A Három Király




2019 április 11-én, a magyar költészet napján, a Kolozsvári Állami Magyar Színház stúdiótermében a Király család író-költő férfitagjaival találkozhatott a közönség – a meghívottakkal Tompa Gábor beszélgetett, a szerzők műveiből pedig Dimény Áron, Marosán Csaba és Laczkó-Vass Róbert színművészek olvastak fel.

 

 

 
A magyar költészet napja jó ürügy, de jó esély is arra, hogy újból elgondolkodjunk e költészet erdélyi szegmenséről is. Így tett Király László, Király Farkas és Király Zoltán is, amikor arról kérdezték őket, transzilvanisták-e? Elavult fogalomként hat mára a transzilvanizmus, mint olyan, viszont szükséges a rekontextualizáció: fontos követendő példának tartja mindhármuk például Kós Károlyt, és értékként tekintenek minden olyan íróra, költőre, politikusra, akik az elmúlt száz évben élhetővé és otthonná tették Erdélyt. Ezért sosem tudnak elszakadni szülőföldjük vonzáskörétől – de nem is akarnak.

 
 

 
Magánügye-e az embernek a költészet? – kérdezte Tompa Kányádi megállapítása után, főként arra utalva, hogy egy családdal ül szemben. Király Farkas elmesélte, hogy a versírással gimnazista korában kezdett el foglalkozni, 1989-ben érettségizett, de akkor került a hadseregbe is, ott élte át a forradalmat. Az akkor induló Jelenlét folyóirat Király Lászlót kereste meg: van-e a fiának publikálnivaló szövege? A magánügy abban merült ki, hogy a fiókban jól eldugott kezdő szövegek mégiscsak közlésre jutottak, Farkas tudta nélkül – aztán a későbbiekben nagy sikert aratott velük a hadseregben, ahol még románra is le kellett fordítania őket. Király Zoltánnak a Brassai líceum étkezdéjében kezdődött a költészeti pályafutás, hiszen az ott törzsvendégként jelen lévő Bréda Ferenchez fordult tanácsért, iskolaújságos próbálkozásai révén. Király László szerint ő sosem akart beleavatkozni a fiai költészeti próbálkozásaiba és a későbbiekben sem látta el őket tanáccsal, gondolván, hogy nem az ő feladata. Zoltán hozzátette, hogy a költészetről is csak annyit beszéltek otthon, mint amennyit egy festőcsalád nézegeti egymás képeit.
 
 

 
Király László sokadszorra is bebizonyította, hogy nem csak a fiai számára, de a kolozsvári és az erdélyi költészetet kedvelők számára is megbízható apafigura. Néhány anekdota elmesélésével mindig közelebb hozza költői és emberi világát a közönséghez. Kezdve attól, hogy a második világháborút követően, egyéves korában még egy szovjet parancsnok is tartotta őt a karjaiban és párhuzamosan egy egész falut rettegésben – végezve addig, hogy a fiainak vásárolt két kanári halálára is verset írt, mégpedig Shakespeare címmel. A két madár neve Antonius és Cleopatra – megvételük után pár nappal Antonius elpusztul. Megszületik a vers, publikálásra kerül, ámde a pártbizottsághoz föl kell kerülnie a cenzorokhoz, akik megkérdezték: ez kiről szól? Tán nem A Házaspárról? Király erre csak annyit felelt: “Ezt, kéremszépen, ezt két papagájról írtam”. A diktatúra nyomása ellenére óriási szeretettel olvasta és fordította az orosz/szovjet írókat-költőket, főleg a bátor hangokat, például Brodszkij nemzedékét, az orosz nyelv tanulása nagyon gyorsan ment számára, a későbbiekben még saját édesapját is tanította oroszul. Noha három különböző emberrel ülhettünk szemben, egyvalami mégis közös volt bennük: az egyenesség.
 
 
 
 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter