A gyász vége




Orr Máté: Asztal


 
Nincs is hideg. Legalábbis ahhoz képest – ezen elmélkedik a báty, míg sorban áll a lacikonyhánál. Megéheztek a hajnal óta tartó menetelésben. Igaza volt az öccsének: kimerítő útra vállalkoztak. A tó melletti moteltől a hegyen keresztül jönni a vásárba, ki hallott manapság ilyet? Mondták is mind a helyiek, a dombokon szétszórt tanyák lakói, hogy nem jó fele mennek, forduljanak meg, s busszal vagy alkalmival menjenek le a vasúthoz, csak három megálló a vásáros falu. De nem engedett a tervéből, viszont kívánta látni a helyeket, ahol régen annyiszor rakott tüzet, vert sátrat, szárította a sáros kötelet, pengette a gitárt és tette a szépet a lányoknak. S ahova még egyszer életében biztosan nem jut el. És valószínűleg holtában sem.

 

Sokat változott bő évtized alatt a környék. A régen jó karban tartott szállások deszkafalai között szenvtelen dallamot játszott a szél, meg-megcifrázva a rozsdásodó drótok pengetésével, vasabroncsok összecsapkodásával. Az egykor furfangos reteszekkel biztosított ajtók mind kitépve a sarkukból, az ablakokat elhordták oda, ahol nagyobb a hasznuk. A valamikor hűs erdőben futó szekérutakat mintha kivetették volna maguk közül a fák – pedig valójában az erdő vonult vissza, belecsonkulva a bizonyos éjszakákon hallható láncfűrészberregésbe. Mégis: egyszer sem fordult elő, hogy a keresztútnál ne tudta volna, melyik ösvény az, amelyiken jó irányba haladhatnak tovább. Lelkes turisták színes jelekkel látták el a főbb csapásokat, meglehetősen leleményesen, de ő ment a feje után, az öccse meg utána. Sokáig nem is ütköztek akadályba, s már a félúti pihenést tervezgette a báty, amikor az a juhász a Csömörön… Épphogy felértek a meredek úton a Toplectől a fennsíkra, s egy percre megálltak kifújni magukat, a környékre telepedett felhők egyikéből hirtelen előkerült egy kutya. Egy kettejüket láthatóan ellenségnek tartó eb. Majd még egy, s még egy – vagy nyolcan összesen, különböző színben és méretben. Lassan közeledtek, de határozottan. Az öcs, a képzett katona, felismerte a szándékukat:

 

– Te, ezek be akarnak keríteni minket.

 

Mielőtt bármely teremtményről mindenféle szörnyűséget gondolnánk, értsük meg: az agresszió jelentős biológiai funkciót tölt be. Egyrészt növeli az egyed rátermettségét, mivel biztosítja számára az erőforrások elnyerésének lehetőségét, másrészt hozzásegíti az említett erőforrások elosztásához a csoporton belül. A támadó hajlam nem rendellenes jelenség, különösen olyankor, ha a kutya a területét őrzi, vadászik, udvarol vagy a kölykeit védi: ilyenkor az emberek megtámadása nem idegbetegség jele.

 

És tényleg: úgy közeledtek, mint egy jól vezényelt raj, amely épp el akarja vágni az elvonulási lehetőségtől a célpontot. Kiáltottak, hátha meghallja a pakulár s visszaparancsolja a kutyáit. Meg is hallotta, de csak visszakiabált, hogy ki jóval jő, jöjjék, aki rosszal, menjék – s ezzel letudta a feladatot. Hát védekezésül s önbizalmuk megerősítésére felmarkoltak néhány nagyobb követ, s hátrálni kezdtek – inkább kerüljenek néhány kilométert, minthogy megegyék őket a pásztorkutyák. Mert afelől semmi kétségük nem volt, hogy az ebek, miután harcképtelenné teszik őket, nem állnak le, és szépen felfalják kettejüket ebédre. Meg vacsorára, s így tovább, amíg nem marad más belőlük, csak a fehér csontjaik. Visszaereszkedtek a Toplechez, s rövidebb út híján nekivágtak a Fenyvesnek.

 

Az egyetlen helynek a világon, amelytől a báty irtózott.

 

A Fenyves valójában egy kopár domb. Valamikor őserdő borította, évszázadokon keresztül félszáz méter magas fák sűrű társasága tenyészett ott. Mondják. De aztán az egyre mostohábbra fordult éghajlat mind erősebb viharai kikezdték az erdőt, minduntalan megtizedelték, mígnem egy végzetes vihar szinte teljesen letarolta a helyet. Ami pedig hírmondónak állva maradt, azt a fűrészek fektették le. Később, mikor jobbra fordulni látszott az idő járása, megkísérelték a domb újratelepítését. De hiába: a Fenyvesen sem jegenyefenyő, sem luc, de még boróka sem fogódzott meg soha többé. Hamarosan sziklák kezdtek kinőni a dombból, először csak néhány kisebb, aztán, mintha felbátorodtak volna, egyre több és nagyobb fehérség bújt ki a földből. A sziklanyáj átható gyantaszagot árasztott, a szerencsések időnként borostyándarabokra leltek a mészkövek üregeiben. A szerencsétlenek pedig torontálokra, amelyeknek mérge itt végzetes, hiszen mire a megmart ember eljutna a vajákos pakulárhoz vagy a remetéhez, esetleg a Fenyves túloldalán a szénégetőkhöz, akik tudják, hogy milyen füvekkel lehet kiszívni a mérget a testből, nos, addigra biztosan kitör rajta a nyavalya, s addig rángatózik a megmart ember, míg eszméletét vesztve össze nem csuklik. S akkor neki annyi – csontjait csak ritka esetben találják meg egy kupacban, mert a vadak, az egyre vadabb apró farkasok nem helyben lakmároznak a pókmérgezett emberekből, hanem szétszaggatják azok testét, és a darabjaival szerteszaladnak. Kevésbé szerencsétlenek maradványait néha sikerül összeszedni, de a legtöbbeknek a csontjait sem lelik meg.

 

Az érchegységi torontálpók színe barnás, szürkés, esetenként narancsosbarna. Táplálékát ízeltlábúak, szöcskék, sáskák, kisebb rágcsálók – cickányok, mogyorós pelék – teszik ki. Csáprágója hatalmas, mellyel szívesen fenyegetőzik, ha veszélyt érez. Éjszaka és nappal is aktív, de leginkább alkonyatkor vadászik. Kézbe venni nem javasolt, mivel csáprágója csípőkarmával az emberi bőrt könnyedén átüti.

 

Ismerte a legendát, Csengének meg neki az erdész mesélte el este, meglehetősen átszellemülten, minden szavát mélységes hittel ejtve ki, s a történet végén több keresztet is vetve, mintha valami rossz szellemet idézett volna fel, amelytől csak az ősi jel védi meg. Másnap, a Fenyvesen gyalogolva a lány minduntalan beledugta kezét a sziklákon tátongó lyukakba, el-eljátszva azt, hogy borostyánt talált vagy hogy megmarta a pók. Aztán persze abbahagyta, de amikor már majdnem kiértek a kövek közül, támadt egy ötlete, azt mondtad, hogy ezzel az új géppel nemcsak fotózni lehet, csinálj rólam egy filmet!, majd az objektívnek szánt, elnagyolt léptekkel a közeli sziklához ment. Néhány vicces póz után belenyúlt egyik üregbe. Majd nyüszítve ki is rántotta a kezét. A gép felvette, ahogyan kétségbeesve csapdosta a kezébe kapaszkodó torontált. Csenge telefonja le volt merülve, az övé pedig ki tudja, merre volt. A hátán vitte a lányt, s közben bátorította, biztatta, amíg érezte a pulzusát és a rángásait. Mikor belátta, hogy hogy sem szívmasszázzsal, sem mesterséges lélegeztetéssel, sem zokogással, sem istentelen üvöltéssel nem képes újraéleszteni, az élettelen testet elrejtette két egymáshoz közeli szikla közé, és letántorgott az erdészházhoz. Az erdőkerülő fogaton ment vele fel a Fenyvesre a közben eleredt esőben. A lányt nem találták ott, ahol lennie kellett volna. Magához tért, helyrejött, ujjongott, addig, amíg az erdész kezébe nem adta a láthatóan véres kabátujjat…

 

A sátrakat olyan illatok lengik körül, melyek leigázzák a vásárban megfordulók ínyenc lelkét. Mely lélek számos embernél a nyelv ízlelőbimbóiban leledzik. A legtöbb lacikonyhás marha-birka-disznó ledarált, szódabikarbónával kevert s fokhagymával, borssal jól megfűszerezett húsából sodorja a miccset, felsorakoztatja mindet a rostra, s mikor eléggé megsült – hogy ez mikor következik be, arról mindenkinek más véleménye van –, különböző mustárok és karéj parasztkenyér kíséretében méri ki a tolongó csórékolbász-rajongóknak. Más mesterek mindenféle méretű karaj-, tarja- és bélszínszeleteket halásznak elő különböző páclevekből, s ezekre égetnek gyorsan kétoldali kérget, majd a parázs fölött sütik, míg elérik legjobb állagukat. Ő viszont a hurkákba töltött csodákat áruló sátornál áll be a sorba. Magának kolbászt vesz, igazi különlegességet, aranyszínűre és barnára sült jókora darabot, amelyet a juh vékonybelébe töltöttek, ezért csak olyan vastag, mint az ujja, valamint sok fokhagymával fűszerezték, ellenben kihagyták belőle a paprikát, amely a legcsekélyebb sütési baleset következtében is megkeseríti a húst. Az öccsének pedig két termetes hurkát vásárol, egy vérest meg egy májast, amelyek tölteléke szinte kicsattan a burkából, nem kuksolnak bennük semmiféle rizsszemek, mert kukoricadarával dúsította a mester, s a majoránnán meg a borson kívül nem kevert a matériához semmilyen modernnek mondott huncutságot.

 

Egyensúlyoz a nem túl sűrű tömegben a két papírtálcával, lődörögnek a hurkák meg a kolbász, ide-oda csúszik a hozzájuk való néhány szelet kenyér. Közben körbenéz. Más ez a vásár, mint volt. Senki nincs népviseletben, mind városi ruhára váltotta, úgy látja. Annak idején minden használt volt, új áruval senki nem állt elő – most azt látja, hogy öt asztalból négyen új portékák sorakoznak. Egy árus épp kioktatja a kíváncsiskodót, hogy alkudni nem lehet, azok az idők elmúltak, most mindenről nyugtát kell adnia, hogyan engedjen akkor az árból? Elmosolyodik – alkudozás nélkül mit sem ér a vásár… Csak az erdő a régi, a katlan két oldalán. Szem előtt van, innen nem lehet szétlopni.

 

Némi szlalomozás után sikeresen eljut az asztalhoz, ahová korábban leültek. A fivére nincs a helyén. Biztosan elment a bokorba. Lepakolja a tálcákat, maga elé húzza a kolbászosat, és behunyt szemmel nagyot szippant a göndören kígyózó, ilyenkor, ősszel éppenséggel jól is látható gőz és illóságok keverékéből. Mikor kinyitja szemét, egy ismeretlen áll előtte, az asztal túloldalán a sapkáját gyűrögeti, ügyetlen grimaszt visel az arcán, a mosoly és vigyor közötti valamilyen szájtorzulást. Mogyor vagy visoly, kever ki két új szót.

 

Mindjárt megkérdi, hogy leülhet-e – gondolja magában. – Leülhetek? – kérdezi a visoly viselője. – Van elég hely – érkezik a válasz, úgy, mint amikor valaki a jobb belátása ellenére jelent ki valamit.

 

A visolyos ember leül, aztán így szól hozzá:

 

– Nem könnyű megtalálni magát. Tíz éve keresem már. Tíz hosszú éve.

 

– Valóban? – csodálkozik el. Kalkulál. Nem ismerőse – keresni azok szokták. Nem tűnik rendőrnek – azok mindig keresnek valakit, de őt nincs miért. Talán finánc – hát azok épp kereshették valaha, na de tíz évig? Nem, egyik sem. Tehát egy közönséges vásári csaló, nem lehet más. – Hát most megtalált.

 

– Igen, megtaláltam. Adok magának valamit – folytatja a visolyos, és a kabátja mélyéről előhúz egy tárgyat. – Tessék – mondja, és az asztalra helyezi a valamit. Egy élemedett korát meghazudtolóan kevés karcolást mutató, zöld és szürke színű mobiltelefont. – Ezt én most magának visszaadom.

 

Felfüggeszti a kolbászgőz-szippantgatást. Hoppá, ilyen telefonja neki is volt valaha. Kisebb vagyonba került. Kézbe veszi a készüléket, forgatja, nézegeti. Ismerős tenyerének a szerkezet fogása, bár lényegesen más, mint az újabb készülékeké. Az érintés emlékeket hoz az elme felszínére az aprólékos gonddal és nagy erőfeszítések árán eltemetett rétegekből. Szerette a kütyüt – ám ellopták tőle. Egy olyasféle vásárban, mint ez is, egy csapat erre szakosodott család körbevette, és elsodorta. Egyik kezével az övtáskáját szorította magához, másikkal a pénztárcáját rejtő zsebét markolta görcsösen – a telefont már nem tudta megvédeni: kipöckölték a zsebéből. Erre csak néhány másodperccel azután jött rá, hogy a csapat – vagy família – amilyen gyorsan érkezett, oly sebesen el is távozott, maga pedig hozzálátott zsebeiben hordott ingóságainak leltározásához.

 

Nézi a visolyos embert. Hát persze. Közöttük volt ő is. Csak másodpercekig látta akkor, de felismeri. Mennyit szidta őt, őket akkor. Mily dühöt, micsoda utálatot szült benne azon a napon a visszafordíthatatlanság. S annak a tízszeresét fent, a Fenyvesen a tehetetlenség. Azt kívánta, hogy…

 

– Az átok meghallgattatott. Visszaadtam mindenkinek mindent, maga az utolsó. Tíz éve bolyongok így. Búcsúról búcsúra, vásárról vásárra, városból városba, s keresem magát. Most végre elmehetek a helyemre, a pokolba vagy hova.

 

Erősen összpontosít a báty, próbálja értelmezni azt, amit hallott. Behunyja szemét, szippant egyet a kolbász halványodó kipárolgásából.

 

– Hoztam forralt bort! – hallja háta mögül öccse rekedt hangját. Kinyitja szemét. A visolyos embert keresi, de az nincs sehol. Öccse leül az asztal túloldalán a padra. – Ez igen! – mutat elismerően a hurkákra. Bicskát vesz elő, több darabba töri a kenyérszeletet. – Ez meg mi? – kérdezi a telefon felé bökve. – Á, mindegy – kapja a választ.

 

Az öcs immár félig teli szájjal kötözködik:

 

– Figyelj csak! Tíz év után iderepülünk a világ másik végéről, aztán átmasírozunk tíz kilométert a hegyen, vagy inkább tizenötöt, miközben majdnem megesznek tízóraira, eljövünk ebbe a vásárba venni valamiféle, nem is tudom, valami igazi ittenit… Erre te mit szerzel be? Na, mit? Egy százéves mobilt. Ez szerinted normális?

 

– Kihűl a hurkád! – mondja. Koccintanak, belekortyolnak a borba, önfeledten falatozzák az isteni disznótorost.

 

Alcatel One Touch Club, frekvencia: GSM dual band, tömeg: 150 gramm, méretek: 122 × 48 × 25 milliméter, kijelző: 3 soros monokróm, akkumulátor: Ni-Mh, készenléti idő: 130 óra, beszélgetési idő: 4 óra, extra: 3 db AAA szárazelemmel is üzemel, gyártási év: 2000.

 

Éjjel, megannyi év után először, nem Csengével álmodik.