A felejtés első lépcsőfoka – Váradi Törzsasztal Grecsó Krisztiánnal




Február 2-án Grecsó Krisztián írót, költőt, az Élet és Irodalom prózarovatának szerkesztőjét köszönthettük a váradi Törzsasztalnál. Grecsó Krisztián nem először jár Nagyváradon a Törzsasztal vendégeként, hiszen már 2009-ben és 2014-ben is lépett már fel. Úgy látszik, örömmel jön a városba, és az itteni irodalomkedvelők is nagy szeretettel fogadják. Bizonyíték erre, hogy az Illyés Gyula könyvesbolt zsúfoltabb volt a japán metróknál, az összes szék és minden állóhely foglalt volt. Grecsó Krisztián beszélgetőpartnere ezúttal is Kőrössi P. József volt.

 
 

 

Első novelláskötete, a Pletykaanyu, 2009-ben, még egyetemista korában jelent meg. A kamaszkori elszakadások és énkeresés közepette eltávolodott szülőfalujától, Szegvártól, attól a világtól és nyelvtől amit addig a sajátjának tudhatott. Aztán mégis rájött, hogy igenis vannak gyökerei. Ebben a hazatalálási folyamatban „esett át a ló túloldalára”: fel akarta fejteni magát a falut, úgy írni róla, hogy az a lehető legjobban megfeleljen a valóságnak. A kis közösségekben, a közösség tagjai egy művet nem irodalmi szövegként, hanem pletykaként kezelnek, a szerző árulásaként élhetik meg. „A titok nem azért titok mert nem tudja senki, hanem mert mindenki tudja, hogy titok.” A magyar irodalomtörténet ezer ilyen sztorit ismer, minden olyan szerző aki kis helyről jön és a kis közösség emberét valamilyen módon bedolgozza írásaiba, bizony megkapja a magáét. „Simán megkérnek arra, hogy írjam meg a szomszédot, vagy akárkit, mert rosszban vannak.” Tizenöt éve még hat szegvári család perelte becsületsértésért, azóta a falu díszpolgárává avatták. „Elég kegyetlenül bántam azokkal az ügyekkel amiket megkaptam, de egyszerűen úgy éreztem, hogy olyan csodát, amit az élet tud, azt a rengeteg édes bolondságot, amit a faluban tapasztaltam, azt úgy kell megírni ahogy van.” Régebben a falu egy koherens közeg volt, most a falusiak csak ünnepekkor vannak együtt, nagy részük külföldön dolgozik. Abban a pillanatban, amint a hétköznapok másutt és más normák szerint telnek, és két világ közt úgy járkálsz, hogy egyikben sem vagy igazán otthon, mindig idegen maradsz.

 
 

 
Mesélt a testvérével közös projektjeiről, azokról az összművészeti performanszokról, melyekben ő az irodalom hangját képviseli, öccse pedig, Grecsó Zoltán koreográfus és balettművész, a táncot, melléjük társul még két jazz-zenész. Azokra az impressziókra, amiket Zoltán és a zenészek a szövegtől kapnak, egy improvizatív válasz érkezik. Mindig figyelemmel követi azt, hogy ki hogyan nyúl a vershez. Testvérével közös munkája pedig számára nagyon fontos, mivel az irodalmat színházi térbe helyezi, közösségi élménnyé alakítja, segít a vers értelmezésében és befogadásában.

 

 

 
Legújabb kötete, a Harminc év napsütés is az itthon és az otthon közti ingázás témája körül levitál. A csendes kalendárium a régi öregek könyve, a titoké, az apa-fiú viszonyé, a faggatásé, harminc év időjárásáé. Önéletrajzi írásokról van szó, viszont a kötet történései nem mindig felelnek meg a valóságnak, mivel az emlékezés egy nagyon különös dolog, mondja az író. Az emlékezés egyik nagyon fontos része a felejtés. Szeretünk hősök lenni, ezért a történeteink elkezdenek új színeket kapni. És sokszor az, ahogy kiszínezzük a sztorit, jellemzőbb a történetre, mint maga a valóság. Ha ezt elvesszük belőle, épp a funkciójától fosztjuk meg: attól, hogy akiről mesélünk, azt szeretnénk magunk között tudni. A történetmesélésnek a családi mítoszképzés a legfontosabb funkciója. Édesapja másról sem tudósított, már magával a jelenlétével is, derékig érő sötétlila hajával, mint arról, hogy van egy másik világ is, túl azon, amit ismerünk. Az, hogy ő a saját ambícióit és vágyait félvállról vette, az nekik, gyerekeknek egy figyelmeztetés volt: ezek a bizonyos ambíciók addig áldásosak, amíg hajlandó vagy szolgálni őket, amíg alázatosan gondozod a saját lelkedet. Az az igazi csoda, amikor nem valami nagy tragédiát vagy drámát kell megfogni, még csak nem is egy nagy hőst, vagy nagy kudarcot, hanem van egy szép személyiség, egy szép ember, aki tisztességes és akivel mikrodrámák történnek, de hűséggel és a legnagyobb szeretettel van jelen. Nézzük meg ezeket a rendkívül hétköznapi, egyszerű dolgokat, és ezekről érdemes írni valamit. Mert „a felejtés első lépcsőfoka az, ha valakit elkezdünk idealizálni.”


 
 
 
 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter