Grafitizzás




 

 

Az HBO berobbanó minisorozata, a Csernobil egyszerre ügyesen kivitelezett marketingfogás és megrázó mozgóképszéria. Pedig nem „nagyszerű” sorozatról van szó, csupán jól átgondoltról. Már vagy két tucatnyi ismeretterjesztő csatorna dramatizálta az 1986. április 26-i ukrajnai atomtragédiát, mégis pont az HBO-nak sikerült a mainstreambe emelni a témát. Hogy ebben szerepe volt-e a Trónok harca befejezésén búslakodó és az ökológiai katasztrófákat szenzációként tálaló híradókon merengő nézőknek, az kérdéses. Azt hiszem, talán kevés lett volna e szerencsés együttállás, s inkább az amúgy vígjátékíró Craig Mazin szkriptjében és a videoklipes svéd, Johan Renck rendezésében látom a választ, amely egy arányosan és hitelesen megírt múltfilmes eklektikába kalauzolta nézőit. Sorozatuk egyszerre katasztrófafilm, ökohorror, tragikus love story, politikai (bírósági) krimi és oktatófilm. Ahhoz, hogy e zsánerek ne feküdjék meg a nézők gyomrát, jól bejáratott szeriális dramaturgiát és metaforikus kódokat használtak. Így egyik-másik történetszál szinte megszakad (a vadászoké és a bányászoké), hogy egyes sorsokat demonstráljanak, mások viszont körbeérnek (a tudósok vagy Ljudmila szála).

 

Egy „magyarázó” kerettörténettel a Csernobil is ugyanazt a sorozatdramaturgiát használja, mint a többi „igényes” széria. Ugyanazon jelenetbe érkezünk vissza, ahonnan indultunk: a Vlagyimir Iljics Lenin Atomerőmű négyes blokkjának robbanásához. Eme (akár nietzschei örök) körforgásnak persze az a lényege, hogy a nézők „lássanak” világosan a centrifugális utazás során; az első rész elején a robbanás távoli villanásként és dörgő robajaként, a végén hatalmas közeli tűzoszlopként csap fel.

 

Csernobil keretei közé azon több száz ember erőfeszítésének története kerül, akik nemcsak olyan erők együttesével veszik fel harcot, „amilyen e bolygón még nem volt”, de magával a Janus-arcú kommunista államgépezettel is. E két erő kollíziója, az idővel való versenyfutása adja a sorozat gerincét. Furcsa mód – bár az oroszok már meg is sértődtek és gyártják a saját verziójukat – a film árnyaltan mutatja be a peresztrojka Szovjetunióját, de úgy, hogy az bármelyik diktatúra végnapjaira jellemző lehetne. Ezt úgy éri el, hogy egy metaforikus, univerzális formát használ hatásmechanizmusként, s ezzel szépen egyensúlyoz az amúgy néhol elég patetikusan amerikai formára gyúrt belorusz, orosz és ukrán karakterekkel.

 

Persze a reaktormérnökök, tűzoltók, vadászok, bányászok, bürokraták és biorobotok kavalkádjából kiemelkedik a sorozatból többször el-eltűnő három főszereplő: Valerij Legaszov (Jared Harris) atomfizikus és Borisz Scserbina (Stellan Skarsgård), a Minisztertanács elnökhelyettesének alakja, akik megpróbálnak minél előbb úrrá lenni a tragédián, valamint Uljana Homjuk (Emily Watson), aki kinyomozza a baleset fő okait. Hármójuk mozgására fűzték fel az alkotók a többi szereplő sorsát is.

 

Csernobil első része Legaszov öngyilkosságával kezdődik, aki beleroppan a „hazugság árába”. Ennek a hazugságnak, egy birodalom végnapjainak története a sorozat. A szürkés-barnás, átfogó, nyomasztó képi világ csak akkor ragyog (mint például az első rész utolsó képében), amikor az erőmű felrobbant magja ontja magából a levegőt izoláló füstszörnyet. A sorozat Macguffinja a grafit: ez lövelli magából a legtöbb sugárzást, ez öli meg a mérnököket, izzása égeti és rohasztja szét a gyanútlan tűzoltók testét. Ennek felfedezése ábrándítja ki a tudósokat, hogy nem egy kiegészítő elem, hanem maga a reaktor robbant fel. Ennek darabszintű eltakarítása az, ami emberi életek tucatjait követeli. Végül pedig e grafitdarabok adják meg a robbanás okára is a kulcsot: vagyis a szovjet atomerőművek technológiájának elmaradottságára.

 

Az első rész a robbanás utáni órákat mutatja: a bürokraták kétszínű, látszatot fenntartó elleplezéseit, mely az emberek (főleg a tűzoltók és a lakosság) tömeges halálát okozzák. Az erőmű itt sötétbe burkolódzó, fémet okádó sárkány, amely a végén a világot elárasztó gyilkos füstszörnnyé válik. A második és harmadik részt egy cliffhanger választja ketté, de szerkezetében egységes. Előbbi felvonás felütésében is a kutatóközpontok betontömbjeinek konstruktivista képét látjuk: a porladó, kopott, de kemény hatalom matériáját. El is hangzik a filmben: az erőnket az erő látszata adja! S ennek a halálos ölelése emészti el folyékony beton formájában azokat az ólomkoporsókat a harmadik rész zárásában, amelyekben azon fiatalok fekszenek, akiket nagyravágyó főnökeik parancsoltak az olykor 15 ezer röntgennel fertőzött területre.

 

Az ölelés visszatérő motívum. Explicit megjelenése a Minisztertanács folyosójára felaggatott Repin-festmény, amelyen Rettegett Iván őrült tekintettel szorongatja fiát, akit halálosan fejen vágott. A minden részletben bomló, foszladozó kommunista állam foggal-körömmel ragaszkodik látszatvilágához, még akkor is, ha alattvalói és saját szeretteik halála az ára. Csendes őrületben tobzódó gyilkos ragaszkodás ez, olyan, mint a fertőzött tűzoltónak, Vaszilijnak (Adam Nagaitis) és feleségének, Ljudmilának (Jessie Buckley) szerető, ámde mérgező egymásba karolása. Mi maradhat? Csak az egyszerű, szorongó élet?

 

A negyedik fejezet ennek az életnek az elmúlását mutatja be, afféle sallangos Sztalkerként. A radioaktivitás elsöprőbb az élettel szemben, mint bármely történelmi kataklizma: „megaláztatásra késztet”. Ezt húzza alá a háborúkat és népirtásokat is túlélt idős asszony életadó tehenének a kivégzése. A zóna megtisztítása az élet lehetetlenségében ölt formát. Az erőmű tetejéről grafitdarabokat összegyűjtő biorobotok ugyanolyan „élőhalottak”, mint az állatokat levadászó önkéntesek. Ez utóbbiak bemutatása, bár némileg üresjárat a sorozatban, mégis drámai fokozásként hat. A virtuális valóság eszképizmusában elmerülő átlagnéző már hozzászokott egy-egy hangsúlyos filmbéli, embertelen halálábrázoláshoz is. A kisállatok és csemetéik kivégzése sokkolóbbnak hat a mai fogyasztó számára (ennek oka az interneten is terjedő túlzott házikedvenc-kultusz), mint a bőrnélküli humanoidok szenvedése. E rész utolsó képében ismét Ljudmilát látjuk a szülőszobán üres gyermekággyal. Született babája csak pár óráig élt, mert fejlődése közben az összes sugárzást „kiszívta” anyjából. Az állatholokauszttal együtt talán nincs kifejezőbb képe az élet lehetetlenségének, mint ez. A sorozat metaforikus valóságának ez a végpontja.

 

Az ötödik rész földhözragadtabb bírósági dráma, amelyben körbeér a sorozat, bemutatva a tragédiához vezető prózai okokat. A film is Gyatlov (Paul Ritter) ügyeletes főmérnököt, jellemét és lekezelő stílusát teszi meg felelősnek, de valójában az „elvtársak” pozícióharca vezetett a lángoszlop feltöréséhez. A hatalom groteszk metamorfózison megy keresztül: az első rész robosztus, erőműi Lenin-plakettje egy silány Csernobil-beli, óvodai Mickey egérré transzformálódik. S hiába a főszereplő, Legaszov öngyilkossága, a levezetés ténysorolásában még mindig az államilag elismert 31 ember halála marad a „hivatalos emberi kára” a katasztrófának.

 

E sorozat olyan, amilyennek az egykori atomkatasztrófát 2019-ben látni akarjuk: a klímaváltozás farvizén beúszó, műfajilag vegyes történelmi ökohorror. Újítása legfőképpen abban van, hogy a historikus filmeket jellemző dramatizálás javára átírt hiteltelenséget tudatosan bevallja. Ennek legszemléletesebb példája Uljana Homjuk figurája, akivel több tucatnyi szakértőt helyettesítettek. Az, hogy ez a tény a film végén megjelenik, jelentős újítás a történelmi filmek palettáján – remélem, ezután ez lesz a mérce. Mazin és Renck sorozata ezzel együtt hangos kiáltványt intéz a természetet felelőtlenül kezelő emberiség ama részéhez, amely az „igaznak tűnő” virtuális világban él és hisz. Érdemes elgondolkodni azon, hogy 24 ezer év múlva, amikor a csernobili plutónium felezési ideje lejár, s szennyezése alábbhagy, jószerivel ezzel a sorozattal együtt – a mostani helyzetet látva – az emberiség is a múlté lesz…

 

 

Csernobil, brit-amerikai filmsorozat, 5 epizód, 2019. Rendező: Johan Renck. Forgatókönyvíró: Craig Mazin. Operatőr: Jakob Ihre. Vágó: Jinx Godfrey, Simon Smith. Főbb szerepekben: Jared Harris, Stellan Skarsgård, Emily Watson, Jessie Buckley, Adam Nagaitis, Paul Ritter. Gyártó: HBO, Sky.