A barlangom nagy, és egyedül vagyok benne




Benedek Levente: Grătar

 

– Leülhetek ide? – szólalt meg egy hang a hátam mögött. A fák közül kilépett egy lány, akit még sose láttam, pedig a mi falunk olyan kicsi, hogy mindenki mindenkit ismer. Hosszú, vörös haja volt, de nem olyan, mint a szomszéd néninek, mert neki alatta fehér, hanem igazi, és olyan dús és tömött, mint a cicánk bundája. Szinte kedvem lett volna megsimogatni. A fülei és az orra feltűnően nagy volt, valahányszor lépett egyet felém, ijedten körbenézett és mélyeket szippantott a levegőbe.

 

Csodálkoztam, hogy egyedül van, azon pedig még jobban, hogy egy ilyen hideg, esős novemberi reggelen kirándulni jött az erdőbe. Igaz, én is egyedül jöttem, de én szeretek egyedül lenni. Egyedül szeretek a legjobban lenni. Az erdő rögtön a házunk mögött kezdődik, a fákra sárga csíkokat festettek, hogy a kirándulók ne tévedjenek el, de nekem nem volt szükségem rájuk, hogy megtaláljam a tisztást és a deszkákból összetákolt kis padot. Jól ismertem ezt a helyet, amikor apának rossz napja volt és nem akartam iskolába menni, mindig idejöttem.

 

Ma reggel nálunk járt a róka és el akart vinni egy csirkét, ettől apa nagyon ideges lett. A rókának szerencséje volt, hogy elszaladt, mert apa azt mondta, ha elkapná, felakasztaná a bőrét a falra. Én sosem tudok elszaladni, amikor apa ideges, de velem ilyesmi nem történhet, mert nekem nincs szép vörös bundám, csak egy lila folt van a bal szemem alatt, ami nem szép, de volt már sokkal rosszabb is. Szeretnék olyan gyors lenni, mint egy róka.

 

Olyan is van, hogy miattam van apának rossz kedve, de egyáltalán nem mindig. Szokott haragudni a szomszédra, a boltosra, anyára, amiért elment, az igazgató bácsira, a főnökére, de ők mindig messze vannak, amikor apa haragszik rájuk. Biztos tudják, hogy fájna nekik. Csak én vagyok mindig ott neki. Amikor nem ideges, egészen kedves, olyankor jó mellette lenni. Apa olyan, mint egy nyári vihar, hirtelen és váratlanul jön a haragja, de én már tudom, mikor fog jönni, látom a nézéséből, abból, ahogy összeráncolja a szemöldökét, hallom a hangjából, és olyankor szeretnék elmenni valahová nagyon messzire.

 

– Te is ebben az erdőben laksz? – kérdezte a lány. A pad legszélére ült le, és amikor beszélt, nem nézett a szemembe, hanem a kezeimet figyelte. Én is szoktam így figyelni apát, ebből tudtam, hogy fél tőlem. Amikor megmozdultam, mindig összerezzent, és úgy tűnt, legszívesebben elszaladna. – Még sose láttalak, igaz, anya sosem hozott minket ide, mert itt gyakran vannak emberek.

 

– Itt lakom a faluban az erdőn túl – feleltem.

 

– Anyának igaza volt, az emberek tényleg büdösek, olyan veszélyszagúak. Az is igaz, hogy mind vadászok, és nagy várakat építenek, mint a hódok?

 

Nem tudtam, mit mondhatnék erre, még soha nem hallottam ilyen furcsa dolgokat, de nem is várta meg, hogy kitaláljak valamit, hanem tovább kérdezősködött.

 

– Te is idén tavasszal születtél?

 

– Nem, én már tízéves vagyok – feleltem. Ez a lány biztos bolond, mint Sanyika, az osztálytársam, de neki nem szabad azt mondani, hogy bolond, mert nem tehet róla, így született. A tanító néni szerint mindent rá kell hagyni, amit mond.

 

– Akkor te már nagyon öreg vagy. Biztos mindent tudsz és jó vadász vagy, én még nagyon ügyetlen vagyok, de azt mondják, mindenki így kezdi – ezt úgy mondta, mintha valami jó dolog lenne, mégis rosszul esett. Hogy mondhat ilyet? Aki öreg, az mindig kiabál és undok, mint a szomszéd néni, de én nem vagyok olyan, mint a szomszéd néni.

 

– Nem, nem vagyok öreg – feleltem dühösen és felálltam. – Iskolába kell mennem.

 

Nem szerettem az iskolát, de néha be kellett menni, mert ha sosem vagyok ott, az igazgató bácsi előbb-utóbb telefonál apának, és abból mindig nagy baj lesz. Iskola után visszamentem az erdőbe. A lány ott ült a padon, amikor közelebb értem, láttam, hogy egy csúnya, mély vágás van a karján. Egyszer csak nyalogatni kezdte, ahogy a kutyák szokták, amikor fáj nekik valahol.

 

– Miért nem próbálod inkább ezzel? – Belekotortam a táskámba és találtam benne egy zsebkendőt. Mikor odaadtam neki, véletlenül hozzáértem a kezéhez. Olyan érzés volt, mint amikor egy macska hozzám dörgölőzik.

 

– Mi így szoktunk meggyógyulni, ha valami baj történik – magyarázta, és óvatosan leült, mert amikor hozzáértem, ijedten felugrott.

 

– Ki az a mi? Ki vagy te? – kérdeztem, de erre nem válaszolt. Éreztem, hogy van valami nagyon fontos dolog, amit nem akar elmondani. – Mi történt? A te apukádnak is rossz napja volt ma? – kérdeztem, hogy valamivel megtörjem a csendet.

 

– Nem, elmentem a faluba és beleléptem egy csapdába. Az apukámat nem ismerem, az anyukámnak csak akkor van rossz napja, amikor nincs mit enni, de olyankor mindenkinek, mert egereket és gyíkokat kell fogni a mezőn. Eddig az anyukámmal és a négy testvéremmel laktam, de már felnőttünk, és egyedül kell boldogulnunk. Nagyon nehéz a felnőtt élet, próbáltam házat építeni, de mindig összeomlott, és a vadászat sem igazán megy. Szerencsére találtam egy üres házat az erdő szélén. Ti hogy tudjátok egyedül felépíteni azokat a nagy várakat?

 

– Azok csak házak, a felnőttek építik őket, és nem egyedül. Nagyon sok felnőtt kell hozzá. Vannak olyanok, akik lerajzolják, hogy nézzen ki, aztán jönnek mások és megépítik.

 

– Tényleg? A mi házunkat anya építette egyedül, de én még nem vagyok olyan ügyes, mint ő. Te is felnőtt vagy már, ugye?

 

– Nem, én sok-sok év múlva leszek csak felnőtt. Addig apával fogok lakni. Nagyon szeretem apát és ő is szeret engem, de mikor ideges, akkor nagyon félek. – Ezt még soha senkinek nem mondtam el, és valamiért hirtelen nagyon könnyűnek éreztem magam.

 

– Miért félsz? Az apukád vadász?

 

– Nem. Azért félek, mert… – de nem tudtam, ilyenkor mit kell mondani. Elmúlt a könnyűség, volt egy nagy gombóc a torkomban, amit nem tudtam lenyelni, és nagyon szerettem volna valami másról beszélni. Gyorsan feltettem az első kérdést, ami eszembe jutott: – Mi a neved?

 

– Mi az a név? – kérdezte kíváncsian.

 

– Hát tudod, ahogy az emberek szólítanak. Engem például Petinek hívnak.

 

– És az mire jó?

 

– Arra, hogy amikor a nevedet mondják, tudod, hogy téged keresnek és mondani akarnak neked valamit. Azt is lehet belőle tudni, hogy éppen milyen kedve van annak, aki szólít.

 

– Mi az orrunkat használjuk, mindenkinek saját illata van, abból tudjuk, ki merre jár és mi a szándéka. Nekem is lehet nevem?

 

– A nevedet a szüleid találják ki, amikor még kicsi vagy. De most kivételesen én is adhatok neked egyet. Mit szólsz a Kittihez? – Egyszer láttam a naptárban, hogy van ilyen név, de nem ismertem senkit, akit így hívnak. Nálunk a faluban szinte mindenkit úgy hívnak, ahogy az apukáját vagy az anyukáját, senkinek nincs érdekes neve. Közben majdnem teljesen besötétedett, mert ősz volt, és hamar jött az este. Ideje volt hazamenni.

 

– Ugye, holnap is itt leszel? – kérdeztem, mintha nélküle már nem is lenne olyan jó hely az erdő.

 

– Mindig itt leszek.

 

Ezután minden nap visszamentem a tisztásra, Kitti mindig ott volt, sokat beszélt és mindig egy kicsit közelebb ült hozzám. Valamiért tudtam, ha egyszer nagyon megijedne, lehet, hogy többet nem jönne vissza, ezért próbáltam lassan mozogni, és amikor már sok idő eltelt, tudta, hogy nem kell félnie tőlem. Mindig furcsa dolgokat mondott, de már nem zavart, egyszer majd mindent meg fogok érteni. Régen azért jöttem az erdőbe, mert itt jó volt egyedül lenni, most már azért, mert itt jó volt nem egyedül lenni.

 

– Gyere, megmutatom a házam. – mondta egyszer – Képzeld, sikerült hozzáépítenem egy másik szobát. – Kézen fogott, és elindultunk befelé az erdőbe. Megint elfogott az a furcsa érzés, hogy egy selymes bundájú állatot simogatok. Letértünk az ösvényről, itt már nem voltak sárga csíkok, a fiatal fák olyan sűrűn nőttek egymás mellé, hogy alig fértem el közöttük. Sokat jártam az erdőben, de sose mentem a bozótba, mert azt mondták, ott mindenféle állat lehet, amivel nem jó találkozni. Hogy fogok visszatalálni?

 

– Ne félj, nem tévedünk el – mondta, mintha kitalálta volna, mire gondolok. – Nekem van a legjobb orrom a családban, a testvéreim mindig irigyeltek miatta. Megérkeztünk. Itt lakom.

 

– Hol? Nem látok semmit.

 

– Pedig itt van az orrod előtt.

 

Egy hatalmas öreg tölgyfa előtt álltunk, vastag tekergő gyökerei között egy lyuk sötétlett, olyan, amilyet a rókák és a borzok ásnak.

 

– Az az igazság, hogy én róka vagyok. Mi rókák tudunk úgy kinézni és beszélni, mint az emberek, ha akarunk. Anya azt mondta, ezt soha ne áruljuk el az embereknek. Anya nagyon okos, és majdnem mindenben igaza volt, de abban nem, hogy minden ember veszélyes. Te olyan vagy, mintha az ötödik testvérem lennél. – Eddig még senki nem mondta nekem, hogy olyan, mintha a testvére lennék. – De vigyázz, ha belépsz egy rókavárba, belőled is róka lesz, és akkor már soha többet nem lehetsz ember. Oda mehetsz, ahová csak akarsz, de sokat leszel éhes és mindig félned kell a vadászoktól. – Arra gondoltam, hogy én már így is sokat félek. Még félni is sokkal jobb lehet, ha oda mehetsz, ahová csak akarsz. Talán nem is lenne olyan rossz, ha róka lennék.

 

– Ha egyszer csak nem akarsz többet ember lenni, tudod, mit kell tenned. A barlangom nagy, és egyedül vagyok benne.

 

 

Nyáron vannak olyan hatalmas viharok, hogy nem is látom az esőcseppeket, a víz úgy zúdul a földre, mint egy nagy, szürke függöny. Ilyenkor kiönt a patak, megtelik a pince vízzel, és olyan közel csapkodnak a villámok, olyan hangosan dörög az ég, hogy szeretnék egészen kicsi és láthatatlan lenni. Apa is szokott ilyen nagyon ideges lenni. Ez a legrosszabb, ettől félek a legjobban. Ilyenkor próbálok kicsi és láthatatlan lenni, és remélem, hogy hamar elmúlik neki. Másnap nem szabad iskolába menni, mert a többiek nem mernek hozzám szólni, csak ijedten néznek, az igazgató bácsi behív az irodájába és faggatózik, hogy honnan vannak ezek a sérülések. Ha azt mondom, hogy leestem vagy a szomszéd fiúkkal verekedtem, nem hiszi el, csak szomorúan csóválja a fejét, hogy pedig apád olyan rendes ember volt mindig.

 

Apa ma egész nap ráncolta a szemöldökét, csapkodta az ajtókat és veszekedett a szomszéddal, tudtam, hogy nemsokára nagy vihar jön, és nem is tévedtem, estére tényleg jött. De most nem volt olyan rossz, mint máskor, nem éreztem a fájdalmat sem, lehunytam a szemem, és az öreg tölgyfára gondoltam. Én már így is sokat félek.

 

 

Leesett az első hó, az öreg tölgyfa lerázta magáról az utolsó száraz leveleket is. Alkonyatkor kidugtam az orrom a gyökerek közül és beleszimatoltam a levegőbe. Úgy tűnt, odakint biztonságos, indulhatunk. Még mindig zavart a rengeteg illat, amikor egy madár énekelni kezdett, megijedtem tőle, annyira hangos volt. Szerencsére télen nem énekel olyan sok madár. Kitti ezen csak nevetett, azt mondta, majd megszokom, az emberek nem hallanak és nem éreznek semmit, ilyen, amikor tényleg használod az orrod és a füleid.

 

Az ég ragyogó tintakék volt, tudtam, hogy ez azt jelenti, reggelre nagyon hideg lesz, de nem bántam, a vastag téli bunda alatt nem fogom érezni. Átvágtam az erdőn és a falu felé indultam. A kéményekből felszálló füstöt és az emberek szagát éreztem meg először. Megértettem, mi az a veszélyszag, mindig is éreztem, csak eddig nem az orrommal. Aztán megláttam az első házat is. A torkomat összeszorította a régi, ismerős félelem, de tudtam, hogy most már oda mehetek, ahová csak akarok. Vajon apának ma milyen napja volt?

 

 

Vida Krisztina 1996-ban született Szatmárnémetiben. Jelenleg Marosvásárhelyen él, a Sapientia–EMTE fordító és tolmács szakos hallgatója. Szabadidejében fest, ír, járja az erdőt és az élet nagy kérdésein töpreng.