A 90 éves Dávid Gyula köszöntése




Amikor megkérdeztem Dávid Gyulát, egy nagyobb ívű interjú keretében, hogy milyen köteteket emelne ki a Kriterion-évekből saját munkásságából, akkor válaszát a következő két mondattal kezdte: „Számomra feltétlenül előny volt, hogy egyrészt ott egy nagyon jó társaság volt, másrészt olyan munka, amit én nagyon szívesen csináltam. Valahogy úgy voltam mindig, hogy azt mondtam: mintsem én terheljem a közönséget egy saját könyvvel, inkább megszerkesztek azalatt hármat, amelyekről tudom, hogy tényleg hasznosak, így aztán az én dolgaim hátramaradtak.”

 

Ezekben a szavakban Dávid Gyula önzetlen, póztalan segítőkészsége, a munka iránti szerete és feltétlen alázata hallható, olyan (tájainkon kifogyóban lévő) emberi viszonyulásmód mutatkozik meg, amelyben a hasznos szolgálat ethosza munkál, és léteznek valóságosan fontosabb értékek, mint az ő személye. Ezért is magától értetődő az a mitikus aura, ami személyét mint a könyvkiadás elméletének és gyakorlatának avatott ismerőjét, vitathatatlan szaktekintélyét övezi, és egyfajta csodálat tárgya a városi értelmiség és a bölcsészhallgató egyetemisták újabb nemzedékei szemében: kortalan fürgesége, elmaradhatatlan aktatáskájában könyveket vivő-hozó, újabb tudományos munkák megírását szolgáló lendülete.

 
 

2009-ben a Szabédi emlékházban. Ács Zsolt fotója.

 

Kiadói munkássága 1951-re nyúlik vissza, s olyan történetként látható, amelyben a kiadók és a kiadói munka folytonosságára tevődik a hangsúly. A Kriterion Könyvkiadó mint a kommunista diktatúra időszakának egyedülálló és kivételes kulturális megvalósítása, Egyed Péter szóhasználatával „nemzetiségi megaintézménye” az előzmények (sorozatok, elképzelések, irodalompolitikai helyzetek, s ezek hozta engedmények és tabuk) viszonylatában kerülnek terítékre. Szerkesztői műhelye a Romániai Magyar Írók sorozat gondozójaként, a romániai magyar irodalom könyves eredményeinek és terveinek a sorjázása, melyben a szerkesztői munkával való teljes azonosulás jellemző, a non stop munka, ahol a szabadidő is a Kriterionnal fonódik össze. S miközben a Kriterion-időszak önmagban is egy életutat kiteljesítő gazdag és termékeny korszakának tekinthető, a kivételes Dávid Gyula-i életmű az 1989-es fordulat után is a Polis Kiadó közegében egy olyan könyvműhelyt teremt, ahol a koncepciózusan kitalált sorozatok mellett neki köszönhetően a romániai magyar irodalom több jelentős életműve, mint például a Bánffy Miklósé, Reményik Sándoré, Molter Károlyé stb. megbízható szövegkiadásokban, monografikus, tematikus kötetekben ölt testet. S a vállalt értelmiségi hivatás kötelezettségei mellett a közelmúlt feltárása higgadt, tárgyszerű, jelentős kutatási eredményeket hoz; tanulmányai megannyi bizonyítékai annak, hogyan kell egyszerűen, világosan, lényegre törően, megbízható forrásokra alapozva tanulmányt írni (pl. Domokos Géza és a romániai magyar irodalom „kettős kötődése”; Ahogy a Szekuritáté látta… : A Lăncrănjan-könyv hazai magyar visszhangja). És nem feledhetők az utóbbi években megvalósított, az ’56-os erdélyi politikai eseményeket tárgyaló könyvei, amelyet nemcsak tudósi hozzáállás, hanem a politikai fogság különböző romániai formáiban megélt kegyetlen évek tapasztalata hitelesít.

 

 

Dávid Gyula a Kriterion Könyvkiadó kolozsvári szerkesztőségében 1974-ben.

 

A könyv köré épül fel Dávid Gyula élete és munkássága. Olyan életforma ez, amelyben a jó szerkesztői hozzáállás egyben a minőségi könyv céljaival való azonosulást jelenti: a könyv fizikai, eszmei-tartalmi súlya, borítója, szedése, grafikai kivitelezése, korrektúrája, példányszáma, elképzelt ideális olvasója, kelendősége mind a könyvcsináló ethosz tartozéka, ahol a szerzői szöveg és szerkesztői változata párbeszédében minőségi könyv születik.

 

Úgy emlékszem, mintha Dávid Gyulát először könyvhalmok és iratok között pillantottam volna meg a Lázár utcai Szabédi-házban, 2003-ban. Az ő közvetítése nyomán gyarapodott az Emlékház több romániai magyar írói hagyatékkal, illetve az ő mentő szándékának és gondoskodásának köszönhető az, hogy itt található és kutatható a Kriterion Könyvkiadó kolozsvári szerkesztőségének irattári anyaga is. De az időpont helyessége aligha áll. Előtte tanárom volt, mesteri hallgatóként, ő hívta fel a figyelmem Orbán László Adalékok a brassói magyar színészet történetéhez 1848-ig c. írására, és egyetemista koromban is láttam őt a Polis Kiadó székhelyén. Az volt az érzésem, nem jelenhetett meg semmi 1918 után magyar nyelven, amiről ő nem tudott volna. A Szabédi Emlékház irodalmi gyűjteménnyé, illetve múzeummá való alakításának koncepciója az övé, és itt alakíthatta meg a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon munkaközösségének kutatói műhelyét is. Az ezt követő Szabédi Emlékház-beli kutatások legfőbb szellemi támogatója. Köszönet érte, Dávid Gyula! És köszönet azért, hogy bármikor szakmai kérdéseimmel is bizton hozzá fordulhattam vagy fordulhat bárki, akit valamilyen okból valamelyik XX. századi romániai magyar írói hagyaték sorsa, netán lelőhelye érdekel, mert abban is ő a megbízható eligazító; mint ahogy az általa írott, valamint gondozott és kiadott művek kiemelkedő tudós-filológus precizitása az utána jövő irodalmi-könyves szakma nemzedékeinek követendő színvonalát képviselik és testesítik meg.

 

Köszöntöm az erdélyi magyar szellemiség történetében kiemelkedő erkölcsi és szellemi rangot képviselő könyves embert, szabadlelkű írót 90-edik születésnapján! Isten éltesse, Gyula bácsi!