A „homeless” színház csodája Brassóban




A fesztivál színpada és nézőtere. Fotó: Fejér Előd

 

Amolyan országos szintű kuriózumnak számít az, hogy járványügyi körülmények között a Cenk alatti városban, gyakorlatilag egy középiskola színházilag kopár focipályáján augusztus 13–16. között megszerveztük és sikeresen „lezongoráztuk” a 4. Magyar (Szabadtéri) Színházfesztivált. Az esemény megnevezésében a „szabadtéri” azért került zárójelbe, mert fesztiválként ez ugyan a negyedik volt, de szabadtériként viszont az első, úgyhogy itt a zárójel e kulturális jelenség esendőségét, törékenységét, kiszámíthatatlanságát és – végül – csodaszerűségét is jelöli. Ezekről számolok be itt, az esemény művészeti tanácsadójaként.

 

*

 

Alázattal vegyes cinizmussal talán azt mondhatnám, hogy a színház ezen az iskolai focipályán volt igazából elemében. Mert a megszabott, eléggé szűk járványügyi keretek azt mutatták meg, amit termeinek melegében, kényelmében és műszaki felszereltségében talán évszázadok alatt, fokozatosan felejtett el a színház: a törékenységét és illékonyságát.

 

A 4. Magyar (Szabadtéri) Színházfesztivál négy napja alatt – a körülményeknek és feltételeknek tulajdoníthatóan – ennek a két fogalomnak jutott a címszerep estéről estére. Sőt, azt is mondhatom, hogy az eltelt szinte fél év alaposan, helyenként jótékonyan is hozzájárult ahhoz, hogy mindenki a színház csodájának létrejöttén munkálkodjon, ne vesszen el a részletekben, a teátrumi nagycsaládban olyan gyakran előforduló sértődöttségekben. Mert ezekből volt bőven a fesztivál előszervezési időszakában, amikor ki kellett kristályosodnia annak – a társulatok, fellépők, de a szervezők fejében is –, hogy mi az, ami kivitelezhető szabadtéren és milyen formában. Mert ugye közülünk senki nem volt még „ilyen helyzetben”, így nem is tudhatta, hogy miként kell vagy lehet a „homeless” mivoltból (itt az angol szót használom, mert érzelmileg jobban illik, átmenetibbnek hangzik számomra a „hajléktalannál”) erényt kovácsolni, mi mindenről kell lemondani vagy átgondolni és újratervezni azért, hogy a csoda megtörténjen. Úgyhogy ez a mirákulum végül egy nagy és közös erőfeszítés keresztmetszetében jött létre úgy, hogy talán még örülnünk is kellene (nem tudunk, mert a színházak nem tudhatják, mi lesz októbertől), hogy a lecsupaszított színház felkerült egy iskolai focipályán felállított, közepes méretű színpadra.

 

Ennek a csodának a létrehozására, művészeti koncepciójának alakítására Toró Tamás brassói városi tanácsos, a színházfesztivál ötletgazdája és főszervezője kért fel július elején, akkor azonban még kivártunk, néztük a számokat és statisztikákat, amikből az égvilágon semmire nem lehetett következtetni, és annak ellenkezőjére sem. Így aztán július második felétől kezdődött el a nagy hajrá, amikor is a fesztiválműsort kellett összeállítani. Hát az unokáimat hetekig fogom majd untatni azzal, hogy elmesélem nekik „töviről hegyire”, ahogy mondani szokás a mesében: végül is miként állt össze a program. Közben mindenféle állapotba kerültem a legmagasztosabbtól a legmélyebbig, így a saját „előfesztiválom” és az igazi között igazából csak annyi különbség volt, hogy nem volt hozzá színpad, és a közönségét is fel tudom sorolni név szerint, hiszen a szűkebb családomból tevődik össze.

 

De végül kialakult és belevágtunk, és egy idő után már kezdett körvonalazódni egy új fesztiválszervezési gyakorlatunk, amely csak nagyvonalakban hasonított az előző három kiadás folyamatában megszerzett tapasztalatokhoz. Mert például az önkéntesek eddig hatékony segítői voltak a rendezvénynek, most egyenesen támaszainkká avanzsáltak. És hogy érezhető legyen ennek a nemesebb oldala is, azt elmondom: nagyon megható volt, ahogy a járványügyi keretek közé zárt fesztiválon az önkéntesek, az Áprily Lajos Főgimnázium iskola nélkül maradt diákjai segítették a színház nélkül maradt társulatok megmutatkozását: segítettek a terep berendezésében, fogadták a nézőket maszkban és gumikesztyűben, ki- és bekapcsolták a fényeket, ki- és behordták a székeket. Előzőleg elmondtam nekik, hogy az ő munkájuk legalább annyira fontos, mint a meghívott társulatoké és fellépőké, és ezt a kiterjesztett hatáskörüket nagyon komolyan is vették. Oldalakon keresztül tudnék erről a diáknemzedékről, őszinteségéről és bátorságáról áradozni, de maradjunk annyiban: nélkülük gyakorlatilag semmi sem működött volna az előzetesen eltervezett helyszíni logisztikából.

 

Ami meg a letisztult fesztiválprogramot illeti: volt benne néhány premier. Dálnoky Csilla, a Csíki Játékszín művésze először játszotta szabadtéren a Kányádi Szilárd által rendezett Háy János-drámaadaptációt, A halottembert, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház két társulata először játszotta nem marosvásárhelyi közönségnek a 2018-ban létrejött közös produkcióját, a kétnyelvű Tündérországot, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Brassóban kezdte a 2020–2021-es évadát a Pálffy Tibor színész rendezte A Sütemények Királynőjével, amely viszont először vált felolvasószínházi produkcióból echte színpadi előadássá.

 

Én pedig mindezek közben csendben örvendeztem egy sarokban, hogy a színházak repertoáron tartanak égetően fontos társadalmi kérdéseket feszegető előadásokat, ráadásul úgy, hogy gyakorlatilag kiteszik a szabadtérre, hadd szedje szét, rajzolja és értelmezze át, adjon neki és vegyen el a jelentéseiből. Ehhez hihetetlen bátorság kell, és emiatt muszáj beiktatnom itt egy rövid köszönetet és (nem) virtuális ölelést mindenkinek, aki ezeknek a produkcióknak a brassói létrehozásában érintett.

 

Na, és aztán volt három olyan produkciói is a 4. Magyar (Szabadtéri) Színházfesztiválon, amely sütkérezett és pancsolt a szabadtéri feltételek között, ez pedig két verskoncert volt (az első napon Szabó Enikő csíkszeredai színművész és zenész meghívottjai léptek fel, az utolsón pedig a Sebestyén Aba marosvásárhelyi és Monica Odagiu bukaresti színművész énekelt marosvásárhelyi, kolozsvári és temesvári zenészek kíséretében), illetve a sepsiszentgyörgyi M Studio PYRO című tűzshowja.

 

Hogy egy kicsit viccesebben fogalmazzak: Sebestyén Abáék valószínűleg még a legvadabb rémálmukban sem gondoltak arra, hogy a 2018-ban, a centenárium alkalmából létrehozott előadásuk címének, a Kór-Társaknak lesz majdan egy olyan értelmezése is, amely mindnyájunkat implikál, nemcsak a marosvásárhelyi magyarokat és románokat, hogy a „kórtársiasság” igazából senkit nem hagy majd hidegen. Mert milyen produkciónak lenne helye egy „járványügyi” színházfesztiválon, ha nem éppen egy olyannak, amelynek a címe is illusztrálja a jelenlegi helyzetet, amelyet Brassóban Cári Tibor gyönyörű zenei szerzeményei és a kortárs magyar és román költők versei feledtettek el velünk.

 

Brassóban, járványhelyzetben tulajdonképpen mindenki azt tapasztalhatta meg, amit a brassói magyar közösség évszázadok óta: milyen színháztalannak (és társulatnélkülinek) lenni. Mi pedig, közösen, ebből a „homeless” mivoltból kovácsoltunk erényt – azt hiszem, úgy érzem és látom most –, és ez nem kevés büszkeséggel, elégedettséggel tölt el.

 

 

*

 

 

A 4. Magyar (Szabadtéri) Színházfesztivál az RMDSZ Brassó megyei szervezetének, az Áprily Lajos Főgimnáziumnak és az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának (DRI) partneri együttműködésével és hathatós segítségével jött létre. Fesztiválstáb: Toró Tamás (főszervező), Bartha Réka (művészeti tanácsadó), Monica Urs (könyvelő), Sipos Attila (dizájn, Facebook), és az Áprily Lajos Főgimnázium diákjai alkotta önkéntes csapat. Színpadtechnika: 4 Village Sound (Négyfalu).