A halál oka: fejlövés




Máig sem tudom elfeledni azt a napot, amikor megtudtam, hogy hősi halott vagyok. 1975-öt írtunk, május 1. volt, épp egy éve annak, hogy feleségem, Olja hosszú szenvedés után meghalt mellrákban. A bútorgyári kollégákkal együtt vettünk részt a városi felvonuláson, de én szörnyen kedvetlen voltam. A fiúk alig várták már, hogy tiszteletüket tegyék a Lenin-szobornál és beülhessenek végre a törzshelyünkre sörözni. Én egyedül akartam lenni, és sikerült kihúznom magam az ivászat alól. Munkatársaim jól tudták, hogy az a nap számomra nem ünnep, megértettek, nem is erőltették.

 

Akkoriban a Rafanda-tömbben volt lakásom. A megyei tanács épületétől indulva a sarki újságárusnál megvettem az aznapi Zakarpatszka Pravdát és öt perc alatt hazaértem. Vörös zászlócskámat csak az előszobai tükör mögé tűztem, úgy gondoltam, kilencedikén szükség lesz majd rá. Veteránként minden évben részt vettem a győzelem napi emlékünnepségen a Kálvárián. A hősök sírjánál mindig meghatódva olvasgattam a márványtáblákon az elesettek arany betűkkel szedett neveit.

 

Poltavában születtem, tizenhét évesen soroztak be a vörös hadseregbe. Kárpátalját ’44 szeptemberében értük el a lövész hadosztállyal. Októberben egy Ungvárhoz közeli falu, Homok határában lövészárok ásása közben fejlövést kaptam. Ezután már csak arra emlékszem, hogy egy tábori kórházban ébredtem. Olja volt az ápolóm, ott ismertem meg őt, ő mondta el, mi történt, és hogy a koponyám felfogta a golyót. Németország kapitulálásának a híre is a kórházi ágyban ért. Később ezért jártam el mindig a Kálváriára. Szinte beleborzongtam a tudatba, hogy akár az én nevem is szerepelhetne a nagy márványtáblákon.

 

Szóval ott tartottam, hogy mikor már hazaértem azon a bizonyos május elsején, kényelembe helyeztem magam, és kezembe vettem a Pravdát. Ünnepnapokon nagy vörös betűkkel szednek egyes szövegeket, és a háborús emlékek okán feltűnt egy cikk, melynek címe ez volt: HOMOK IS ÜNNEPEL NÉPÜNK GYŐZELMÉNEK 30. ÉVFORDULÓJÁN. Arról írtak benne, hogy a homoki Új Élet Kolhoz hogyan készül a győzelem napjára, és a helyi általános iskola pionírcsapatának vörös nyomkeresői miként ápolják a község hősi emlékművét, az ott elesettek emlékét. Kutatómunkájuk eredményeként az újság közölte is az emléktáblán szereplő katonák adatait. Mikor az első nevet megláttam és végigfutottam az életrajzon, a lélegzetem is elállt. Az a néhány sor rólam szólt. Elolvastam újra és újra, nem tudtam mire vélni ezt a dolgot. Egészen megdöbbentett, hogy hősi halottá nyilvánítottak.

 

Talán ésszerűtlennek tűnik utólag, de a következő napokban, míg nem dolgoztam fel egészen ezt a hírt, kicsit szégyelltem, hogy mindezek ellenére élek. Senkinek sem szóltam a dologról, de alig vártam május 9-ét, hogy az ünnepnapon elbuszozhassak Homokra. Az emberek az ünnepségen gyanakvóan méregettek, mint idegent, én pedig hallgattam, hogy beszédeikben miként méltatnak engem és halott bajtársaimat a felszólalók. Mikor a tömeg szétszéledt, a virággal borított emlékműhöz léptem és láttam, hogy valóban az én nevem áll rajta. Gránitba vésve, arany betűkkel szedve. Reszkető kézzel végigsimítottam a feliratot és elájultam.

 

Ezután kórházi ágyon ébredtem. Egy nővérke jött, hogy elmondja, behoztak, mert nagyon leesett a vérnyomásom és eszméletlenül hevertem a hősök sírkövén. A történet így lenne kerek, de nem volt az esetem.

 

Később az illetékes szerveknél sikerült tisztáznom, hogy tévedésből, nem számítva arra, hogy a fejlövésből felépülök, egységemnél ’44-ben halottként könyveltek el.

 

Az emlékműről ledörzsölték nevem aranybetűit.

 

Azóta a Kálváriára sem járok.

 
 
 
 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter