A halottak demokráciája




Székely Sevan: Pericolosa

 

A huszonegyedik századelő egyik nagy tanulsága, hogy a történelem végéről szóló elméletek szavatossága hamarabb lejár, mint maga a történelem. A fukuyamai tézisre, miszerint a második évezred utolsó évtizedével a történelemnek is vége szakad, hiszen a hidegháború után a nyugati világrend győzelmével és tartós berendezkedésével egyfajta végleges állapot jön létre, vagyis a haladás elérte célját, azóta alaposan rácáfolt a valóság. Nincs végleges állapot, az idő árja feltartóztathatatlan, és az idő nemcsak telik, hanem történik is. Az efféle világi teleológiák a józan ész és a tapasztalat mércéje szerint rendre haszontalannak bizonyulnak, mégis: az érzet, hogy szellemi értelemben mi vagyunk az „utolsó emberek” a Földön, áthatja a korhangulatot. Ez tesz bennünket önhitté, ezért hihetjük el, hogy az a pozíció, amelyből ma beszélünk, végső és megfellebbezhetetlen, ami eddig történt, azért történt, hogy eljussunk (legalább) idáig, és minden, ami a korábbi korok erkölcséből, szokásaiból, életgyakorlatából és kulturális – ezen belül irodalmi – hagyatékából nem összeegyeztethető mai tudásunkkal, igazságainkkal és morális érzékünkkel, elvetendő és kitörlendő civilizációnk kollektív emlékezetéből.

 

Így indíthatunk háborúkat emlékművek, könyvek, filmek, az eltűnt idő „faragott képei” ellen, mert nem megfelelően ábrázolnak emberi, nemi, nemzetiségi, faji, vallási, társadalmi viszonyokat, mindezt nem korrekt nyelven teszik, nem elfogadható szavakkal és képekkel, nem helyénvaló gondolatok kifejezésére, hiszen elődeink voltak olyan elővigyázatlanok, hogy nem látták előre, mit fognak gondolni a türelmetlen huszonegyedik század elején a világról és róluk. Azt a szabadságot tagadnák meg tőlük, amit korábbi nemzedékek valaha oly fontosnak tartottak, korviszonyaik hű tükrözésének és az autonóm ítéletalkotásnak a jogát, valamint az ezzel óhatatlanul együtt járó esendőség és tévedés lehetőségét – amit a mindenkori hajthatatlanok nem ismernek, sosem ismertek el. Azt, amit Chesterton, aki már a saját korában is ómódinak számított, a „halottak demokráciájának” nevez, amely megadja a választójogot „a legmélyebbre szorult társadalmi osztálynak: őseinknek”. Ám „a múltat végképp eltörölni” hívei tanultak és okosak ugyan, de nem elég bölcsek ahhoz, hogy belássák, a mai kőbe vésett igazságok ugyanolyan efemernek bizonyulhatnak majd későbbi korok és generációk számára, mint a mi eltörölni kívánt múltunk – hogy mindannyian időszerűtlenségre leszünk ítélve egyszer. „A demokrácia azt tanítja nekünk, hogy ne mellőzzük a jó ember véleményét, még akkor sem, ha az illető csak az inasunk; a tradíció azt kéri tőlünk, hogy ne mellőzzük a jó ember véleményét, még akkor sem, ha az illető csak az apánk”, írja ez a bogaras angol. De hát ő is olyan régen élt már.