A csillagszemű szavász




Volt egyszer, hol nem volt, az állami magyar színházas Szamoson túl, de még az őrző-védő szolgáltatásokat nyújtó cégirodán is túl volt egyszer egy szerkesztőség. Egy szép napon a versrovat-szerkesztő juhász azt javasolta a rovatban közlő fiatal szavásznak, hogy a beküldött versben szereplő „mért” szójuh helyett a „miért” szójuhot használja. A fiatal szavász magasra emelte „Hetet-havat egy csapásra” feliratú fejlámpáját, és annak vakító fényénél türelmesen elmagyarázta a vén juhásznak, hogy a mértből mért nem lesz miért. A vén juhász megértette, és a beküldött szóművek a világló szavász elképzelése szerint láttak nyomdafestéket.

 

Telt-múlt az idő, szóterelő hősünk gondolt egy nagyot. Mért ne látogatna ő el a szóországgal szomszédos vonalrengető földre? Hátha akad ott egy kacsalábon forgó bár, netán több őrizetlenül kószáló, egyénien leképezhető vitustánc, melyet egy jövendő saját birodalom kialakításának reményében gondjaiba vehet? Ám szavászunk a képvándorlással töltött idő alatt sem feledkezett meg az őt kitartóan nyaggató, Szamoson túli versjuhászról és a nyomdafesték-szagú, zöldpántlikás szóakolról. Becsületére legyen mondva, hogy bármerre fordult is a világ kereke, szépen cseperedő szavászunk a lábához dobott összes kesztyűt lelkiismeretesen összeszedte és legjobb tudása szerint szavakba öntötte. Szavászunk szavait a zöldpántlikás akolban minden alkalommal nyomdafestékkel honorálták.

 
 

 

Miután nyomdafestékből összegyűjtötte a mesteri címerre valót, és elvégezte tejszobrozással, valamint bordaközléssel kapcsolatos fáradságos nyelvtani és lélektani ásatásait, szavászmesterünk egyre távolibb külhoni tájakra helyezte székhelyét, de ezt persze csakis és kizárólag azért tette ő, hogy mély és mulatságos, személyes és egyetemes meglátásait az itthonmaradtakkal a nyomdafestékes testvériség nevében mindvégig, kitartóan közölje. Ezért ha bárkinek mersze lesz kis ceremóniánk fennkölt hangulatát azzal megzavarni, hogy MÉRT Láng Orsolya a Helikon irodalmi folyóirat Kemény Zsigmond-díjának idei kitüntetettje, annak vén juhászi minőségemben elmondhatom, hogy azért.

 

Mert amit Láng Orsolya az elmúlt esztendőben a kolozsvári Helikon hasábjain versben és prózában majd minden hónapban közölt, az sziporkázóan szellemes. Továbbá szellemesen sziporkázó. És gyötrően mély. De nem mélyen gyötrő. És üdítően könnyed, valamint könnyedén üdítő. És prózai hangvételű líra és lírai hangvételű próza és lírai hangvételű líra és prózai hangvételű próza, és mindezen kombinációk mindegyike ugyanakkor felismerhetetlenül, hamisítatlanul egyéni, Láng Orsolya-i. Lángoló. Szóval köszönjük idei díjazottunknak, hogy szavaival segített Helikonunk hasábjait lángra lobbantani, gratulálunk elismerésre méltó teljesítményéhez és egyemberként szurkolunk neki, hogy amit keres, azt mindig megtalálja. Mért? AZÉRT!

 

 

 
(László Noémi laudációja Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának dísztermében, november 26-án hangzott el a Kemény Zsigmond-díj ünnepélyes átadásakor.)