A dicsőség állhatatlansága




vagyis
Lőttek a kultúrának; újságírók és futballisták!

 
Két évvel a híres Huszadik Század kezdete előtt, azaz alig pár évvel azelőtt, hogy felszállt volna az első repülőgép, hogy megszólalt volna az első rádió, hogy megkezdődött volna a gépkocsik tömeggyártása, hogy megbukott volna a legrégebbi császárság, a kínai, majd még egy évtized múlva az orosz, német, oszmán, osztrák–magyar császárság, tizennyolc évvel azelőtt, hogy először vetettek be mérges gázt a harctereken; megjelent egy francia történész és pszichológus könyve; szaktudományos címmel: Tömeglélektan. Ám Gustave Le Bon művének inkább lehetett volna az a címe, mint egy negyedszázaddal később, követői vészkongású írásainak; mint pl. A tömegek lázadása vagy: A Nyugat bukása. Arról szólt, hogy az emberiség nagy tömegei szembefordultak a kultúrával, semmibe veszik vagy éppen ellenében nyilvánulnak meg!
 
Annak ellenére, hogy gondolatmenete helyes volt, utólag elég mulatságosnak hat – az érvelése. Abban mutatja ki az emberiség nagy szellemi válságának a bekövetkezését, hogy a nagyközönség nem veszi többé tudomásul, nem fogadja el a színikritika véleményét! Maga dönti el, hogy tetszedjék neki egy színházi előadás vagy nem. És természetesen mindig az olcsóbb, a hígabb, a felszínesebb mellett dönt. Meg sem fordul a szerző fejében az a lehetőség, hogy nemcsak a közönség lehet hibás, hanem a színikritika is. Vagyis arról van szó, hogy ketten-hárman produkálnak valamit, s erre odamegy a negyedik, s kezdi magyarázni, hogy mit művelnek ezek, sőt, egyszercsak kezdi kioktatni őket: – mit s hogyan kellett volna tenniük, hogy az eredmény művészibb, mélyebb, súlyosabb, fajsúlyosabb legyen! Éppen a szakbírálat volt az, amelyik nem vett tekintetbe a színházzal kapcsolatban egy fontos körülményt… amit Kosztolányi így fogalmazott meg: A színház olyan épület, amelyiknek egyik végén van a színpad, a másikon – a pénztár!
 
Soha sehol nem kísérte még annyi gúnyos mosoly azt a tételt, hogy aki tud, alkot, aki nem tud, az tanít, mint éppen a színház tájékán! Ennek ellenére, Le Bonnak igaza volt!
 
Csakhogy az igazságnak mindig fokozatai vannak… és tájoló, bemérő pontjai. Például, abban az időben, ha valakiről azt mondották, hogy újságíró, az „jobb körökben” szidalomnak számított. Ha egy tudós egy másik tudós nagy magabiztosággal megírt művében némi pontatlanságokat fedezett fel s ezt szóvá tette, akkor az érintett azt vágta kritikusa pofájába, hogy „maga újságíró”, minthogy ennél sértőbbet már nem tudott kitalálni. (Mint ahogy ez megtörtént például Zolnai Gyula finnugoros nyelvész és Takács Sándor oklevélkutató és törökből fordító viszonyában!) Hogy mifajta újságírók alapították meg a céh rossz hírnevét, arról érdemes elolvasni az Aranysárkány című regényt, Kosztolányi Dezsőtől. Ennek ellenére az újságírásnak ha nem is a tekintélye, de a társadalmi súlya, befolyása éppen akkortól kezdett emelkedni (mediawawe, vuvuvu!), és az emelkedés egy ideig együtt megy végbe a modern sport létrejöttével és népszerűségével. Kezdetben jobb körökben a „futballista” minősítés ugyanolyan durvának hatott, mint az „újságíró”. Ám később? Ehhez el kell mesélnem egy apró esetet, közvetlenül a háború utánról.
 
Türingia és Felső-Bajorország érintkező vonalán történt; egy nagyváros közeli vasúti átrakóállomás környékén. Egy magyar vasútépítő alakulatot telepítettek oda ki. Vándorlásaim során találkoztam és megbarátkoztam fiatal vasutasokkal. Először meglepett, hogy mennyire lenézik ezek a többnyire szegénysorból származó magyar parasztfiúk a civilizáltabb németeket! Ám hamar rájöttem az okokra. Telephelyük elég közel volt Buchenwaldhoz, a hitlerista gyűjtő- és büntetőtáborhoz, és mikor e területet elfoglalták az amerikaiak, velük is végignézették, hogy mi mehetett végbe a táboron belül. A másik ok szubjektívebbnek tűnt. Azon a környéken a német falvakban, főleg a lejtős udvarokon úgy építkeztek, hogy a földszinten volt a marhaistálló és az emeleten a lakás. Ezt nagyon megvetették! Az más, mondották, ha az ember olykor nagy hidegben vagy ezért-azért az istállóban alszik, főleg a padlásán; és megint más, ha az állat jön be a lakás fedele alá! Nem is érintkeztek a környékbeli németekkel. Azonban egyszer bóklászásaim során észrevettem, hogy a széles völgyből nyílik egy keskeny oldalvölgy, és ott az út kétoldalán cseresznyefák vannak, elég sűrűn. Elhívtam egynéhány fiatalabb vasutast. A cseresznyefákon több nagyleányt is találtunk, akik szedték a gyümölcsöt, felszólítottak, hogy segítsünk, s ígérték, ha segítünk hazavinni, meghívnak a – „strandjukra”! Nagyon jó hangulat alakult ki, pláne, hogy a „szedés” szót a magyarok mindegyre hibásan ejtették ki (pflücken), s ebből nagy pikantéria keletkezett!
 
Aztán meghökkenve vettük tudomásul, hogy ebben az ugyancsak eldugott falucskában egy igazi strand van: úszómedence, zuhany, kabinok, homokozó… Gatyára vetkőztünk, úsztunk mellen, háton, pillangózva, s meglepődve vettem észre, hogy a legnagyobb lány a medence szélén üldögél, s elkomorodva figyeli a társaságunkat. Melléje ültem: mi a baj? Halkan felelt: Nem hittem volna, hogy a magyarok tudnak úszni, és ilyen jól! Első pillanatban méltatlankodva akartam elmagyarázni, hogy tíz év se telt el a közeli berlini olimpia óta, ahol is Csík Ferenc úszóbajnok lett. És maga a magyar vallás- és oktatásügyi miniszter, Hóman Bálint húzta ki a győztest futam után a medencéből. Szabó Dezső, a nagy ellenzéki író, fel is kiáltott egy írásában: Oh, aqua exhuzigátor Sanctus Valentinus! Csík Ferencet kihúzta a kultúra minisztere a vízből, Szabó Dezsőt bennehagyta! De aztán eszembe jutott, ez a Hilda akkoriban tízéves falusi leányka volt, s ami nekünk világraszóló esemény, neki az jelentéktelen, semmilyen epizód – inkább megsimogattam a selymes vállát… Ám nemsokára elégtételt kaptam: előjött egy vénecske gondnokféle, és mikor megtudta, hogy magyarok vagyunk, rögtön villogni kezdett a szeme: Ja, Ja, doktor Sárosi!
 
Igen, akármerre ment az ember Európában, arról, hogy magyar, mindenkinek egy dolog jutott eszébe: doktor Sárosi György, a nagy futballista! Norvég kőmíves, holland cukrász, német mérnök, spanyol vörösgárdista gyerekjátékkészítő, mindenki az ő nevét bökte ki a „magyar” hallatán. Igen-igen, doktor Sárosi!… Utoljára, huszonegy év után Péterváron, akkor még Leningrádban hallottam a nevét: a kikötőben álltam sorba, jegyet venni sétahajóra. Egy kazah család szorongott mellettem: operaszínpadra kívánkozó álomszép hercegnő, hároméves forma nyűgösködő, csokoládéhajú gyerekkel, legalább kétszer olyan idős, zord, zártarcú férj; valahol az Amudarja és a Szírdarja között rajoni párttitkár lehetett, a szeme sarkából élesen figyelte, amint rá akartam venni a gyerekét, hogy inkább a saját lábán álljon, ne az én cipőmön; hirtelen megszólalt. Maga miféle?
 
Meglepett a kérdés: mert háromhetes turistakirándulásomon mindenki, rendőr, kalauz, múzeumi tisztviselő, pincér, szállodaportás orosznak nézett s le akart választani a román turistacsoportról. S akkor ez, onnan, Ázsia mélyéből azonnal felismert! Mondom, hogy: magyar. Vékony résnyi szemét kissé tágabbra nyitotta: Vengerszki? Áhá! Futból! Áhá! Doktor Sárosi! Áhá! Puskás! … Aztán, mintegy ki akarván javítani magát, hozzátette: Doktor Puskás, áhá!
 
Érdekes volt, hogy csak Magyarországon nem emlegették soha a háború után. Gondoltam is, ha valami háborús bűncselekményről lett volna szó, 1947-ben nem engedik ki Olaszországba – Bariban lett edző –, hanem röhögve felakasztották volna. Őt, aki 1938-ban egy mérkőzésen a csehszlovák válogatott kapujába egymaga hét gólt lőtt! Egyes csizmadia-drukkerek ennek is tulajdonították a következő évben a csehszlovák állam és politikai erkölcs összeomlását! Valami személyes, titokzatos oka lehetett, hogy halála után a hamvait sem engedték hazahozni. Pár éve aztán kezdték emlegetni a régi nagy csapatot, Zsengellér, Szusza neve is le-leíródott. Végül a Rubicon nevű történelmi magazin vagy másfél éve a fényképét is lehozta. Még hasonlított is Puskáshoz; a füle még kisebb is volt!
 
Egy dologról azonban nem szabad elfeledkezni: valaha a labdarúgásnak nemcsak játékszabályai, hanem illemszabályai is voltak! A nagyok ezeket betartották, ezért is szerettük őket. Egy divatból kiment szóval élve: igyekeztek és tudtak úriemberként viselkedni!