A „DE”-vel kezdődő regény




 
A szerző életére nyersanyagként tekintő esszéregény vagy esszépróza mostanában újra egyre sűrűbben örvendezteti meg a kortárs irodalom olvasóit jobbnál jobb könyvekkel. Egy éven belül itt van Kun Árpád és Nádas Péter után a Vida Gáboré – bár éppen a sort nyitó Kun Árpád munkája (Megint hazavárunk) a másik kettő felől nézve mintha sokkal jobban ellépne a valóságos regény felé –, de a mieinken túl tekintve is: pár éve olvasható magyarul az egyik legismertebb kortárs amerikai realista író, Jonathan Franzen esszénovellákból összeálló könyve, a Diszkomfortzóna is, mely eredetileg tíz évvel korábban látott napvilágot. S nemcsak emiatt tartom őt ehelyt megemlítésre érdemesnek… Persze a hagyománya is gazdag e műfajnak, pláne ha hozzávesszük, hogy különböző elágazásaiban, fejleményeiben, műfaji kapcsolataiban a „valóságirodalom” teljes spektruma fellelhető, hiszen az elbeszélt én világát, mikrokozmoszát igyekszik minél teljesebben visszaadni – bár ebben a teljességben a saját világ teljessége értődik, lehámozva róla az itt és most érdektelen rétegeket, s a szubjektív nézőpont által mindig szűkebb a „nagy egész”-nél, ám tágabb annál, mint amennyit a „nagy egész”-et feldolgozó tekintet a részletekből megláthat. Ezért például ugyanannak a valóságnak egészen másik szegletét villantja fel két klasszikus, a világháborúk közötti időből való vallomás: az egy polgáré meg a fekete bojtáré. És: ezért egyszerre kevesebb és több az Egy dadogás története, mint akármely „Erdély-regény”, amely a könyvben annyiszor előkerül.

 

Vida Gábor ugyanis, mint azt elmeséli, a „nagy Erdély-regény” keresése közben tette félre alakuló szövegét, hogy megírja helyette ezt a könyvet – ahogy a lapokon áll: most magáról írjon. Magáról, meg az övéiről, az őket körülvevő világról, s a velük történő történelemről is valamennyire. Természetesen többé-kevésbé Erdély-regény is kerekedett ilyenformán a dologból – méghozzá a javából való! És talán éppen azért, mert ez az Erdély-regény nem Erdély-regény akar lenni elsősorban. Az olvasóban szinte észrevétlen épül meg annak a fejlődésregénynek és családtörténetnek a hátterében, amely különösebben keresetlen egyszerűséggel, hol egy-egy téma köré szerveződve, időbeliségükben akár töredezett eseményláncolat puzzle-darabkáiból kirakva, hol egy-egy nagyobb, temporalitásában is összefüggő történetszeletet mesélve szövődik egésszé – már amennyiben egésznek tekinthető. Hiszen kezdete és vége ugyanúgy esetleges ennek a regénynek, mint ahogy az, ami belekerül is bővíthető akár, a kompozíció meglehetősen nyitott. Ennek ellenére természetesen mégiscsak van látható íve – ez pedig maga a bildungsroman: hogyan lettem magyar szakos diákká Kolozsváron? És persze majdnem olyan választ ad, mint amilyet Andrzej Stasiuk nem különben kiváló, a kilencvenes években született életrajzi esszéregénye a címben feltett kérdésre – hogy ugyanis Hogyan lettem író? Mert sok mindent meg lehet tudni abból a könyvből is, de éppen ezt az egyet nem. Vida Gábornál éppenséggel többet lehet megtudni az okról – ám mégis, az olvasónak egyszerre lehet kint és bent élménye az olvasás során. Hiszen igen bizalmas dolgokat is megtud egy család és benne az egyszem gyermek életéről, megtudja, mi az, amit vetítenek, és hogy hogyan élnek valójában, de a gondolatokból és az érzésekből mégiscsak nagyobbrészt ki van zárva. A szellemi-érzelmi érés inkább csak nyomokban van jelen. A végén egy olyan fiatalember áll előttünk, aki jókezű szerelő éppúgy lehetne, mint ahogy ahelyett tanár lesz a végén. Vagyis nem lesz tanár, ezt már korábban megtudjuk, de azért mégis tanár szakon búcsúzunk el tőle. Bár a többi is ott áll a fülön. Talán. És persze onnan kezdődik a könyv, hogy az elbeszélő kész író már – egy fél életmű figyel a könyvespolcon.

 

És hogy miért nem lesz tanár, arra ott a cím ajánlata, amely egyféleképp traumatörténetet ígér. A dadogás búvópatakként vissza-visszatér a könyvben, mégis, nagyobb részt annyira háttérbe szorul, hogy néha rá is csodálkozhat az olvasó, miért pont ez a címe. De hát meg lehet ezt mégiscsak indokolni a könyvből: mindenféle giccs és pátosz nélkül, mindenféle megmaradásproblémák helyett (hogyisne!) elbeszélőnk felnövése során legfőbb baja, hogy leküzdje valahogy a beszédhibáját. Vagy legalább megbékéljen saját magával. Közösség helyett egyéni sors – elmond ez eleget éppen a közösségről. Amely amúgyis éppolyan semmivé foszló, mint a regényírót bénító Erdély-giccs minden más szelete. Az apának bántó szó, hogy erdélyi lenne – nem székely, nem erdélyi: alföldi magyar. Az anya székely, vagy ahogy az apa rokonsága mondja: „csak” egy székely. Alkoholizmus, már-már szektás vallási fanatizmus, öngyilkosság és diszfunkcionális családok – mint Franzennél, itt is központi kérdés: ez alkotja a regény világát egy olyan háttér előtt, amelyet mindközönségesen Erdélynek mondunk, ám a regény megindokolja, hogy ne mondjuk egyvégtében annak.

 

Még akkor sem, ha a regénybeli Gábor a Kisjenő/Ágya-vonal mellett másik hazájának Barótot mondhatja, eszmélése terepének pedig a kellően vadregényes Hargitát – vagyis éppenhogy átkel egész Erdélyen. Irodalmi élményei között az indiánregények még a gyerekkor világát jelentik, Ottlik és Szilágyi Domokos már a felnövés, az érés időszakát, s ide tartozik a romániai magyar irodalom olvasása is, amelyről a rajongás ellenére is elmondja, hogy nem éppen a világirodalom szintje. Ha már rajongás egy könyvért: az aradi bentlakás már-már az Iskola a határon világa – s ez duplán meglesz a katonaság-„élményeivel”, amely a Kárpátokon is túlra viszi az olvasót, egész a Bărăganig. Az első, az internátus az egyetlen „nemzetiségi” „konfliktus” színtere – a katonaság viszont Románia majd’ minden nemzetiségét egybesodorva mindenféle feszültséget felold a nagy közös utálatban, amely a diktatúra felé árad. Mert a könyvben a csak isten marhájának nevezett conducator is „felbukkan” – a cselekmény majdnem egésze a diktatúra korszakára esik. Aminek „relikviái” meg is vannak: a félelem a szekutól, a könyvelkobzások, a szökés és az elpárolgás gondolata, a párt és a vallás viszonya stb. És hogy ne legyenek véletlenek: egy tanárnő szerint Ceauşescu is a dadogással küzd…

 

Mindezeket Vida Gábor kontemplatívan, mégis felkavaróan mondja el. Felkavaró az őszintesége, az a szeretet, mely a nagyon kemény kritika ellenére árad a soraiból. Szereplői – akik többnyire rokonai, szülei, nagyszülei, nagybátyjai, barátai, szomszédai, tanárai – pőrén állnak előttünk, minden hibájukkal és erényükkel együtt, de sem lenézve, sem felmagasztalva, hanem igazán bensőséges szeretettel. Még akkor is, ha belekötnek szakállba, nyakkendőbe, de-vel kezdődő mondatokba – már az is kemény ellentmondás, hogy ez a regény első szava is. Ez a minden látszólag tárgyilagos elbeszélés ellenére is áradó érzelmi töltet olyan pluszt ad a szövegnek, amely az olvasót valósággal szuggesztíven tudja megérinteni.

 

Talán ezért is írták le több helyen, hogy eddigi legjobb könyve az Egy dadogás története. S bár én magam már az Ahol az ő lelkét is nagyon jó regénynek gondoltam, most e könyv esetében mégis sokkal határozottabban merem megkockáztatni, hogy az egész mai magyar prózából kiemelkedő mű született Vida Gábor műhelyében.

 

 

 

Vida Gábor: Egy dadogás története. Magvető, Budapest, 2017.