A félemelettől a Némaság Városáig – interjú Borsodi L. László költővel, irodalomtörténésszel




– Kötettel viszonylag korán jelentkeztél (Átmenetek című könyved 1998-ban, huszonkét éves korodban jelent meg), de jó ideig mintha nem kapcsolódtál volna be az irodalmi életbe, mintha kívülálló lettél volna. Jól érzékelem, hogy a fordulatot a Székelyföld folyóirat kiadójánál megjelent 2007-es köteted, a Félemelet hozta el?

 

– Az Átmenetek az 1990-es évek elején újraindított kolozsvári Szent Bonaventura Könyvkiadónál, tehát egyházi és nem szépirodalmi kiadónál jelent meg, a következő kettő, a Viszonylatok és az Ellenpontok Csíkszeredában napvilágot látott magánkiadások. Ezek a kötetek epigrammatikus tömörségre törekvő verseket, verskísérleteket tartalmaznak. Biztatott is édesanyám, hogy írjál hosszabbat, fiam, mert mire odafigyelnék, vége van. Minden tekintetben későn érő típus vagyok, így volt ez az alkotóvá válás, a saját hang megtalálása terén is. Lehet, titkon arra vártam, hogy az irodalmi élet fedezzen fel, de mivel nem hevert a lábam elé, ezért amellett, hogy igyekeztem minél többet tanulni versről, versírásról, irodalomról (a 90-es évek végén voltam egyetemista Kolozsvárt), magam kopogtattam be verseimmel az indulásnál számomra nagyon fontos fórumot jelentő Vasárnap katolikus hetilap után irodalmi folyóiratok szerkesztőségébe is. A Helikonnál, majd a Székelyföldnél Fekete Vince kezdte egyengetni pályámat, ízlése, véleménye meghatározó mind a mai napig. És igen: az ő szerkesztésében 2007-ben megjelent, az első három kötet legjavát és új verseket tartalmazó Félemelet jelentett számomra valamiféle fordulatot és belépőt az irodalmi prérire.

 

– Kritikusként gyakran lehet találkozni a neveddel, például a Székelyföld és a Helikon hasábjain. Milyen kötetek kerülnek „boncasztalodra”?

 
– 2003-tól írok kritikákat, a legtöbb valóban a Székelyföldben jelent meg, továbbá a Helikon, a Kortárs, a Korunk és a Bárka is közölt tőlem kritikát, recenziót. Ha visszapillantok az elmúlt tizenhat év termésére, akkor erdélyi kortársak, főként költők műveiben igyekeztem elmélyülni, és irodalomtörténeti tanulmányokat is írtam az elmúlt évtizedekben Baka István költészetéről, amelyeket az említett folyóiratok mellett az Eirodalom.ro, a Forrás, a győri Műhely, az Iskolakultúra, a Jelenkor, a Kalligram, a Látó, a Magyar Napló és a Tiszatáj közölt.

 

– Apropó, Baka István lírájából doktoráltál, disszertációd aztán könyv formájában is megjelent Maszk és szerepjáték. Baka István költészetei címmel. Azon túl, hogy az irodalom egyetemessége evidencia, hogyan „talál rá” egy csíkszeredai irodalomtörténész egy szekszárdi–szegedi szerzőre?

 

– Doktori disszertációm és költészeti monográfiám témája, Baka István költészete egyetemista éveimből velem tartó „szerelem”. Elsőéves voltam, amikor egyik tanárom behozott egy ismeretlen verset, amelynek fel voltak cserélve a szakaszai, nem volt megadva a címe és a szerzője sem. A feladat az volt, hogy a vers „utasításai” alapján állítsuk helyre az eredeti szakaszsorrendet. Az Ősz van az űrben című vers képi világa, ember és világ viszonyának tragikus-ironikus láttatása, a költemény létértelmező karaktere indította el a további Baka-versekkel való találkozásaimat. Az egyetemi szakdolgozatomat aztán a mindössze hat versből álló Gecsemáné című ciklusból írtam, ez is jelzi a poétika összetettségét és gazdag szakirodalmát. Tanárként az I. didaktikai fokozat megszerzésének feltételét jelentő dolgozatomban a metaforikus és szerepjátékos költészet középiskolában való taníthatóságát próbáltam körvonalazni. 2010-ben kezdtem el doktori tanulmányaimat, és ebből az ötéves munkából született meg – témavezetőmnek, dr. Bombitz Attila egyetemi docensnek, a Szegedi Egyetem oktatójának az irányításával – a disszertáció és a költészeti monográfia, amelyben metaforikus versbeszéd, szerepjátszás és ciklusképzés összefüggéseit vizsgálom Baka poétikájában.

 

– Költői pályád jelentős hányadát prózaverskötetek határozzák meg, három egymást követő könyvben (Feljegyzések a földről, Parton, Utolér, szembejön) aknáztad ki e műfaj előnyeit. Miért áll ennyire közel hozzád ez az átmeneti, elbeszélést képiséggel ötvöző műfaj?

 

– Úgy gondoltam, hogy a Félemelettel lezárult egy pályaszakaszom, egy olyan verstípus jutott végpontra, amelyre a hallgatás és elhallgatás a jellemző, amelyben a felvezetés, a belső ív vagy a levezetés közül valamelyik mindig hiányzik, úgy ér véget, hogy betöltendő űrt hagy maga után, arra késztetve az olvasót, hogy maga kezdjen valamit ezzel a hiánnyal. A Félemelet után tehát egy új költői világ kimunkálásának az időszaka következett: az volt a tét, hogy új nyelvet és e nyelv által alakított-alakítható formát, egyedi költői szólamot hozzak létre. Ezt a saját hangszerelésűvé tett prózavers műfajában találtam meg, amelyben a képi megformáltság, az intertextualitás és az elvont fogalmiság teremt lírai világot annak ellenére, hogy a lírai én funkciója prózaivá válik. Sőt nemcsak a megkomponáltságot, a nyelvi fegyelmezettséget feltételező műfajra találtam rá, hanem idővel annak módjára is, hogy az ebben a formában születő szövegek miként szerveződnek nagyobb kompozíciós egységekbe, ciklusokba.

 

 

 

Gyermekirodalmi regiszterben is kipróbáltad a prózaverset. Lesz folytatása a Balázsolásnak?

 
– A „felnőtt” prózaversek megformáltságához képest a Balázsolásban háttérbe szorul a lírai jelleg, és a történetszerűség kerül előtérbe. Amiért mégsem tekinthető hagyományos értelemben vett mesekönyvnek, az azzal magyarázható, hogy a történetszerűség felerősödik ugyan, de a gyermeki (ön)reflexió határozza meg a szövegvilágokat, és ez az alaphang bevonja a Balázsolást az epikus, ezen belül a svéd gyerekvers műfaji hagyományába is, akárcsak a folytatása, a Szivárvány című gyermeklapban közölt, Regina című sorozat, amely egy tervezett kötetnek az anyaga.

 

– Új köteted, a Szétszórt némaság továbblépés egy személyesebb hang és téma felé. Ezúttal is prózaversekről van szó? A narratív jelleg hangsúlyos, ugyanakkor a verszene, a képiség a lírai regisztert erősíti…

 
– Nem szeretném eldönteni, hogy prózavers vagy rövidpróza a Szétszórt némaság. Egy valami biztos: más a hangolása, (nyelv)világa, mint az előző három köteté. Meglátásom szerint a lét és a nemlét határaira reflektáló poétai attitűd színre vitele, valamint az ezt megkívánó képi és filozofikus versbeszéd végpontra jutása után ebben a könyvben ­megváltoz(tat)ott költői nyelvvel egyfelől a halál felőli létre tekintés lírai artikulációja körvonalazódik, másfelől az életnek a halál felé mutató karakterét láttató költői beszéd szólal meg.

 
Ez a poétikai diskurzus konkrétabb az előző három kötetnél. Bár látszólag szakít az én személyes halálfélelmét megszólaltató, a tapasztalaton túlit körvonalazó filozofikus, illetve képi-retorikus versbeszéddel, hiszen konkrét személyek életének és halálának a narrációjává válik, valójában azonban marad az előző kötetekből ismert prózaversek képszerűsége és gondolatisága. Marad, de másként: azáltal ugyanis, hogy minden egyes szöveg alatt szerepel a távoli vagy a közelmúltban valóban létezett személy neve, többnyire születési és elhalálozási adataival (dátum, helységnév) együtt, a prózavers megnyitja határait más, irodalmi, félirodalmi vagy történeti műfajok, mint az egyperces novella, a lírai próza vagy a memoár felé.

 

– Leegyszerűsítve úgy jellemezhetnénk a Szétszórt némaságot, hogy olyan könyv, amelybe csak holtan lehet bekerülni. Honnan jött az ösztönzés, hogy felmenőid, őseid, mestereid, elhunyt barátaid alakját emlékkönyvbe gyűjtsd? A kötet ötlete született meg először, s ahhoz dokumentálódtál, vagy elsődlegesen a családtörténet érdekelt, aztán ennek legendáriuma írásra ösztönzött?

 

– Már a Félemeletben írtam anyai nagyapámról, akinek a világlátását áthatotta a humor, ugyanakkor nagyanyám hirtelen elvesztése, az özvegysége és szívszorító halála tragikussá tette a sorsát. Először az ő halottságát beszéltem el (újra) ebben a lírai-prózai formában, majd arra gondoltam, megpróbálom a többi nagyszülő élet- és haláltörténetét is megírni. Így kezdtem kalandozni visszafelé az időben, de hamar rájöttem, mennyire keveset tudok a családom történetéről. A déd-, ük- és szépszülőkről Bicsok Zoltán levéltáros barátom segítségével és az édesapám által elbeszélt oral history révén jutottam nevekhez, évszámokhoz, helység- és foglalkozásnevekhez, történettöredékekhez, atmoszférafoszlányokhoz. A kötet darabjai tehát nemcsak alkotói, hanem kutatói munka eredményei.

 

A megidézett személyek (legyenek azok ősök, rokonok, mesterek vagy barátok) és a szövegekben megjelenő élethelyzetek egyrészt a valóban megtörténtség látszatát keltik, másrészt a valóban létezett személyek a róluk megjelent adatokkal együtt/azok ellenére fikcionálódnak, mint ahogy a halál is tesz az élettel. A memoárral határos irodalmi narráció így lesz a(z) (lírai) elbeszélőé is, hiszen minden történet a beszélő én eltávolított története is, és ahol egyes szám első személyben szól, ott nyilvánvalóan szerepjátékról van szó, miközben a könyv lírai család- és Erdély-történet is.

 

A szűkebb család, ősök, rokonok, ferences szerzetesek és néhai barátaim történetének a megírása tehát egyszerre volt emberi és írói feladat. Az egykori életekről és halálokról gyarapodó adatok, a könyv írása idején is bekövetkezett halálesetek és az írás kölcsönösen inspirálták egymást, kialakítva a kötet végleges formáját. A 6+1 ciklusból álló kötetben az őseim paraszti és kispolgári, valamint a nagyon különböző gyökerekkel rendelkező ferencesek és néhai barátaim sorsát ábrázolva építettem saját világot.

 

– Milyen irodalmi előképei vannak kötetednek, kik szolgáltak ihletforrással? Hát egész eddigi pályád vonatkozásában: kit tartasz mestereidnek?

 
– Engem mindig a létköltészetek vonzottak: József Attila, Szabó Lőrinc, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Szilágyi Domokos, Baka István, Petri György, Orbán Ottó, Gergely Ágnes költészete, de a sor még biztosan folytatható lenne. A Szétszórt némaság vonatkozásában Edgar Lee Masters amerikai költő A Spoon River-i holtak című művét, Tolnai Ottó vagy Oravecz Imre poétikáját, prózára hangszerelt lírájukat említeném…

 

– Életed szorosan kapcsolódik a ferences szerzetesekhez, jelenleg is sajtóreferense vagy az erdélyi ferences rendtartománynak. Jól érzékelem, hogy pótcsaládtagjaid, lelki mestereid ők, ezért kaptak kiemelt szerepet e könyvben is?

 

– Az én „ferences történetem” meghaladná ennek az interjúnak a kereteit… Apai nagyanyámnak és a szüleimnek köszönhetően ministráns gyerekként az 1980-as években kerültem kapcsolatba a (csíksomlyói) ferencesekkel. Úgy gondolom, a család által biztosított szellemi-lelki háttérrel összhangban az öntudatosodásom, személyiségem későbbi alakulása nagymértékben a ferenceseknek köszönhető. P. Pöhacker Balázs, P. Márk József, fr. Sztrátya Romuáld és mások olyan szellemi-lelki erőteret teremtettek, amiben a hit kegyelmére tettem szert, magatartást tanultam tőlük, kultúrával találkoztam. A szövegértés első mozzanatai, az olvasás megszeretése hozzájuk is kapcsolódik, méltán van hát helyük a kötetben.

 

– Nem használsz bibliai terminológiát. Ennek ellenére a Szétszórt némaság néhány darabja mégis felfogható vallásos műnek? Korábbi köteteid esetében hogyan tevődik fel ez a kérdés?

 

– Főként az első három kötetben direkt módon működik a bibliai regiszter, ez ma már nem így van. Jó lenne eljutni a költői nyelv tisztaságának arra a fokára, működésének arra a tökéletességére, ami úgy beszél istenkeresésről, hitről, hogy azt nem mondja ki, tehát ha az általad említett „vallásos” jelleget nem a rámutatás, a megnevezés gesztusában, hanem a hogyanban, a nyelv működésében lehetne tetten érni. Ha ez így működne, legalább részlegesen, a Szétszórt némaság opusaiban, én annak csak örülni tudnék.

 

– A halottak társasága a halálvágy élményét váltotta ki belőled, mint Adynál, vagy a fizikai elmúlással dacoló hitet erősítette? Maradsz tovább a holtak társaságában: lesz folytatása a kötetnek, vagy új vizekre evezel?

 

– Valakinek azt írtam dedikációként a könyvbe, hogy „háttal a Némaság Városának, az élők hitével”. Felemelő és szívszorító volt köztük lenni, de ahogy egykor fizikailag elveszítettem őket, most a szavakból épített Némaság Városában kell hagynom, el kell veszítenem őket a szavakba falazva is. Most itt állok, egyedül. Keresem az utat – vissza az élőkhöz.

 

– Milyen erdélyi írónak lenni 2019-ben? Csíkszeredában élsz, de sokfelé tájékozódsz, próbálsz egyensúlyozni, középen állni, nem megosztani, inkább egységesíteni…

 

– Erdélyi azért vagyok, mert itt születtem, és még tartósan nem éltem máshol. Ezért vagyok erdélyi író is. Csíkszeredában élek férjként, apaként, tanárként, és alkotok költőként, kritikusként, irodalomtörténészként, szerkesztőként. Próbálok tájékozódni az irodalmi, a társadalmi, az egyházi életben, az oktatáspolitikában, a megnyugtató, közös pontokat, fogódzókat és egyensúlyt keresve. Nem könnyű. Az ember gyakran akadályokba ütközik, a tisztánlátást olykor köd uralja, akár a Csíki-medencét.

 
 
 

Borsodi L. László költő, irodalomtörténész, kritikus, tanár. 1976-ban született Csíkszeredában. Szülővárosában a Márton Áron Főgimnáziumban érettségizett (1994), majd a BBTE magyar–angol szakán szerzett egyetemi oklevelet (2000). A Szegedi Egyetemen doktorált 2015-ben. 2000-től egykori középiskolájában irodalom szakos tanárként dolgozik, 2010-től az erdélyi ferences rendtartomány sajtóreferense, 2013-tól az eirodalom.ro szerkesztője. 2015-ben Székelyföld-díjat kapott. Szépirodalmi könyvkiadóknál megjelent kötetei: Félemelet (Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda, 2007); Feljegyzések a földről (2012), Parton (2013), Utolér, szembejön (2016), Balázsolás (2016) – Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda; Maszk és szerepjáték. Baka István költészetei (Kalligram Kiadó, Budapest, 2017); Szétszórt némaság (Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár – Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2018).