A buszon




Csóka Szilárd-Zsolt: Menedék

 

Aznap szállt buszra először, mióta megkapta a hallókészüléket. Kiengedte a haját, hogy eltakarja, de folyton a füléhez nyúlt, nem tudta megszokni, úgy érezte, mindenki azt nézi a megállóban. Zavarta a figyelem, gyerekesnek látta magát a lapos talpú cipőben és a piros rakott szoknyában, amit anya kikészített. Most még felvette, egy hónap, és szeptember, akkor úgyis elmegy. Egyetemista lesz, felnőtt, aki maga dönt arról, mit visel, csak a tömegközlekedést kell megszoknia addig, hogy be tudjon járni.

 

Napok óta erre az útra készült, de ahogy ott állt, és gyűltek az emberek, elbizonytalanodott. A beszélgetések, a rengeteg információ, amiről eddig sosem értesült, vagy csak tompán érzékelt, most tiszta lett, hallható, és befogadhatatlan mennyiségű.

 

Távolabb ment a megállótól, oda, ahol ketten csendben szívták a cigarettát. A füst megállt a forró levegőben, majd lassan kibomlott, követte a szemével. Az autók zúgása, a város zaja monoton volt, megszokható, a beszéd tűnt kiszámíthatatlannak.

 

Amikor a busz már látszott a kanyarban, izzadni kezdett a tenyere. Azzal nyugtatta magát, hogy hamar vége az útnak, igazán semmiség. A végállomáson száll majd le, egy csendes utcán hazasétál. Elővette a bérletét, anya már egy hete megvette, hogy ne a vezetőnél kelljen jegyet váltania, mert ő nem beszélt, nem szerette hallani a hangját, tudta, hogy furcsa.

 

Mindenki tülekedni kezdett, ő óvatosan mozgott, utolsóként szállt fel. Csak állóhely maradt, az üléssorok közti kapaszkodót szorongatta. Mellette két fiatal lány vihogott, az egyiknek ki volt szíva a nyaka, a sofőr rádiót hallgatott. Hiába nyitották ki az ablakokat, nem járt a levegő, a rövidnadrágos combok ráizzadtak a barna műbőr ülésekre, cuppogó hangot adtak minden mozdulatnál.

 

Két megálló után megtelt a sor, a kanyarban megdőlt a busz, a mögötte álló férfi hozzásimult, a mellkasa a hátához, a lágyéka a csípőjéhez tapadt. Megbénult az idegen test közelségétől, a tenyere szétnyílt, a bérlete a padlóra esett. Érezte a férfi verejtékét, az átázott ingét, hogy a száján vette a levegőt, a lehelete a válla bőrét csiklandozta. Lehunyt szemmel várta, hogy kiérjenek a kanyarból, hogy eltávolodjon, de a test nem mozdult, mintha még mindig hatott volna rá az erő, ami összetartotta őket. Előrébb akart lépni, de nem volt hely, csak toporgott. Akkor a férfi ujjai a nyakához értek, finoman, könnyeden, akár egy véletlen gesztus. Egyetlen pillanat volt, a szeme sarkából látta a suhanó kezet, a piszkot a köröm alatt, aztán el is tűnt, de az ő bőre lángolt az érintés helyén.

 

Hátra fordult, a válla felett a férfira nézett, az szorosan mögötte állt, pillátlan halszemével kibámult az ablakon, mintha nem történne semmi illetlen. Mondani kell valamit, gondolta a lány, muszáj, ha nehéz is, szeptembertől magam leszek, meg kell szokni ezt is.

 

– Menjen innen – suttogta. A hangja halk volt, az artikuláció nehézkes, a szavak azonnal elvesztek a motor zajában. A férfi nem mozdult, hogy nem hallotta vagy nem érdekelte, nem tudta leolvasni az arcáról. Azonnal megbánta, hogy megszólalt, nevetségesnek érezte magát. Visszafordult, az orrában érezte a másik test egyedi illatát, mart, mintha savat szagolt volna.

 

A buszmegállókat összekötő út megnyúlt, a távolság végtelennek tűnt. Minden hang fájdalmasan hasított a fejébe, jó lett volna a csendet burokként maga köré vonni. Kizárta a zajokat, néma lett minden, eltűnt a férfi, eltűnt a busz. Az előtte ülő nőt nézte, az ősz lenövést a haja tövén, erre kell koncentrálnia, be kellene már festeni, nem figyelhet másra, különben nem bírja ki.

 

A busz hirtelen fékezett, a férfi megtántorodott, a kontaktus megszakadt. Újra hallott mindent, a burok lehámlott róla. Az ajtók kinyíltak, a tömeg oszlani kezdett, most ő tülekedett, le kellett jutni onnan. Az előtte álló sarkára taposott, az mondott valamit, nem értette, bár látná a száját, hogy leolvassa, de meg sem fordult.

 

Amint leszállt, megérezte a szelet a hátán, hideg volt, tudta, hogy a férfi verejtékét beitta a ruhája, undorodott tőle, le akarta venni a ruhát, lekaparni a bőrét is.

 

Nem ment el a végállomásig, itt nem volt csendes mellékutca, itt zaj volt, forgalom. A táblákat figyelte, hogyan jut haza, sietni kell, anya nem tudhatja meg, nem engedné többet buszra, nemhogy egyetemre járni. Akkor hallotta, hogy valaki kiabál.

 

– Elhagytad a bérleted!

 

Megfordult, a kiszívott nyakú lány állt a megállóban, a tokot lobogtatta. Képtelen volt visszamenni, lehetetlen, a busz még bent állt, a férfi rajta.

 

– A bérleted, hallod? – szólt újra a lány. – Süket vagy?

 

Kifutott a vér az arcából. A füléhez nyúlt, megérintette a hallókészüléket, majd lassan leengedte a karját.

 

– Nem az enyém – mondta.

 

Nem várt válaszra, hazaindult. Hosszú az út gyalog, jó, hogy anya a lapos talpú cipőt készítette ki.

 

 

 

Nyíri Katalin 1986-ban született, jelenleg Érden lakik. 2015 óta publikál, novelláit közölte többek között a Műút, valamint az Irodalmi Jelen, melynek 2015-ös novellapályázatán különdíjat nyert.

 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter