A jó irodalom levisz a pokol szurkos fenekére – Lövétei Lázár László költő az idei Kemény Zsigmond-díjas




A Helikon Kemény Zsigmondról elnevezett díját 2021-ben Lövétei Lázár László költőnek, műfordítónak ítélte oda a szerkesztőség. A tavalyi év online díjátadója után idén újra a hagyományos módon, Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusán került sor a díjátadóra november 22-én.

 

Októberben a Bulgakov Kávéházban a Helikon-estek keretében mutatták be Lövétei Lázár László Feketemunka című kötetét – a Kemény Zsigmond-díjátadóra szép számmal megjelenő gyanútlan nézősereg akár úgy is gondolhatta volna, Lövétei Lázár Lászlót ezért a kötetéért tüntette ki a Helikon folyóirat. Még ekkor is erre gyanakodhattunk, amikor a lap főszerkesztőjének, Karácsonyi Zsoltnak a köszöntője után elhangzott Horváth Benji költő, Helikon-szerkesztő laudációja – stílusosan, versbe szedve, a Feketemunkára rájátszva. Hogy az elismerést mégsem ezért (vagy nem csak ezért) a Kalligramnál megjelent kötetéért kapta a Csíkszentdomokoson élő költő, az a Mărcuțiu-Rácz Dóra szerkesztő által irányított beszélgetésből szép lassan körvonalazódott.

 

 

 

Látszólag messziről indított Mărcuțiu-Rácz Dóra: korai Lövétei-szövegek az Ifjúmunkásból, egy interjúrészlet ’99-ből a Serény Múmia Helikon-betétlapból. Íráshoz, irodalomhoz való viszonyról, a gépészmérnöki szakmától a bölcsészkarig tartó útjáról vallott e zsengék felemlegetése kapcsán Lövétei – s hogy mennyire vállalhatóak ma ezek a szövegek? A válasz a félbehagyott felolvasásból kiderült, mint ahogy az is, lényegesen nem változott Lövétei irodalomhoz való viszonya: szorongó alkata néha a válaszokból is kiérződött, lassú, vontatott szavaiból azonban egyértelműen kiderült: ’99-ben ugyanúgy gondolta, mint most: „dolgozni, kínozni és próbálkozni kell, semmi olyan nagy titok nincsen ebben”. S hogy mi fontos költőként és magánemberként számára? – teszi fel az 1999-ben már elhangzó kérdést a moderátor. Az akkori válaszára már nem emlékszik ugyan Lövétei, de úgy véli, alkotóként a csend, a csend és a csend van rá termékenyítő hatással, magánemberként pedig a szeretet. Mint előbbi válaszában, ebben sincs nagy titok. Csak épp kivitelezni nem könnyű – „Te mikor írtál utoljára verset” – szegezi neki Mărcuțiu-Rácz Dórának a kérdést Lövétei, a megfordított szerepjátékban már nem Lövéteit vallatják, hanem ő vallatja fiatal pályatársát. A fiatalokhoz való kiszólás egyébként visszatérő eleme az estnek, Lövétei a közönség soraiban ülő pályakezdőknek is szánja szavait. Szomorú, ha arra gondol, a Helikon egykori műhelyének tagjai már javarészt elmentek – de örül, ha tehetséges pályakezdőkre bukkan. S ezekből, teszi hozzá, nincs hiány.

 

Az egykori műhelyek, pályakezdés kérdéskörei után a nagy költőelődökhöz fűződő viszonyáról faggatja a moderátor a díjazottat – Lövétei, amellett, hogy az idei Helikonban versekkel is jelentkezett, rendszeresen írt a lap Ráolvasás rovatába. Irodalmi klasszikusokról szóló esszéi – kiegészítve a könyvtárában található könyveknek a költő által telepirkált, kiegészített lapjaival – kiemelkednek a lap ez évi anyagából, részben ezekkel a szövegekkel érdemelte ki, mint mondja Mărcuțiu-Rácz Dóra, a pénzjutalommal is járó Kemény Zsigmond-díjat.

 

Lövétei úgy vall klasszikusokról, hogy közben a Feketemunkát is értelmezi: „Ki dönti el, hogy egy kötetbe mi kerül be? […] A feleségem például sírva könyörgött, hogy hagyjam ki a kötetből a kurvás verset. De ez olyan, mintha azt mondta volna, hogy vágjak ki egy darab húst a lábamból” – mondja, egyúttal azt is állítva, rajta kívülálló, általa nem irányítható erők igazították kötetének anyagát (s ezért sem tudja megmondani, a Helikonban korábban leközölt verse mért nem került be végül a kötetegészbe). Valami ehhez hasonló érzésekkel próbálta körülírni megjelent esszéinek témáit is: Arany, Vörösmarty, Pilinszky költészetéről vallott korábban, s mint ahogy már eddig is tudtuk, Arany János „társaságában” érzi igazán nyugodtnak magát. De hogy mit gondol Vörösmartyról, Keatsről, Shelley-ről, von Kleistról vagy Hölderlinről? Az est itt fellendül, látszik, kedvére van Lövéteinek a téma: rangsorol és értelmez, borzong és utálkozik. Milyen a jó irodalom? „Amelyik levisz a pokol szurkos fenekére.” S úgy mondja, hogy ezt muszáj elhinnünk neki.