a bújócskaverseny győztese




Magdalena Abakanowicz: Androgyne IV

 

amikor belemelegedtünk a játszmába

még nem tudtuk h egy harminc évig tartó

bújócskaverseny frontvonalában kell kitartanunk

a múlt kivert szemével folyton leskelődik utánunk

robbanó rügyek mögött macskahúgy szagú

lépcsőházakban lihegése túlharsogja

a rozsdás vízvezetékek szörtyögését

a falak visszhangzó rideg figyelmét

lúdtalpas lába kilátszik még a függöny alól

 

a harminc éve fortyogó töltött káposztában

kopaszodó duzzadt májú hősök kóstolgatják a csülköt

szájukban fogpiszkáló feszül mint kopjafa

állít emléket a foszladozó húscafatoknak

 

a rendszerváltás gyerekkorában tévedt el

egy műbőr szagú harsány ócskapiacon

azóta is ott bolyong azok között

akiket koraszülött a kánon

akiknek letussoltuk second hand álmaikat

& internet kávézókban szívták el

a hozzájuk fűzött reményeket

 

itt állok én is közöttük arcom fehér máza alatt

restaurálhatatlan freskók félik a kilakoltatást

áldd meg uram kérlek a hallgatásaim

képtelenségem & érdektelenségem

áldd meg azt h lefosott bokával

leskelődöm a takarásban

szelídítsd magadhoz elfojtásaim

áldd meg a tanult & örökölt gyengeségeim

mert én már nem állhatom

 

áldd meg azokat akik feloldódtak a talajvízben

akiknek szemében szikrák helyett

erdőtüzek lobognak lendületüket

lemerevítette a kangörcs & gerincvelőjük

elcsöpögött a farkukon keresztül

akik besózták maguk mögött a földet

akik miatt szemantikai aknamezőkön tapogatózunk

áldd meg a vércsíkos rókaprém alatt

zsugorodó zsámolyforradalmárokat

akik mindig tudják melyik kezeket kell megszorítani

 

áldd meg azokat akik harminc éve tehetetlenül hevernek

az európai álomparalízisben & egyre nyálkásabb

fenevadak masíroznak körülöttük

áldd meg uram a mindig lesben álló tőzsdecápákat

akik évről évre lecserélik a fogaikat

csak mi hordjuk még mindig

ugyanazokat a harapásnyomokat

áldd meg őket mert tudják jól mit cselekszenek

 

 

nem dühös vagyok csak elhullott vadak

kiszolgáltatottságával ül meg bennem

a szégyen amikor naivitásunk & önhittségünk

ikertornyaiba csapódik a felismerés h

nekünk is izzad a tenyerünk & habzik a nyálunk

 

adjátok vissza a hegeimet

 

előbb-utóbb beleununk az ellenállás erotikájába

megszokjuk h lábunk alatt szaporodnak

a középszerűség kigyomlálhatatlan palántái

belenyugszunk futóbolondok könyörtelen vihogásaiba

beletanulunk a lemondásokba & lemondatásokba

megszokjuk h a kompromisszumok

nyomán büdös a csapvíz & sötét a hó

 

lesznek még kipusztuló fajok lesznek

lesznek még megalkuvások lesznek

lesznek még öblítőillatú gyilkosok lesznek

lesznek még vörös iszappakolások lesznek

lesznek még katonatemetők lesznek

 

de mi fokozatosan beletanulunk a némaságba

akasztottak nyugalmával tűrjük a szél hullámait

beletanulunk a bűntudat szorgos macskáinak

kaparászásaiba öklendezéseibe dorombolásaiba

elnézőek leszünk önmagunkkal szemben

megmártózunk a cinkosság mocsarában

segítünk a megalázottaknak bosszút állni

felajánljuk nekik adónk 2%-át

beíratjuk őket vértan órákra

megbocsátjuk a megbocsáthatatlant

azt mondjuk majd milyen szépen tört el a csontja

milyen szakszerűen tépte ki a haját

milyen jól áll a kezében a gumibot

& felmentjük az igazságot a szolgálat alól

 

néha bedobunk kivert kutyák közé

egy-egy föláldozható huszárt akinek

a por lemarta már az orrsövényét

h lenyalogassák ujjáról a felelősség zsírját

 

majd ha tereken gyűlnek össze

h közösen vacogják át a telet

segélykiáltásaikat kialvatlan

telefonszolgálatosok kapcsolják el

 

hiába állunk szemben a faggyal

előbb-utóbb megunjuk gyerekek

megfáradunk lehajtjuk fejünk & hazamegyünk

h megmelegítsük a töltött káposztát

 

az elmúlt harminc év kifűtetlen katedrálisában

tüdőbajos ministránsok avatják a szenteket

vacogó civil aktivisták ízületeiben bujkál a reuma

harminc év váladékában oligarchák evickélnek

családbarát népirtások a délutáni műsoron

reményeink kimentek fütyörészni

németbe olaszba spanyolba

körmük alatt mindig vörös az eperhús

bezzegelnek esténként h régen minden

mert a sok szorongás közepette

elfelejtettük a félelem fémes ízét

 

ki veszi el a toporgásunkat

ki viszi át az indulatunkat

ki hozza el a megalkuvók nyugalmát

ki törli el végleg a jelentéseket

 

amikor a gyomor helyén avokádómag remeg

megint ránk ront az ellen az arctalan tömeg

mutogatástól görcsölő ujjperceinkben

a ropogás egyre otthonosabban didereg

a forradalom egy harminc éves válóper

& nem tudjuk még h kinél marad a gyerek