A Dante-illusztrálás nehézségei




Gy. Szabó Béla: A művészek gőgje

 

A világirodalom talán leghatalmasabb műve, a Divina Comedia nem alkalomszerűen foglalkoztatott. Illusztrálásának ötlete nem a hétszázas Dante-évforduló nyomán merült fel; semmi külső kényszer nem vitt erre a munkára. Még a talán később elérhető busás haszon lidércfénye sem csalogatott.

 

A gyökerek sokkal mélyebbek és régibbek, ami eleve kizárta, hogy a Trilógiával „beugorva” foglalkozzam. Már az első olvasásakor megejtett ez az írás, hisz gyakran egyetlen sora is olyan távlatokat nyit meg, hogy illusztrátor legyen a talpán, aki fantáziáját követni tudja. Száz énekből egész világrendszert épít fel s ezt a tömörséget egy fametsző esetleg mindenkinél jobban megcsodálja. Tüze nem lankad, a huszadik század emberének lelkét is hevíti.

 

Csoda-e, hogy varázsa alá kerültem?

 

*

 

Már 1946-ban elkészült több illusztráció-vázlat, majd 1948-ban az első fametszet, a Vérfürdő, vízszintes elrendezésben. Nagy méreténél fogva nem könyvtávlatra, hanem falról való szemlélésre szántam, kiállításra. És már felrajzoltam a fára a Kígyóemberek című kompozíciót, de ennek megmetszésére éppen tizenöt év múlva került sor…

 

Mi okozta a hosszú hallgatást?

 

„Minket ez a munka nem érdekel”… csak ennyit mondott akkor egy művésztársam hivatalos minőségben, aki nagy jóindulattal vette számba, hogy mit dolgozom. Engem mégis valamelyest bűntudat fogott el, s attól kezdve csak lopva nézegettem a két fametszetet.

 

1954-ben a bukaresti egyéni kiállításomra azért be merészeltem küldeni a Vérfürdőt, és nem is lett belőle semmi baj. Dicsérték.

 

Az első lendület mégis megtorpant, s végül is nem ott folytattam, ahol a munkálatok megszakadtak. De tovább végeztem előtanulmányokat, mert nem adtam fel a reményt, hogy a már megsejtett „nagy ugrás” előbb-utóbb bekövetkezik.

 

Így 1955-ben öt napig a tordai meg a túri-hasadék jellegzetes szikláin mászkáltam, tudva, hogy a papírra vetett rajzok előbb-utóbb nagy segítségemre lesznek, főleg a Purgatórium-metszeteknél. A Pokol kisebb kínjait is megszenvedtem. Egy kőfolyás fölötti barlang volt a színhely. Hűvös félhomályban jó órát rajzoltam, jól kiizzadva – aminek eredménye a vázlat mellett még két pokoli veseroham is lett.

 

1959-ben a második liegei kiállításomon, valamint ugyanazon évben Rigában, Leningrádban és Moszkvában a szakértők egyaránt értékelték azt az egy Vérfürdőt, és erősen biztattak, hogy a sorozatot mindenképp meg kell csinálni…

 

Talán nem is baj, hogy a munka sodró erejét az elején megtörte az aggodalom, hiszen a közben eltelt évek folyamán művészi látásom, tudásom is tovább fejlődött, érlelődött.

 

1963 tavaszán aztán – amikor rádöbbentem, hogy két év múlva Dante-centennárium lesz – az addigi gátakat valósággal elsöpörte az alkotó láz, s ezt már semmiféle erő nem tudta volna legyőzni. Ugyanakkor nagy nyugtalanság fogott el, és furdalt a lelkiismeret: jóvá tudod-e tenni az eddigi mulasztást? Mit tudsz elvégezni másfél év alatt 1964 végéig, és lesz-e időd arra, hogy közben a létminimumot biztosítsd?

 

Aki a Divina Commedia főbb mozzanatait metszetben akarja kifejezni, arra nagy felelősség hárul, hiszen mind Dante írása, mind a nagy illusztrátor elődök munkái roppant igényességre kötelezik. S minden erejét meg kell feszítenie, mert az idő könyörtelen. A hitvány munkát előbb-utóbb elveti. Tehát úgy végezd a dolgod, hogy hirtelen meghalhatsz, s az utókor már csak arról a fennmaradt művedről ítéli meg, érdemes voltál-e arra, hogy nevedet valaha is megemlítsék.

 

 

*

 

 

Hegyóriással álltam szemben, amilyen találkozásra az ember életében talán csak egyszer kerül sor. Nem ismertem, csak sejtettem szakadékait és útvesztőit. De nyomban számolnom kellett azzal, hogy erről az útról szégyen a visszatérés, és még megszakítani sem tanácsos. Dante világába újra elmélyedni: nekem is hatnapi munkát jelentett, egy kisebb kizökkenés után. Viszont egyáltalán nem okozott zavart, hogy közben hét kisebb fametszetet készítettem népi tündérmesékhez. Itt lett világos előttem: az igazi nagy alkotás és a nép művészete között mennyire mély a rokonság! Hány nagy mű jött létre népi ösztönzésből!

 

De hogy a leküzdendő akadályokat tovább fejtegessem, az elkövetkezhető nélkülözésekkel is szembe kellett néznem. Már eleve nem gondoltam kiadóra, ez a munka pedig pénzt egyelőre nem hoz… Szerencsére már pályám kezdetén megedzett az a rögeszmeszerű elképzelés: a legboldogabb ember leszek, ha csakis művészettel foglalkozhatom, egyem bár csak egyszer naponta. Űzött valami erő, azzal a nehezen elemezhető érzéssel, hogy talán sikerül valami újszerű munkát létrehoznom, ami minden fáradtságot, költséget megér. Feltalálók, újítók, felfedezők rabjai ennek az erőnek, mely a fanatizmusig fokozódik.

 

Még a társas élet bizonyos formáiról is le kellett mondanom, – többször közelharc révén –, hogy napi 12-16 órai munkával elvégezhessem a kitűzött feladatokat, mert az idő sürgetett.

 

A visszavonulás és a munkába való belefeledkezés felért valamelyes önkéntes száműzetéssel. S még a tetejébe, kezdtem az egészet a Pokollal… Hiába hívogattak a vakító napsugarak, a Szamos csobogása meg a mentás partok egy kis sütkérezésre, otthon kellett tanulmányoznom az őrültek házában régebben készült rajzaimat, megcsonkított háborús hullákra kellett gondolnom és sok egyébre, hogy Dante fertelmesen vagy iszonyatosan sötét Pokol-látomásait valamiképp megközelítsem a magam egyszerű eszközével, a fametszettel. Annyira hatottak a látomások, hogy nem egyszer a fametszet feketéjét is igen nemes, szinte idealizáló anyagnak éreztem, például a Rühösök című lap metszése közben.

 

Nem is ment ez így sokáig, hisz szellemi skorbut lett volna a vége. Hamarosan kiderült, hogy egyidejűleg kell foglalkoznom a Pokol nagy vigasztalan, vég nélküli fekete borzalmaival, a Purgatórium szürkésben, földi világításban játszó biztatásaival és a Paradicsom egyre tündöklőbb, boldogabb beteljesedéseivel. Így a dantei szintézis is – e három alapvető jellegét egyszerre szem előtt tartva – egyöntetűbbnek ígérkezik a legszörnyűségesebbtől a legmagasztosabbig. Négy-öt metszeten dolgoztam hát egyszerre, s mindig azt a dúcot vettem elő, amelyikre pillanatnyilag a legtöbb kedvem volt. S a legutoljára éppen egy Pokol-metszetet, a Fösvényeket fejeztem be.

 

 

*

 

 

A másfél éven át tartó feszült és összpontosított figyelem, a „befelé élés” így is megviselt volna, de most vettem hasznát annak, hogy valaha igen sokat sakkoztam, néha hat-hét órát egyfolytában. Akkor sem érdekelt egyéb, mint amit vállaltam.

 

Egyszer a járókelők figyelmeztettek, hogy menjünk fedél alá, hiszen zuhog az eső…

 

 

*

 

 

Minden alkotás kezdetén több-kevesebb ideig valami fura bizonytalanság fogja el a művészt: vajon sikerül-e munkája.

 

Nincs nagyobb öröm, mint amikor az alkotó ezen a lelki holtponton túllendül és ráeszmél, hogy keze alól esetleg az elképzeltnél is jobb mű sikeredik.

 

A Dante-illusztrációknál kétszeres nehézségek mutatkoztak, mert az egyes lapok külön-külön is és együttesen is Dante roppant kristályos világát kell, hogy éreztessék. Egy épületben lehet jó két-három kőtömb, de attól még az egész összedőlhet…

 

 

*

 

 

Be kell vallanom, a legmeglepőbb problémát a Paradicsom illusztrálása okozta. A szöveg sok helyt dogmatikus fejtegetése képben való ábrázolásra kevesebb alkalmat ad. Nem egy művész képességét tette próbára az a szándék, hogy a Paradicsom földöntúliságát kifejezze. Nekem is sok töprengést okozott.

 

Szövegmagyarázatokhoz nem jutottam, s teljesen magamra utalva, sokszor is egyre nyugtalanabb lélekkel tanulmányoztam át a Paradicsomot. Így tűnt fel, hogy milyen gyakran használja Dante a Paradicsomban a „fény”, „szerelem”, „szeretet” kifejezéseket. A műveiről írt tanulmányoknak hatalmas a könyvtára. Csak a „fény” szóra vonatkozó idézetek feldolgozása is kitenne egy újabb kötetet.

 

E felismerésre aztán nagy fal nyílt meg előttem, s mögötte a szédítő fényes magasság minden erejével és szépségével. Metszeteim jellegének ez lett a kulcsa. Ez ösztönzött arra, hogy fényektől kavargó, szikrázó, villódzó, tündöklő sugarakkal igyekezzem mindent kifejezni, egészen a szemet-szívet átható súlyos kisugárzásig, ahol már az elemi erő éreztetése a nagy feladat.

 

Atomkorszakban élünk, s számunkra nem idegen az, hogy az anyag átalakul energiává, s tudjuk is érzékelni a látszólag megfoghatatlant.

 

Így nekünk Dante elképzelése érthetőbb, mint például a múlt század emberének, aki erősen a kitapintható dolgokra esküdött. Persze ha az illusztráló a fénysugarakkal visszaél és csak díszítőelemként halmozza egyre-másra, meg is érdemli a sugárbetegséget.

 

És nem utolsó sorban meg kellett küzdenem a már harminc éve ismert és még mindig újat mondó anyag, a fa ellenállásával is, a naponta megismétlődő harcban.

 

„Nagy fának” vágtam neki, s a metszetek félméteres méretei fizikailag is igénybe vettek. A dúcok felső szélét sokszor csak állva, a dúc fölött átgörnyedve tudtam metszeni. Amellett, hogy az eddig elért eredményeket felhasználhattam, még egész sereg új szakmai kérdés is felvetődött, mint fátyol, üstökös, vízgőz, spirálköd, megkövesedett pénz, árnyék nélküli lelkek stb. stb. ábrázolása. Külön örömöt szerzett, ha úgy véltem, hogy valami ezekből sikerült.

 

 

*

 

 

Valaki megkérdezte: nem volt-e nyomasztó, hogy annyi halhatatlan művész illusztrálta már a Trilógiát?

 

Egy epizóddal kell erre válaszolnom.

 

Ezerkilencszázharminchét májusának egyik legpompázatosabb napján a firenzei Uffizi egyik kis szobájában magamra hagytak több órán át húsz Michelangelo-, nyolc Leonardo-, huszonegy Raffaello-, vagy huszonkét Dürer-rajzzal, és még sok más munkával. Talán életem legszebb napja volt ez a csendes, meghitt együttlét, s nemhogy a kedvemet szegte volna, ellenkezőleg, erős munkairamot diktált.

 

Délután már meggazdagodott lélekkel festettem az Arno partján.

 

 

*

 

 

Minden mű helyzetét az a nagy kérdés határozza meg, hogy mit és mennyit vett át a szerző a régiektől, és sikerült-e valamit saját magából hozzáadni.

 

Az, hogy mondjuk igen sokat vett át és a régiek erős hatására epigon maradt, vagy a maga erényét túlzottan becsülte, s így esetleg az álforradalmiság örvényébe került, munkája meg elméletekkel agyonmagyarázott üres formajátékká züllött; mindez már egy-egy művész alkati kérdése is, aminek a megoldása jelen esetben nem is tartozik énreám.

 

De vallom: becsülnöd kell a régi mestereket, ugyanakkor erősnek kell lenned, mindig arra gondolva, hogy embertársaidnak dolgozol, és nem önmagadnak.

 

 

*

 

 

Alig fejeztem be a munkákat, s máris szívesen emlékezem vissza a Dante-metszetek megformálására, akárcsak utazásaira az őserdőkutató, még ha azok hányattatással, szenvedésekkel is jártak. És mindenikünk visszakívánkozik a „színhelyre”. Csak a fiatalságunk iránt feltörő nosztalgia műve volna ez? Lehet.

 

De az újrakezdés gondolata engem is kísért: jó egynéhány lappal még meg kellene toldani ezt a húsz Dante-metszetet.

 

 

  1. április 8.

 

 

(A gépiratos formában fennmaradt, teljes terjedelmében eddig közöletlen szövegért és a Dante-sorozat metszeteiért köszönet illeti Ferenczy Miklóst, a Gy. Szabó Béla-hagyaték gondozóját.)