A harmincéves megakoncert




A. GYŰJTEMÉNY – Alföldi Róbert fotógyűjteménye jóvoltából

 

Az lehet, hogy ezekben a napokban divatszám a harminc, de akinek vannak konkrét emlékei arról, hányszor és miképp igazoltatták az NDK határőrszervei a mindenre felkészült turistát az Unter den Linden bizonyos pontjain, s aki anno átérezte, milyen égbekiáltó abszurd az a kapu – tudniillik a Brandenburgi –, amelyen senki sem jár át, talán még a harmincastól sem riadozik annyira.

 

Igen, itt is 1989-ről lesz szó, egy ikonikus koncertről, amely akkoriban harsány hírveréssel, de kétségkívül sokak lelkét megérintve jelezte, hogy valami hirtelen és nagyon megváltozott. Valahogy könnyebbnek bizonyult akkoriban Robert Schuman, de Gasperi, Konrad Adenauer meg Ursula Hirschmann életműnyi törekvésébe belegondolni (vagy beleérezni), meg persze számot vetni azzal is, hogy a háború utáni Európának mennyi elszámolnivalója van önmagával, azonosuljon bár a vesztesek szégyenével vagy az épp úgy megtaposott győzők kétséges dicsőségével.

 

Szóval hát… Berlin. A Falat épp akkoriban vésték miszlikbe, a város eksztázisban volt (kivéve persze a lázasan agyalva is hideg fejű politikus-vállalkozókat), és még sohasem mutatkozott a 9. szimfóniánál alkalmasabb zene egy rég várt – sőt egyenesen sóvárgott – érzés megjelenítésére. Celebration of Freedom címmel indult világgá az adó- és átjátszóantennák révén Beethoven csúcsművének Schauspielhaus-beli előadása 1989 karácsonyán. Egyszerre, élő közvetítésben nézte ezt a celebrációt az NDK-n és az NSZK-n kívül az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, Japán, Ausztria, Spanyolország, Olaszország, Dánia, Izrael, Dél-Korea, Mexikó, Új-Zéland, Izland, ­Chile, Portugália, Törökország, Tajvan, Szingapúr, Hongkong és Hollandia.

 

Berlinben, az újraegyesülő német fővárosban hivatalosan ekkor még négy politikai nagyhatalom volt jelen: az Egyesült Államok, Oroszország, Franciaország és Nagy-Britannia. A Szimfónia-koncertet is e négy állam reprezentatív zenei intézményeiből mozaikolták össze: a Bajor Rádiózenekar és -Énekkar, a drezdai Staatskapelle, a Drezdai Filharmonikusok Gyermekkórusa és a Berlini Rádiókórus mellett a(z akkor még) leningrádi Kirov Színház zenekara, a London Symphony, a New York Philharmonic Orchestra és az Orchestre de Paris válogatott muzsikusai adták össze hangzásukat az ugyancsak legendás New York-i Leonard Bernstein vezetésével. (Ki ne venné észre, hogy még a karmester megválasztásának is jelképi ereje volt?! Negyvennégy évvel a diabolikus népirtással is azonosított Német Birodalom megalázó „földbe döngölése” után zsidó karmester vezényli Berlinben Beethovent…)

 

De volt ennek a koncertnek egy különös szóhasználati anyajegye is. Azt nyilván mindenki tudja, hogy a művet betetőző negyedik tétel – szimfóniáknál viszonylag ritka megoldással – szöveget is tartalmaz: Schiller nevezetes Örömódáját (An die Freude). Hogy mennyire ildomos a romantikus „klasszikus” vers első szavát megváltoztatni, azt a tradicionalisták majd habzó szájjal elmagyarázzák. Tény azonban, hogy 1989 karácsonyán – amikor városainkban itt-ott még ropogtak a géppisztolyok – Nyugat-Európában szinte kínálkozott a Freude (öröm) szó helyett a Freiheit (szabadság) szót énekeltetni a hatalmas kórussal, köztük a drezdai gyerekekkel. Az égi szikra, az elíziumi mezők gazdagon tenyésző, áradó, de kissé öncélú öröme tehát mintegy „átadta a helyét” az európai politikai földindulás túlfényezett „tartalmának”. Azt fejezte ki ez a gesztus, hogy az önértékként kevéssé fogható öröm ebben a történelmi pillanatban elhurcolkodik a trónról, s a nyugat-európai optikán át értelmezett szabadság mögé – jobb esetben mellé – áll. Kivételes ez a pillanat, de remélhetőleg nem pillanatnyi, hanem a rég várt normalitás beálltának kezdete, valami tartós és visszafordíthatatlan küszöbe – legalábbis a jelek szerint ez az alapérzület határozta meg a megakoncert összeszervezését.

 

Mi tagadás, van mit értelmeznünk-értékelnünk e szabadság-erupció harmincadik évfordulóján. Aki Aachen felől utazik (városi buszon!) Maastrichtba – értsd: egy másik európai államba! – és gyakorlatilag nincs módja rá, hogy határátlépést érzékeljen, ő talán megérzi, mire vágyott valójában Schuman, de Gasperi, Adenauer s a többiek. Nyilván leghagymázosabb álmukban sem merült fel, hogy a szabadság különb-különb tényei és gesztusai csak a kontinens partjain-„falain” belül legyenek érvényesek, hogy a hatalomért mindenre képes politikai vezérek egyike-másika – a szabadság zászlaját a sufniba dobva – sokkal hajlamosabb a népe helyett a csőcselékkel kacsingatni. Gondolta volna-e a Celebration of Freedom több millió hallgatója-nézője, hogy csupán három évtized múltán újraébredő rémekkel, ideológiai monstrumokkal kell ismét szembenézni?!