A hódító múmia




Untitled-1

IV. ÉVFOLYAM 1994. 23. (179.) SZÁM – DECEMBER 10.

Jött egy ifjú ember, Fekete Vince névre (többnyire) hallgatott, tett egy halk javaslatot e lap főszerkesztőjének, az rágta a pipáját, sodorgatta bajszát, hümmögve kikérte az éppen ottlévők véleményét, amire kórusban dörmögtük mi, öregek: Nos, lássuk a medvét, ama fiatal bocsot! A fiatalember pedig szállította a kéziratokat, meglehetős gyakorlattal összeszerkesztett két- három lap-a-lapban számot és kitette a cégtáblát: Serény Múmia (ti. P. Howard – Rejtő J. nyomán). Hülyéskedtünk, hülyéskedtünk mi, vének, így aztán, ha emlékezetem nem csal, az egyik szám azzal jelent meg, hogy: „Sánta Múmia”; pedig semmi nem sántított itt, még (s főleg) – nomen non est omen – Sántha Attila sem. És annak immár egy esztendeje, hogy lapszámról napszámban megjelenik a Múmia, a kéziratokat tekintve kevés hibaszázalékkal, sőt olykor kiváló anyaggal örvendeztetve meg az idült Helikon-olvasókat. Nesztek a pofátokba alapon még egy csöndes kiáltványt is megfogalmaztak Transzközép címmel, hogy legyen nekik az is. A kiáltvány pedig nem kevés iróniával és öniróniával söpri le a hangoskodó kiáltványokat és áramlatokat a Dadától a Posztmodernig, mely utóbbinak – sejtésem szerint – amolyan ellenlábasaként jött létre, megelégelvén a túlideologizált nagyotmondást és tudálékoskodást, hiszen Múmiáék tudják, hogy a posztmodern – akárcsak amúgy az irodalom – két (sajnos nem egyenlő) részre osztható: minőségi és minősíthetetlen munkákra. Ha Temesi Ferenc azt állítja, hogy a Száz év magány az első posztmodern alkotás, akkor helyből 1:0 az irányzat javára; ha viszont a „posztmodern” jegyében kelt heveny(észett) fércműveket tekintjük, akkor elménk örvendezni a transzközép felé fordul, mert legott láthatjuk, hogy az egyes alkotók nem sokat törődnek a címadó cégérrel, egyazon céhbelinek is csupáncsak azért tekintik (ha tekintik) magukat, mert többé-kevésbé azonos időpontban, egy lap belső, külön, de csöppet sem titkos lapjaként indultak, jobbára eltérő stílusjegyekkel, filozófiai irányultsággal és – nyilván – kvalitásokkal. Olvasgatom a Múmia számait, s elgondolkodva a transzközép „áramlatalakító” meghatározásán Murphy aranyszabályról szóló tétele jut eszembe: Akinél az arany, az állapítja meg a szabályokat. E szabályok viszont nem tételszerűen és kívülről hatnak, hanem egy-egy kivételesen jólsikerült írásból sugárzanak az olvasó felé. Ez a minőség – csöppet sem átkos – diktatúrája.
 
Beszéltek ennek az irodalomnak a kapcsán legalább két Forrás-nemzedékről, s mindegyikből „föl-morzsolódott” aztán négy-öt olyan alkotó, akik azóta is meghatározzák irodalmunk arculatát. Nemzedékként kezdték, hogy majd az alkotás férfikorában magányos magánzókká érlelődjenek, akarva-akaratlanul is ízlést diktálva. A Múmia ma még a Helikon oázisa, törpeállama, de hiszem, hogy elindult már gyarmatosító útján, melynek során bekebelezi nemcsak e lapot, de az irodalmat is. Ez az a hódítás, mely csak nyereséget eredményez – a minőség számára. S amelyre a legidősebb (marathoni) nemzedék is csak azt kiálthatja majdan: Győztünk! És még összerogynia sem kötelező.
 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter