A jó sztori




 

Létezik egy szenvtelen, hideg, racionális, eltartott módja a történetvezetésnek, létezik egy cseppet sem regényes regénymodell, és létezik az elmondhatatlanról való beszámolásnak egy formája, amiért magyarul író ember már Nobel-díjat is kapott.

 

Úgy tűnik, az Európa szimfónia című írásmű ezt a szenvtelen tárgyilagosságot választja elbeszélői mintájául, azzal a különbséggel, hogy a fémes fóliába egy helyszínekben, szereplőkben, sorstragédiákban és fordulatokban gazdag, tragikum, mélység és jelenlét tekintetében azonban sajnálatosan felületesen kezelt történetet csomagol.

 

Létezik ugyanakkor a prózai auktorokkal szemben támasztott, kellemetlen elvárás, hogy ami fikciójukban történik, amit szereplőik éreznek, ami az általuk teleírt oldalakon végbemegy, azt ne elmeséljék, hanem megmutassák. E tekintetben Szántó T. Gábornak mintha feltett szándéka volna, hogy eme becsontosodott elvárással folyamatosan szembemenjen.

 

Vannak továbbá válogatott módozatai annak, hogy elidegenedett és teljesen lehetetlen világunkat névtelen, arctalan, testetlen és sorstalan szereplőkkel, szürke, jellegtelen, meghatározatlan, elmosódó, globálisan uniform környezetben leképezzük, de ilyenkor a szereplőket, a helyszíneket nevükön nem nevezzük, és nem játsszuk ki a titkokban bővelkedő, mozgalmas sztorival bélelt kártyát.

 

Ebben a könyvben van két jó novella. Az egyik Kolozsvárról indul, és Transznisztria érintésével Berlinben csúcsosodik, a másik Berlinben játszódik, és két fiatal főszereplője életéből vett jelenetekkel remekül érzékelteti a keleti és nyugati kommunista fanatizmus abszurd különbségeit. Ám e két jó novella alkatrészeiben hever a könyv oldalain, mert az író, úgy tűnik, regényt komponált. Persze, ez puszta vélemény, a könyvben jóval több jó novella is szunnyadhat.

 

Regény? A cím alatt nem írja, hogy „regény”. A fülszövegben azonban már ott az információ: „Szántó T. Gábor új regényében […] radikális nyíltsággal, tárgyilagossággal nyúl a magyar történelem és Európa közelmúltjának legfeszítőbb kérdéseihez.” „A M&M Film lekötötte a regény megfilmesítésének jogát.”

 

Ezek után én, szerény olvasó, milyen képpel tartsak előadást arról, mi a regény, amikor az már eleve meghalt, ráadásul ezek a meghatározásszerű dolgok most, a huszonegyedik század első negyedében teljesen lehetetlen vállalkozásnak tűnnek? Senki sem meri tudni, mi a vers, mi a novella, mi a regény, kívülről, sterilen, szentenciaformában, de azt mégis mindenki, minden rendes olvasó tudja, mi a jó vers, a jó novella, a jó regény.

 

Sajnálattal írom, hogy szerintem az Európa szimfónia nem (jó) regény. Először is az egyensúly hiányát rónám fel írójának, aki írásművét zenei struktúra szerint négy részben alkotta meg, kódával. Az első rész olvasása közben kezdetben csak azt éreztem, hogy valami itt egyáltalán nem stimmel. Kíváncsiságból utánaszámoltam a dolognak, és rájöttem, mi bánt.

 

A regény hozzávetőlegesen 50-100-70-70-5 oldalszám szerinti felosztással dolgozik. Ez a négy rész, plusz kóda. Az indító ötven oldalon 1954 márciusának első vasárnapjától eljutunk, talán, 1969-be. Pontosabban azok jutnak el hatvankilencbe, akik tudják, hogy hányban volt a „prágai tavasz”, mert akik nem tudják, azoknak annyi, kereshetnek lázasan, ha kedvük tartja, hogy mégis, hányban mehetett ki Maia németbe’.

 

A főhős ötvennégyben második osztályos, rosszat álmodik, meghal Sztálin, a szülei veszekednek, mert németet tanul, aztán hegedűórákra jár, aztán egy vadonatúj biciklivel összetöri magát, aztán ötvenhatban a szülők ismét veszekednek, és a főhőst apja nem engedi zenei gimnáziumba, de utána egyből a zeneakadémia hallgatója lesz, aztán elviszik katonának, ahol megtörténnek a szükséges rossz dolgok, aztán leszerel, ragyogóan végzi a főiskolát, aztán összejön egy lánnyal, egy kicsit együtt járnak, aztán a lány Nyugatra menekül.

 

Ötven oldalon eltelik majd’ másfél évtized, válogatott traumákkal, megrázó munkatábori történettel, azután a rákövetkező kétszázötven oldal három részben felölel néhány hónapot-napot, utána pedig a „Kóda” öt oldalon lefed öt évet, de nem ez a baj.

 

Hol vannak a szereplők? Átjön pár név, András, Gheorge, Enikő, Maia, Hajdú, Ciorba, Codra, Ratiu, Olteanu, Wilhelm, Peter, Martha, Helga, Klaus, de legtöbbjükről a névnél többet sajnos nemigen sikerül megtudni. Sehol egy domború mellékszereplő, de még a kulcsszereplők is inkább csak papírból kivágott figurák, és az egész történet emiatt jobbára afféle árnyjáték, ilyen-olyan-amolyan zenével a háttérben. Olvassuk, olvassuk, és szeretnénk, ha láthatnánk közben a filmet is, mert így az egész túlságosan papírszagú, anekdotikus.

 

Hol vannak a helyszínek? Igen, Kolozsváron (is) játszódik a történet, és igen, a könyv oldalain autentikus utcanevek jelennek meg, de egy várost egy könyvben valóban utcanevek tennének ki? A későbbi bonyodalmak során Budapesten és Berlinben is javarészt utcanevekkel találkozunk, de ott legalább feltűnik egy híd, egy hipermodern okkersárga épület vagy lejutunk a filharmónia alagsorába.

 

De „Farkas utca”, „Kétvízköz”, „Garibaldi-híd”, „Monostori negyed”: ez csak annak jelent valamit, aki járt ott, élt ott, aki viszont nem, az mit tegyen, vásároljon a regény mellé korabeli képeslapokat? Vagy esetleg nézze meg a filmet?

 

Szégyellem folytatni a tendenciózus kérdezősködést, tudom, hogy nem szép. A történet átkerül Berlinbe, de az olvasónak megint utána kell néznie, ha nem mozog otthonosan a Vörös Hadsereg Frakció történetében, hogy ki az az Ulrike Meinhof, Andreas Baader vagy Gudrun Ensslin. De hogyan tájékozódjunk őfelőlük, amikor még nem végeztünk a regény mellékszereplőivel, akikről Helga tupírozott szőke haján túl továbbra sem derül ki sok minden?

 

Igen, történtek a közelmúltban súlyos dolgok Európában, és igen, ezekről akár regényt is lehetne írni, de nem lehetne esetleg akkor regényt írni, nem forgatókönyvet, szereplőkkel, nem marionettfigurákkal, helyszíneken, nem pedig utcatérképen?

 

Az én gondom ezzel az írásművel kapcsolatosan az, hogy nem látom benne az írót. Nem látom a stílusát, a metaforáit, a karakterkezelését, nem látom a nyelvét, nem látom a szereplőket, nem látom a szobákat, a bútorokat, a fákat, a pocsolyákat, a lépcsőn futó szőnyeget, csak azt látom, hogy „Kolozsváron már nagy a tél, vastag a hó.” De ezt, kérem, édesapám, nagymamám és a kisfiam is látja. Attól még senki sem nevezi írónak őket.

 

Fájdalommal veszem tudomásul, ha mindez szándékos működés eredménye, ha Szántó T. Gábor regényét ilyennek gondolta megírni és ha ma, kétezer-tizenkilencben ez az írásmű a regény. Végül jó oldala is volna ennek: így szinte bárki írhat, most már. Adjatok egy sztorit, írok belőle megdöbbentő nyíltsággal és tárgyilagossággal regényt.

 

Annyit azért adjunk meg a császárnak: a sztori jó. Nem csoda, hogy az „M&M Film lekötötte a regény megfilmesítésének jogát.” Itt egy író, összedobott egy jó sztorit, és választott hozzá egy olyan regényformát, amihez mindenféle írói kvalitásra szükség volna, egy dolgot lehet nyugodtan kihagyni belőle: a jó sztorit. Mert a kertészi regényben nem az a lényeg. Kár a regényért. Van egy olyan érzésem, hogy remek film lesz belőle.

 

 

Szántó T. Gábor: Európa szimfónia. Scolar, Budapest, 2019.