti e felfoghatatlan erejű szorítás.

 

És így is történt. Azok a bizonyos húrok egyszer csak megfeszültek, és lassan, de határozottan elkezdték húzni Ént hátrafelé. Vissza a házba. Vissza a sötét, hideg falak közé. Ahol már várta az a.

 

Látta, hogy az egyre távolodó ajtó némán bezárul.

 

A következő pillanatban a nagyszobában találta magát. A húrok semmivé foszlottak már, de ez nem hozott enyhülést. Én képtelen volt megmozdulni. Teste mintha kővé dermedt volna, tekintete pedig egyetlen pontra meredt. Az asztalon a Szentírás egy hatalmas, vaskos példánya hevert, melynek porlepte fedelén ott állt a hosszú nyakú, méregzöld medicinásüveg, gyomrában azzal a keserű, erős szerrel. Ezt bámulta Én tágra nyílt szemmel. És közben rettegett.

 

Mert most látott. Kissé eltorzulva és zöldes színben ugyan, de látott. A mécses kihullott az ujjai közül, és az ősöreg fapadlóra zuhant, éppen a lába elé. A láng nem hunyt ki. Én ekkor hátra hőkölt, megfordult, és újra meglátott. Csak most épp a falon és a mennyezeten, sötéten és bőszen, a feje fölé magasodva.

 

És ekkor elfogyott Én erejének utolsó cseppje is. Elszédült. Reszkető térde összecsuklott alatta, teste a földhöz vágódott. Tagjai tehetetlenül, kicsavarva hevertek mellette. Arca felfelé nézett. Látta az egyre növekvő, rémséges árnyat, aztán.

 

Aztán.

 

Nem tudta, hogyan kezdődött. Csupán annyit érzett, hogy valami, ami mindeddig a mellkasában rejtőzött, elindult benne fölfelé. S mikor ez a valami elérte a száját, megdöbbentő felismerés hasított belé: levegő. Én nem értette, hogyan lehetséges ez. Nem is emlékezett rá, mikor vett utoljára akár csak egyetlen kortynyi lélegzetet. Ám ez végtére mindegy volt. A légáram megállíthatatlanul szakadt ki Én tüdejéből, és közben megrezdített valamit a torkában.

 

Először csak valami halk nyöszörgésfélét hallott Én. Nem is vette észre, hogy a tulajdon ajkáról száll felfelé a hang, egészen addig, amíg a nyöszörgés nyögdöséssé, majd jajgatássá nem erősödött. Ekkor már tudta, hogy a saját, rég elfeledett hangját hallja, szabálytalanul ugrálva mélység és magasság között. Torznak és rémisztőnek hallotta. Érezte, ahogy a nyelve kétségbeesetten csapódik ide-oda a szájüregében, nem tudván már, mit is kell tennie. Állkapcsa ugyancsak tanácstalanul rángatózott. És a levegő közben egyre csak tört elő belőle.

 

Én ordított.

 

Hangja úgy töltötte be a szobát, mintha szét akarná vetni a falakat. Csak úgy remegett belé minden. Az apró tárgyak a polcokon. Az undok zöld üvegcse. Az ablak.

 

Aztán vége lett. Az Énből feltörő légáradatot mintha hirtelen elvágta volna valami. A beállt, mélységes csend süketítőbbnek hatott, mint valaha. Én felemelte a fejét. Tekintete riadtan fürkészte a szobát. Egyszer csak látta, hogy a magasan lévő ablakon egy tenyér sötétlő sziluettje rajzolódott ki, amely többször is erőteljesen megveregette a homályos üveget. Az éles zördüléseket egy kiáltás követte:

 

– Silentio!!!

 

Egyetlen szó: egy dühös hangon, egy fiatal férfihangon, egy kinti hangon.

 

Én némán felsóhajtott, és visszaejtette fejét a földre. Koponyája nagyot koppant a padlódeszkán, de egyáltalán nem bánta, sőt még örült is egy kicsit a fájdalomnak. Mozdulatlanul feküdt, mélyeket lélegzett, és nézte a mennyezetet. A szörnyűséges árnyat kezdte eloszlatni az ablakon át beszűrődő hajnali derengés.

 

Megkondult odakint a harang.

 

És akkor Én megnyugodott.

 

Én megnyugodtam.

 

Dénes Gergő 1998-ban született. Gyerekkorát Oroszlányban töltötte, Tatán végezte a középiskolát. Jelenleg az ELTE Bölcsészettudományi karán hallgat filozófiát.