A filmes, aki öt-hat időt élt meg egyszerre




 
 
Minden, kicsit is igényes beszámoló azzal kezdi (vagy folytatja), ha Huszárik Zoltán filmrendezőről esik szó: csupán két nagyjátékfilmmel és öt szerzői rövidfilmmel beírta magát a magyar és az egyetemes filmtörténetbe. Minden filmbarát (és mozgóképes slágerlista) odajut, ha kedvenc és fontos magyar filmek kerülnek szóba: hát, a Szindbád. És aki a rövidfilmek tájékán is otthonosan mozog, hozzáteszi: Elégia. Ez így hétből öt. Nagyon szép arány.

 

Ennek megfelelően a filmes szakirodalom igen nagy becsben tartja Huszárik életét, művét, történetét, emlékét. Számtalan szöveg született munkásságáról, nagyítóval elemezték az összes filmjét, újra meg újra felfedezik a filmrendezőben lakó „rajzoló szerződését” (tavaly a budapesti Műcsarnokban rendeztek nagy kiállítást Huszárik rajzaiból), a színészt, az írót, a színházi embert. Filmes pályázatot és alapítványt neveztek el róla, van neki emlékköve, mellszobra, emléktáblája, szóval az emlékezéskultúra rendesen kitett magáért.

 

A Magyar Művészeti Akadémia magyar filmtörténeti sorozatának legújabb darabja, a Talán mindenütt voltam ki tudja, hányadik Huszárik-könyv. Fel is teszik a szerkesztők a kérdést a míves kötet hátsó borítóján: ha már ennyit foglalkoztak vele, akkor minek megint. Persze, ügyes rétori fogásnak is lehet tekinteni, mert a válasszal egyrészt kivágják a rezet, másrészt megmagyarázzák, hogy miért kellett erre pénz. Ám ha a kíváncsi olvasó átlép ezeken a stratégiai trükkökön és kinyitja a könyvet, valóban olyasmit talál, amit talán a korábbi idevágó művekben nem. Az első ránézésre is szemet szúró tagolás nagyon frappáns, még ha nem is korszakalkotó újítás: a könyv első részében Huszárik Zoltánról szól a beszéd, a másodikban pedig a szerkesztők gálánsan átadják a szót a halottnak: a művész átveszi a szót. Ettől a pillanattól kezdve az olvasó kezében van a döntés. Ha fejest ugrana a veretes szakmai tanulmányba, megteheti: Gelencsér Gábor neve abszolút garanciát jelent arra, hogy a szöveg minőségén ne lehessen fogást találni. Akinek viszont nem fűlik a foga a szakmázáshoz, könnyedén átugorhat százhuszonegy oldalt, és kezdheti a rendező saját írásaival (levelekkel, cikkekkel, vallomással), aztán folytathatja néhány kiváló Huszárik-interjúval, majd zárhatja Csoóri Sándor Huszárik-versével.

 

Valójában mindegy, melyik kapun sétálunk be a Huszárik-univerzumba, hiszen minden ösvény elvezet a talán sok rajongót foglalkoztató problémához: hogy lehet, hogy ez az ember, akinek a filmjei első ránézésre nemigen érthetőek, csípőből (nem teljes mértékben helyesen) rájuk süthető az avantgárd kísérletezés billoga, szóval hogy lehet, hogy ez az ember ugyanakkor mélyen gyökerezett azokban a hagyományokban, amelyeket az avantgárd megtagadott, leköpött, felszántott és a helyüket beszórta sóval? Most akkor miféle művész ez a Huszárik? Korát meghaladó? Hagyományőrző? Avantgárd? Retrográd? Formabontó kísérleti filmes? Szintetizáló kánonista? Realista? Esztétizáló?

 

Talán minden fenti attribútum megvan benne, nyilván különböző arányokban. Vannak attribútumok, amelyek inkább a Huszárik-formára jellemzőek (avantgárd, kísérleti, esztétizáló), és vannak, amelyek a rendező gondolatvilágát határozzák meg (szintetizálás, kánon, realizmus, hagyományok). Egy interjúban ezt nyilatkozta: „Jó lenne újra kanonikus érvényű műveket csinálni.” Aztán ki is fejtette: „Azt hiszem, ez a kor hivatott erre. Hogy végre ne csak szétszabdaljuk, hanem össze is rakjuk a fogalmakat. Minden avantgárd, minden izmus lényege, hogy a maga speciális nézőpontjából ad abszurdumig vitte a kiválasztott problémát. Most talán már a szintézis megalkotására volna szükség…” Rettenetesen bátor gondolatmenet lehetett ez akkoriban, amikor a magyar filmben éppen nem a kanonikus művek robbantottak bankot. Huszárik Zoltán viszont – annak ellenére, hogy nagyon is ott volt a hatvanas-hetvenes évek magyar filmvilágának közepén – a maga módján különc figura volt. Talán életútjának is köze volt ehhez, némileg. Mint ahogy a magyar irodalomban például Hajnóczy Péter (akinek Jézus menyasszonya című kötetét Huszárik illusztrálta, és aki „haláltársa” is a rendezőnek: mindketten 1981-ben hunytak el), Huszárik Zoltán a magyar film afféle elátkozott garabonciása (sajnos, nem az egyedüli). Valahonnan a falu végéről (a tárgyilagosság kedvéért: Domony, Pest megye, ahol Petőfi Sándor szülei is éltek egy ideig) vágott neki a nagyvilágnak az 1931-es születésű fiatalember: három egyetemre is jelentkezett (orvosi, képzőművészeti, filmművészeti), mindhárom egyetemre felvették, hősünk pedig a filmet választotta. Igen ám, csak jöttek a perverz ötvenes évek, és 1953-ban Huszárikot kivágták az egyetemről, mert hogy felmenőit kuláknak kiáltotta ki a rendszer. És innen átadjuk a szót a rendezőnek: „Akkor látszólag kudarc ért, de utána mégsem tengtem-lengtem, hanem azt követően jöttek az én gorkiji egyetemi éveim, végigjártam az élet iskoláját. Voltam olajbányász, vasúti pályamunkás, biztosítási ügynök, szobafestő, részt vettem a Vajdahunyad vára restaurálásában, odahaza meg földet műveltem.” Persze, visszatekintve könnyű azt mondani, hogy biza, minden valamire való művésznek kell legyen szenvedéstörténete. És arról sem nehéz elmélkedni, hogy ha nem lett volna ilyen hányattatott sorsa, mire lett volna még képes ez az ember. Mert voltak tervei, bőven. Például Füst Milán Feleségem története című regényének filmváltozata vagy a Mészöly Miklóssal közösen írt Úton-útközben. Sőt, többször is állította, hogy filmjeinek java része nem valósult meg. Hogy miért? Tény, hogy nem a rendszer akadályozta, ugyanis a „dumája” nem volt rendszerellenes. És itt van egy érdekes elem. Huszárikot többek közt azért is érte kritika, hogy szociálisan nem eléggé érzékeny. Vagyis nem reagál lakmuszpapírként kora aktuálpolitikai, -társadalmi és egyéb problémáira. És ez szóról szóra igaz. Amennyire formabontó, kísérletező volt, ami a filmnyelvet illeti (lásd a szerialitásra, vagyis a narratív jeleneteket megszakító rövid montázsszekvenciákból álló képsorozatrendszerre alapozó módszerét), annyira idegen volt tőle a bármiféle újhullámra jellemző társadalmi lakmuszpapír-szerep. A Szindbádot, minden kvalitása ellenére, éppen ezért nem szerette egyetlen A kategóriás filmfesztivál sem. Aminek Huszárik, érthető módon, nem tudott örülni. Kompromisszumra viszont nem volt hajlandó. Ment előre a maga útján. Lassan dolgozott, rengeteg vívódás közepette, de ha másról nem is beszélünk, csak arról a bizonyos mesterhetesről (soroljuk fel a címeket: Szindbád, Csontváry – nagyjátékfilmek; Elégia, Capriccio, Amerigo Tot, Tisztelet az öregasszonyoknak, A piacere – szerzői rövidfilmek), levonhatjuk a következtetést: e filmek nélkül mérhetetlenül szegényebb lenne a magyar és az egyetemes filmművészet.

 

Többek közt ezért is van értelme újra meg újra megvizsgálni a Huszárik-életművet, életpályát, ezért van értelme (köz)pénzt kiadni egy-egy újabb míves kiadványra, mint amilyen a jelen szöveg tárgya is. Mivel filmes könyvről van szó, a kötethez DVD-melléklet is jár: Mohi Sándor 2018-as filmjét (In memoriam Huszárik Zoltán) nézheti meg a könyvtulajdonos, ha éppen belefáradt az olvasásba.

 

 

 

Talán mindenütt voltam – Huszárik Zoltán. Szerk.: Pintér Judit. DVD-melléklettel (Mohi Sándor: In memoriam Huszárik Zoltán). MMA Kiadó, Budapest, 2018.