A JAK-tábor negyedik napjáról




A JAK tábor utolsó napján sem teljesítettem be a magamnak tett ígéretet, hiába győzködött Gombos Brigitta, egyetlen és kedvenc hálótársam, hogy azért mindenképp nézzek be a Darvasi szemináriumra, ez most is elmaradt. Viszont annál nagyobb élmény volt ismét részt venni Ádám Anna által vezetett társművészeti szemináriumon, ahol a gardenparty hívőszóra rövid szövegek, majd pedig performanszok készültek. Az egész terem különböző tüllökkel, ruhákkal, maszkokkal és tárgyakkal volt tele, ami közül mindenki kiválaszthatta az elképzelésének legmegfelelőbb darabokat, voltak, akik magukra is öltötték a különböző darabokat.

 
 

 
Ezt követően a JAK összeült az éves közgyűlésre és a tagok felvételének megszavazására. Láng Orsi, Richter Tamás, Molnár T. Eszter és jómagam is összeültünk a kerti padokra tanácskozni, és nyilvánvalóan fontos témák kerültek elő, mint például a Lábatlan nevű település focicsapata, az előző napi #metoo beszélgetés folytatásaként pedig az idős otthonokban történő orgiák. A tanácskozásunkat Mucha Dorka szakította félbe, aki felvázolta a közgyűlés témáit és azt is megtudhattuk, hogy milyen nehéz szintek vannak valami Óz a csodák, csodája nevű játékban. A közgyűlés kinyúlik a vacsora utánra, majd régi JAK füzetek bemutatójára kerül a sor, ahol Ferencz Mónika moderálásával Garaczi László, Tóth Krisztina, Kerber Balázs és Fekete Richárd beszélgettek arról, milyen körülmények között jöttek létre a JAK füzetek a nyolcvanas évek közepén. A kis és nagy kiadók közti különbségekről beszélt főként Garaczi László és Tóth Krisztina, mivel mindketten több éve már a Magvető kiadónál vannak, ahol a barátságos légkör miatt jól érzik magukat. A beszélgetés zárásaként Ferencz Mónika arra kérte a jelenlevőket, hogy mindenki meséljen el egy személyes tábori élményt. Tóth Krisztina még a tatai táborokból idézett fel egy számára vicces emléket. Garaczi László a titkos naplók történetét mesélte el, majd az új hagyományteremtő játékot, ugyanis mint kiderült, a tavalyi JAK táborban Peer Krisztián elhagyta a szandáljait, melyeket rituálés körülmények között egy fa odvába rejtettek és idén kereső játékot indítottak.

 
 

 
Láng Orsival két napja el is indultunk felkutatni a misztikus szandált, de nem jutottunk túl messzire, mivel a kertész Orsi kezébe nyomott egy tabletet, amin a kert összes fája, virága le volt fotózva. A kérelemre, hogy élőben jobb lenne nézni őket a kertész elárulta, hogy bizony ő nem isten, a tavaszi virágokat nem tudja megmutatni, de készséggel küld majd képeket róluk. Szóval virágokat láttunk, szandált nem. Mint kiderült, csak egyetlen sikeres kincskeresője volt a tábornak. Hátra volt még a titkos naplóírók felfedése, Nagy Kata ismertette a statisztikát, Balog Endre és Fehér Renátó kapta a legtöbb szavazatot, de egyikük sem volt naplóíró, viszont Renátónak és Dézsi Fruzsinak sikerült eltalálnia a kettő közül az egyiket. Aztán végre lehullt a lepel, Nagy Márta Júlia és Nyilas Attila pedig felolvasták a naplókat. Vendel bácsi mindig nagy tetszését nyilvánította ki, amikor csak megemlítődött a neve.

 
 

 
Éjszaka a zombik eredetét próbáltuk felfejteni az irodalom viszonylatában, de elkalandoztak a témák. Másnap mindenki szomorúan hagyta el a szállást, bár azt hiszem ebben közre játszott az is, hogy nem volt reggeli. A badacsonytördemici állomáson öreg nénikkel tanakodtunk, hogy is jár a vonat, aztán végül úgy döntöttünk, mégis csak az internetre hallgatunk és kávézni indultunk Láng Orsival, aki meglepve fedezte fel, hogy a kertész máris küldött neki képet egy virágról és a kép mellé hozzáfűzte, hogy akár együtt is nézhették volna. Az állomásra visszatérve a többi táborlakó is megérkezett a zarándoklatból, mint kiderült, jó ötletnek tartották, hogy gyalog jönnek. Budapestre megérkezve a végső búcsúk előtt még Körösztös Gergő, Láng Orsi és én beültünk egy kiskocsma teraszára, mondván, hogy nyáron be kell spájzolni a gondolatokat és az impulzusokat, hogy legyen télire is.

 
 
 
 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter