A felső és az alsó világ dobjai




Anastasia Vdovkina: Őrangyal

 
 
Részlet A katona és a démon című regényből

 
 

„Folytassad – kér reggel Carmen és csillog a szeme. – Álmomban is a norvégiai házat láttam, ahol nem is jártam. Gertrúdot magas, karcsú, szőke nőnek képzelem, látom őt, és dédapádat is, amint, a tükörben nézik Olaf fluoreszkáló hasonmását. A szoba berendezését is láttam, masszív diófa bútorok, nagy négyszögletű asztal, támlás székek, karosszékek, hatalmas íróasztal, s egy tutajszerű faágy. A falon festmények, egy hajó, amint dagadó vitorlákkal vág a tengernek, egy fekete kereszt egy hegyoldalon, napernyős nők egy pikniken, téli táj, behavazott fák, dombok, valahol Norvégia északi részén, alkony a Spitzbergákon. Volt időm alaposan megfigyelni mindent, de egyéb semmi nem történt, hogy Olaf beszélt-e, s ha igen, mit mondott, nem hallottam. Jelen is voltam, meg nem is, mintha süket lettem volna álmomban. Aztán az ajtó kinyílott, és bejött egy nagy fekete kutya.” „– Fantasztikus – bámulok rá elképedve. – A szoba berendezéséről az éjjel semmit nem meséltem, pontosan így írja le dédapám. Hát, hogy mi eleven, intenzív kapcsolatban vagyunk, az biztos. A kutyát egyébként Foxnak hívták, még Olaf találta kölyökkutya korában, a tengerparton, és ő nevelte. Este rendszeresen behívták, Olaf is így szoktatta, de ha bárki behatolt a kertbe, vagy megjelent a ház körül, azonnal jelzett. Élő vészcsengő volt, gazdája eltűnése után, a kertész tanúsága szerint, sokáig búskomoran kóborolt, el-elment, de estére, hajnalra mindég hazatért, s amikor Gertrúd és dédapám megjelentek, őket nyilván ismerte is, valamiképpen gazdájához és a házhoz tartozónak érezhette őket, megnyugodott, s egyértelműen őket fogadta el falkafőnöknek. Nem tudom érdemes-e előre ugrani a történetben, de a világkörüli útra is elvitték, nem váltak meg tőle.

 

De még nem tartunk itt, egyelőre Olaf szobájában vagyunk. Sokáig bámulták az üresen villogó tükört. Olaf fluoreszkáló alakja már régen eltűnt, de ők nem tudtak elmozdulni a tükör elől, Gertrúd vacogni kezdett, annyira félt, és szorította dédapám kezét, az ágyhoz vonszolta és szeretkezni kezdtek, de most ez sem nyugtatta meg őket! Keresni kezdték a jobb oldali, alulról második fiókban a rejtekhelyet, meg is találták, de képtelenek voltak ráhangolódni, Gertrúd félt, dédapám izgatott volt, reggelre halasztották a kéziratok tanulmányozását, és tovább ölelkeztek a sötétben, aztán mindketten ugyanazt az álmot látták. Akkor már annyira közös hullámhosszon voltunk – írja naplójában az öreg –, hogy rendszerint ugyanazt is álmodtuk. Egy beláthatatlan mezőn állottunk, egymással szemben, meztelenül, és egy különös, hatalmas falat láttunk. Különös ikerálmukat nagyapám szinte novellaként örökíti meg, lejegyeztem a noteszembe, felolvasom.

 

 

A fal

 

Ödön von Boticselli és Gertrúd Helgermann közös álma

 

Egy idegen – nevezzük Zének, vagy utazónak? – ismeretlen, zord helyen, egy kopár fennsíkon sétál. Maga sem tudja, hogyan került ide, mit keres itt, azt sem, honnan jön és hova igyekszik? Egyszerre útját állja egy hatalmas, fekete fal. Olyan, mint egy antracit tükör, egy pillanatig önmaga elképedt arcába meredhet, aztán a visszatükröződő, késődélutáni nap lángra gyújtja tükörképét, és arca fel-felszikrázó káprázatok közé vész.

 

Lehunyja szemét, dörzsölgeti, aztán felnéz és döbbenten látja, hogy a fal legalább öt-hat méter magas.

 

Bosszúsan indul el, jobbra, reméli, a fal egyszer csak mégis véget ér, és ő háboríthatatlanul folytathatja útját, hiszen jelenlétére egészen egyszerűen nincs magyarázat! Idegesen ellenőrzi a térképeit, de tudja, hogy jól emlékezett, a térképeken nem létezik, nincs feltüntetve a fal. Mégis itt van a térképek nem is jelezte hatalmas fekete tükörfal, és egyszerűen nem akar véget érni.

 

A nap lassan, vörösre festve a felhőket, eltűnik a fennsíkot határoló magas hegycsúcsok mögött, és Zé bosszúsan visszafordul. Amire elér kiindulási pontjához, a helyhez, ahol először találkozott a fallal, alkonyodni kezd, mögötte egymás után tűnnek fel a homály szobrai és eltakarják a tükörfalon tétova arcát. Töpreng és a leereszkedő sötétségben most balra indul el, de az ijesztő fekete fal, tükörképével, amely a homály talányos szobraival együtt többször is leellenőrzi, vele halad, csak nem akar véget érni. Öt-hatszáz lépés után ismét visszafordul. Amire visszatalál kiindulási pontjához, már koromsötét van, a kopár fennsík mélyéről bagolyhuhogást hallani. Már nem látja a titokzatos antracit falon önmagát. Feltámad a szél, érezhetően hűl le a levegő.

 

Beburkolózik fekete köpenyegébe, leül a sarkára, s töprengeni kezd. Ahhoz, hogy tovább mehessen, meg kellene másznia a falat, de ez lehetetlen. A fekete fal tükör­sima, s legalább öt, talán hat méter magas. Ledől a földre, feje alá teszi táskáját. A kopár fennsíkon idegesítően recsegő ördögszekereket sodor a szél.

 

Az utazó nyögve hátára fordul és hanyatt fekve a puha fűben, a kiismerhetetlen csillagokat hosszasan elnézegeti. Nem tudja, hogyan is lehetne tovább? Kétségeibe alszik bele.

 

Álmában megjelenik egy beszélő holló és értesíti arról, hogy a falon túl nincsen semmi.

 

Az utazó megretten. Nem érti.

 

„Hogyhogy semmi?” – kérdezi tétován, de a holló nem válaszol, lomhán tovaröppen.

Zé felül, a felhők mögül hirtelen előbukkanó hold fényében jól látja, hogy nem a falon röppen át, noha ő megtehetné, hanem ellenkező irányba távolodik a kopár fennsíkon.

 

Volt, nincs.

 

Hajnalban az utazó felriad.

 

Szél fúj, görgeti az ördögszekereket, fázik.

 

Felugrik, rohanni kezd, hogy felmelegedjen, először jobbra, majd balra. Szeretne átjutni a titokzatos falon, de nem tudja elképzelni, hogyan is lehetne? Megmászni a tükör-antracit falat, lehetetlen. Jön-megy, nézelődik, de a kopár fennsíkon, az idegesítően csikorgó, ide-oda guruló ördögszekereken kívül nincsen semmi. Fa sincs. Visszamegy a helyére, leül a sarkára, vacogva nézegeti a fekete falat, s mint egy ében tükörben saját szomorú arcát. Aztán, amire a hegycsúcsok mögött megjelenik a nap, lángra gyújtva tükörképét, felemelkedik, és vicsorogva nekiugrik a falnak, megpróbál felmászni rá, de újra meg újra rádöbben, hogy ez lehetetlen, újra meg újra visszaesik.

 

Megáll, mereven nézi a falat, gondolatban hosszadalmasan átkozza el, majd táskájából szendvicset szed elő, enni kezd. Egyszerűen nem hiheti, hogy álmában, a beszélő hollónak igaza volt, hogy a falon túl véget ér a világ és nincsen semmi. Kereng a fal előtt, aztán előveszi kulacsát, iszik, és újra elindul, jobbra. Órákig gyalogol, de a fal csak nem akar véget érni. Egyszer csak elérek a végére, gondolja, és makacsul folytatja útját. Furcsa, hogy órák telnek el, de sem emberrel, sem állattal nem találkozik.

 
Egyedül van a kopár fennsíkon, mellette a nyugtalanítóan villódzó fekete fal. Délre erősödik a meleg, elfárad. Leül a fal tövébe, s erőtlenül masszírozza a lüktető halántékát, majd iszik egy korty vodkát, két közepes korty vizet. Ekkor jelenik meg előtte váratlanul, mintha csak az ürömfűtengerből, a kókadtan heverő ördögszekerek közül bújna elő, a fekete ruhás, fehér hajú asszony.

 

„Egyedül érzi magát?” – kérdezi részvevően és félrehajtott fejjel utazónkat hosszasan elnézegeti.

 

„Nem – válaszolja Zé, lehajtott fejjel. – Nem érzem egyedül magam, asszonyom. Egyedül vagyok. Lát itt valaki mást, rajtam kívül?”

 

„Nem az a fontos, hogy én mit látok, drága barátom, hanem maga.”

 

„Sem drága nem vagyok, sem a barátja…”

 

„De szomorú – néz rá részvevőn az asszony. – Lógatja a nagy fejét, mint az igáslovak, mintha idő előtt feladta volna. Na, jó, meg is értem, találkozott egy fekete fallal, ami kétségtelenül nem várt akadályt jelentett, hiszen hátráltatta útjában, s ez érthetően dühítette. De fel sem tette a kérdést, milyen célt szolgál ez a fal? Kik építhették vajon, mikor és miért?”

 

„Téved. Feltettem. De nem tudtam választ is adni a kérdésemre. Ráadásul álmomban egy emberi nyelven beszélő holló közölte velem, hogy a falon túl nincs semmi. Amit nem értettem, hogyhogy nincsen semmi? Véget ér a világ. Itt lenne a világ vége?”

 

Az asszony nem válaszol, s amikor az utazó felnéz, nem lát senkit, beszélgetőtársa eltűnik, úgy, olyan titokzatosan, ahogyan megjelent, mintha csak a föld nyelte volna el.

 

„De hát, asszonyom – kiáltja kétségbeesetten Zé, szaggató halántékát, égő szemét dörzsölgetve. – Hova tűnt el? Kérem, ne bújócskázzon velem.” – Noha jól tudja, hogy az idősebb, fekete ruhás asszony már csak azért sem bújhatott volna el, mert egyszerűen nem volt hova. Érzi, hogy vége, hamarosan elfogy az élelme, a vize, a vodkája, éhen és szomjan hal a rejtélyes fal előtt, anélkül, hogy megfejthette volna titkait. Hát foga közt káromkodva, meghúzva vodkásüvegét, elszántan megy tovább az örök jelenben, figyeli az őt hűségesen kísérő árnyékát, tükörképét a tompán csillogó fekete falon, amelyen túl, a beszélő holló szerint nincsen semmi, és émelyeg.

 

„Reggeli után lágy tojást ettek, teáztak, megbeszélték bizarr álmukat. Igen – mondotta Gertrúd, s ezt dédapám valamiért naplójában is feljegyezte –, mi örökké falakba ütközünk, tükörfalakba, hogy szebb legyen! Leültek egymás mellé az íróasztalhoz, és áttanulmányozták Olafnak a polinéziai sámánizmusról készített feljegyzéseit. Egy bizarr világ tárult fel előttük. Éjszaka megint zörgés, csörömpölés hallatszott a tükörből. Felriadtak, olybá tűnt, mintha ablaküvegek törtek volna össze, vagy poharakat vagdostak volna egymáshoz, majd fluoreszkálva újra megjelent Olaf árnyképe vagy szellemalakja, dédapám hol az egyik, hol a másik kifejezést használja, jelezve a bizonytalanságot, ami Olaf újabb és újabb megjelenése után, Gertrúdot is, őt is eltöltötte. Most sokáig nem szólalt meg, figyelmesen nézte őket, aztán, mintha mellékesen, megkérdezte, felkészültetek? A kommunikáció teljesen egyoldalú volt, jegyzi meg több alkalommal is dédapám. Ők nem válaszolhattak, nem kérdezhettek, csak Olaf beszélt. Felkészültetek? – ismételte meg a baljós kérdést, s mintha fenyegetés is bujkált volna a hangjában. Tovább hallgatott, s mögötte újra felhangzott a csörömpölés, s most valami sivító hang is vegyült bele. Nem tudtuk mire vélni a dolgot – vélekedik naplójában dédapám, Gertrúd később őszintén meg is vallotta, volt egy olyan érzése, hogy jeles barátunk odaát, a túlsó világban, ahova átment ugyan, de képtelen önerőből vissza is jönni, meghibbant, és egyszerűen játszik velünk? Hosszú, több perces hallgatás után, miközben csend lett végre, megszűnt a csörömpölés is, s a sivító hangok is, Olaf ránk nézett, az volt az érzésem, valóban lát is bennünket, és azt mondta, ha lementek a pincébe, a legbenső helységben találtok egy vasalt ládát, abban van egy szibériai sámándob, hozzátok fel, és ha felkészültetek, szólaltasd meg, Ödön, csak vigyázzatok! Azt, hogy mire is kellene vigyázzunk, természetesen nem mondta meg, eltűnt a tükörből és mi kezdtük úgy érezni magunkat, mint Alice Csodaországban. Ennek ellenére vettem a zseblámpát, lementünk a pincébe, a legbenső helyiségben megtaláltuk a vasalt ládát, benne a sámándobot, kiemeltem, szokatlanul súlyosnak tűnt, és felvittem, a dolgozószobába, letettem a tükörrel szemben, a padlóra. Gertrúd idegesen nevetett. Sámándob, ez valami fekete mágikus szertartás eszköze, nem? Ezt megszólaltatva lépnek kapcsolatba a sámánok az alsó és a felső világgal, magyaráztam neki – írja dédapám –, bár magam sem hittem az ilyen babonákban, s fogalmam sem volt, hogy Olaf mit akar a sámándobbal, minek kellene megszólaltatni, én nem az alsó és nem is a felső világokkal akarok kapcsolatba lépni, hanem vele? Mindenestre felgyújtottam a lámpákat – folytatja a beszámolót –, és az éles fényű olvasólámpát is a sámándobra irányítottam. Tojásdad formája volt, hogy milyen állat bőréből készült, nem tudtam megállapítani, valószínű, rénszarvas vagy jávorszarvas bőréből készülhetett? Oldalán szimbolikus rajzok ragyogtak, a Nap, a Hold, a Szivárvány és a Világfa, hátoldalán vasból és fából készült fogót vettem észre, a sámán balkezével foghatta meg dobját, jobb kezében tarthatta a dobverőt, amellyel megszólaltatta hangszerét. De ilyent nem találtam a ládában, valószínű kézzel kellett volna ütögetnem a dobot, ehhez viszont semmi kedvem nem volt. Hirtelen aludtak ki a lámpák, Gertrúd hozzám simulva reszketett, megint derengeni kezdett a tükör, s az ezüstös fényben láttuk, amint egy dobverő jelenik meg a dob fölött és verni kezdi. Amikor közel öt perces dobolás után csend lett, és újra meggyulladtak a lámpák, koncentráltam, és a dobot átküldtem Olafnak, a másik világba, boldoguljon vele, ahogy tud! Felöltöztünk és elmentünk sétálni. Éjjel egy szállóban aludtunk. Gertrúd rettegett, képtelen lett volna hazatérni, egy pillanatig nem érzi biztonságban magát abban az elátkozott házban, panaszkodott. Állandóan olyan érzésem van, mintha láthatatlan idegenek lennének jelen, és állandóan figyelnének, mintha Olaf minden lépésünket ellenőrizné, mintha befolyásolni akarna. Ezt némileg túlzásnak tartottam, vélekedik naplójában dédapám, de én is meguntam Olaf szeszélyeit, a tükörből fel-felhangzó különös, bizarr zörejeket, az állandó áramszüneteket, a foszforeszkáló tükröt, és Olaf fölöttébb különös viselkedését, számomra értelmezhetetlen és értelmetlennek tűnő utasításait. És én is érzékeltem, hogy valakik tényleg jelen vannak a házban, egyelőre még nincsenek ellenséges szándékaik, de, ahogyan a rettegő Gertrúd fejtegette, bármikor lehetnek, s mi lesz, ha én nem tudom megvédeni őt vagy magamat? Másnap összecsomagoltunk, lezártuk a házat, a kedves öreg kertésznél hagytuk a kulcsot, némi pénzt is hagytam neki, hogy tartsa rendben a kertet és a rozoga állapotban lévő épületet is, s pórázt rakva az örömében nyüszítő Fox nyakába, elutaztunk Norvégiából. Kapcsolatom Olaffal ezután megszakadt, tudósít lakonikusan dédapám, soha többé nem tértem vissza norvégiai házamba. Igaz később, ezt még fontos közbevetőleg elmesélnem, még a harmincas években, végrendeletet csináltatott Norvégiában, hitelesíttette és unokájára, Frédire hagyta a házat és a kertet, aki az ötvenes években adta el, és árából vásárolta, dédapám nagy megelégedésére, mostani, amszterdami házát és kertjét. Hogy miképpen érintkezett és érintkezik jelenleg is Frédivel, nem tudom, majd, ha odalátogatunk, megkérdezzük tőle.

 

De vissza a sámánizmushoz. A sámán szertartásokat soha többé nem tanulmányoztam, írja dédapám, mert minek töltöttem volna ilyesmivel az időmet? Elvégre engem nem a sámánmitológia alsó és felső világa érdekelt, nem misztikus utazásokra akartam kelni, a Világfán keresztül, nem a sámándobot ütögetve akartam révületbe esni, hanem fel akartam deríteni a létező, de számunkra láthatatlan, érzékelhetetlen dimenziók titkát. De erre még várni kellett, tudtam, még sokat kell kísérleteznem. És itt megint szünet következett a naplóban, több éves kihagyások, 1930 és 1937 között. Ezek a feljegyzések is meglehetnek, meg kell legyenek valahol? Mindenesetre, a családi legendárium szerint, a harmincas évek elején, többször is hazatért Romániába, s noha egyetlen fiát és apámat, elsőszülött unokáját, nem tudta elcsábítani, felébresztette az érdeklődést a cirkusz iránt, nagyanyám rémületére, kisebb unokájában, Frédiben, igen! S valószínű másik unokájában, Tóbiásban is! Róla még nem meséltem, ő is családunk egyik legendás alakja, egy idő után megunta a cirkuszt és elment Kolozsvárra, végzett néhány évet a jogon, megunta ezt is, és elhúzott az idegenlégióba, Algériába. Az ötvenes évektől Regensburgban élt s a Dunán hajókázott. 1991-ben találkozhattam vele, de néhány hónapra rá, hirtelen meghalt. Nagy figura volt, a nőkön kívül a Duna titkai érdekelték! Frédi viszont ezután nem is vált el dédapámtól, s késdobálóként működött Ödön von Boticselli különféle cirkuszaiban, egészen a háború utáni esztendőkig, szerelme, Luci tragikus haláláig! Emlékszel, már említettem, vérmérgezésben halt meg, egy rozsdás szögbe lépett, egy konzervdoboz hasította fel az ujját, lényegében mindegy. Nem tudták megmenteni. Akkor már leáldozóban volt a romániai cirkuszok csillaga, sorra szűntek meg a vándortársulatok, dédapám végleg visszavonult falujába s kutatásainak szentelte további életét, míg Frédi tengerre szállott, matrózként majd kormányosként dolgozott különféle holland kereskedelmi hajótársaságok hajóin.” – „Gertrúddal mi lett?” – kérdezi kíváncsian Carmen.