A jövő nyomokban Erdélyt tartalmaz – beszélgetés Zágoni Balázs íróval, filmkritikussal




Igen sokrétű alkotó vagy: filmrendező, forgatókönyvíró, filmkritikus, a Filmtett alapítója, a Koinónia kiadó volt igazgatója, a Kincses Képeskönyv sorozat ötletgazdája, de az irodalommal kapcsolatban mégis leginkább a Barni-könyvek jutnak eszünkbe rólad. Idén jelent meg A Gömb című regényed, amellyel előreléptél egy korosztálynyit: a gyerekirodalomtól az ún. ifjúsági irodalom felé…

 

– A Barni könyve 13 éve jelent meg, magukat a meséket 15–16 éve kezdtem írni. Kezdetben a fiamnak meséltem, aztán ő azt kérte, hogy egy-két mese róla szóljon. Később megfordult az „irány”, előbb leírtam a meséket, és utána teszteltem rajta. A Koinónia kiadó akkori vezetője, Visky András, aki látta ezeket a szövegeket, azt mondta, hogy ha tudok 25 ilyen mesét írni, akkor megjelentet belőlük egy meséskönyvet. A gondolat, hogy saját kötetem legyen, nagyon izgatott, úgyhogy igent mondtam, bár fogalmam sem volt, hogy meg tudom-e írni a 25 mesét – de két év alatt sikerült. Így született a Barni könyve, majd a Barni Berlinben meg a Barni és a lányok (ez utóbbiban már az ikerlányaim, Barni testvérei is benne vannak), később pedig a Barniék tele. Tudni kell ezeknek a könyveknek a célközönségéről, hogy hogy szó szerint vesznek mindent. Ezért leginkább a történetek igazságtartalma érdekli őket, olyanokat kérdeznek, hogy tényleg járt-e Barni Berlinben, és hogy hány éves. Ez utóbbi kérdésre pedig mindig más választ kellett adnom. És így el is jutunk oda, hogy miért írtam ifjúsági regényt: mert egy idő után azt éreztem – nemcsak Barni, hanem a lányok kapcsán is –, hogy szeretnék olyat írni, amit ők szívesen elolvasnak. És ők bizony kinőttek a Barni-könyvek világából. A fiam pontosan 13 éves volt, amikor leírtam az első sorokat ebből a regényből – és most, hogy leérettségizett, megjelent A Gömb, amit akkor kezdtem el írni, amikor 13 éves volt, és amelynek a főszereplője egy 13 éves fiú… Jót tett nekem és a regénynek, hogy közelről tanulmányozhattam egy 13 éves fiú lelkivilágát, nyelvhasználatát, lázadásait. Most, hogy A Gömb folytatását írom, a főszereplőm még mindig csak 13 és fél éves – ami Barnira viszont már értelemszerűen nem igaz. Viszont közben a lányaim értek ebbe a korba.

 

Maradva még a gyermekeknek szóló könyveknél: az illusztrátor, Jánosi Andrea mellett a te nevedhez kötődik a Kincses Képeskönyv várostörténeti könyvsorozat. Hogyan született a sorozat ötlete, milyen volt a fogadtatása, és hol tart most a projekt? Van-e kedvenced az elkészült képeskönyvek közül?

 
– Történész barátokkal nézegettük a Barmit és a Hambecket, Xavier Hernández–Pilar Comes remek könyvét. Ez is egy sorozatnak indult, de sajnos hamar vége lett. Ezek nem valós városok, hanem idealizált várostípusok voltak, különböző illusztrátorok hihetetlenül aprólékos ceruzarajzaival. És azt mondtuk, hogy miért ne csinálhatnánk ilyet a saját városainkról, éspedig színesben. Már csak egy megfelelően tehetséges és őrült illusztrátor kellett hozzá, ez lett Jánosi Andrea. Azóta testvéremmel, Bálinttal együtt öt erdélyi és két magyarországi városról tudtunk könyvet írni-szerkeszteni. Kolozsvár a harmadik magyar kiadásnál tart, emellett angol és román nyelven is kapható. De a legtöbb nyelven Segesvár jelent meg: román, magyar, angol és német nyelven.

 

Bár mostanában ritka madárnak számít az erdélyi magyar irodalomban, A Gömb műfaja – a disztópikus sci-fi – nem ismeretlen nálunkfelé, gondoljunk csak a Mandics György – M. Veress Zsuzsanna szerzőpáros vagy Dáné Tibor rendszerváltás előtti műveire. Másrészt a könyved egy mostanság népszerű irodalmi trendhez, Az éhezők viadala típusú regényekhez is kapcsolható. Hatottak-e rád ezek az előképek?

 

– Olvastam az említett szerzőket, de hogyha hatottak is rám, nem tudatosan. De úgy gondolom, nem is az a feladatom, hogy tudatosan irodalmi előképekhez viszonyítsam a saját írásaimat vagy ezekből építkezzek. Tudattalanul persze beépülnek ezek a hatások, Mandicstól a Vasvilágok és a Gubólakók, vagy akár Jókaitól A jövő század regénye, és természetesen Az éhezők viadala is.

 

 

Egyáltalán vállalod-e az ifjúsági irodalom címkét? A regény felnőtt fejjel is élvezhető, tanúsíthatom.

 

– Amikor eldöntöttem, hogy a regény a jövőben fog játszódni, azt kellett kitalálnom, milyen lesz ez a jövő. Azt találtam ki, hogy a regény világában városállamok vannak: izgalmasnak tűnt a gondolat, hogy nem egy globalizálódó, hanem egy fragmentálódó, lokalizálódó világ felé haladunk, és ebből rengeteg minden következett. Ezek a vonatkozások valószínűleg jobban érdeklik a felnőtteket, mint a tizenéveseket, vagy legalábbis másként olvassák. A Gömbnek legalább három rétege van: először is a kalandregény műfaja, aztán egy szociografikus, társadalmi réteg (milyen lesz a jövő társadalma), illetve egy transzcendens, metafizikai-filozófiai szint: ez maga a Gömbbel való találkozás.

 

Érdekes, hogy a könyvben az a tény, hogy a globalizálódást felváltja egyfajta lokalizálódás, az, hogy a hangsúly a helyi döntéshozatalra helyeződik az állami vagy a EU-s helyett, korántsem pozitív folyamat, sőt kifejezetten riasztó eredményekhez vezet.

 

– Nem önmagában ebből a folyamatból lesz baj, hanem a felhalmozott adósságokból. A regény egy összeomlás utáni időszakban játszódik, amikor a társadalom valamennyire magára talál, de a nemzetállamok, bár formálisan léteznek még, nem képesek kezelni a válságot – ezt a szerepet a nagyobb, erősebb, jelentős vonzáskörzettel rendelkező városok veszik át, amelyek egymással is rivalizálnak. A rivalizálást az is táplálja, hogy a főváros költözés előtt áll, mivel az alföldön elviselhetetlenné válik a klíma. Az adósságválságból a kiutat a Nagy Kínai Újrakezdés jelenti, ami valamiféle új egyensúlyt hoz létre, de egyúttal azt is kimondja, hogy a gyerekek megöröklik a szülők és a nagyszülők adósságait, ez az alapfeltétele annak, hogy bármilyen városi szolgáltatásban – egészségügy, oktatás – részük lehessen. Akik ezt nem vállalják, azok kiköltöznek a városból, így jönnek létre a kolóniák. Az öregek ellátásának problémáját – hiszen az átlagéletkor megnövekszik, de a demográfiai mutatók továbbra is rosszak – az állam és az önkormányzatok, mint valami döglött macskát, dobálják át egymás kerítésén, részben ez okozza a szakadást. Nem csoda tehát, hogy nyugdíjaslázadások törnek ki…

 

Ez a regényben nagyon szórakoztató és némiképp karikaturisztikus részeket eredményez, de ha jól belegondolunk, az arcunkra fagy a mosoly. A Gömb, mint minden jó sci-fi, a jelenlegi valóság egyes folyamataiból indul ki. Melyek ezek a folyamatok?

 

– Fontos körülmény, hogy a regénybeli várost egy fal veszi körül. A könyv megjelenése után elég sok politikai indíttatású kérdést szegeztek nekem ennek kapcsán, noha amikor írtam, akkor még nem volt szó menekültekről és migránsokról Európában vagy Magyarországon. A motívum egy másik élményemre vezethető vissza: Nairobiban, Kenya fővárosában láttam olyan elit lakónegyedeket, amelyeket fal vagy magas drótkerítés vett körül, és fegyveresek őrizték. Belegondoltam, milyen lehet a falon kívül élni, ez adta az alapötletet.

 

A könyvet olvasva azt volt az érzésem, hogy a hasonlóság egyes helyszínekkel vagy állapotokkal nem feltétlenül a véletlen műve. Lokalizálható-e a történet?

 

– Csak részben. Azt szerettem volna, hogy Közép-Kelet-Európában bárhol lejátszódhassék ez a történet, csak ennyire akartam lokalizálni. Vida Gábor, aki olvasta a kéziratot, azt mondta, hogy felismeri benne az erdélyi tájat. Én inkább azt mondanám, hogy ez egy fiktív földrajz, amely nyomokban Erdélyt tartalmaz.

 

Nyomokban Kolozsvárt tartalmaz?

 

– Érdekes kérdés, mert ha az ember ismer egy várost, benne nő fel, hozzátartozik az életéhez, utána pedig kitalál, felépít egy fiktív várost, akkor az utóbbi óhatatlanul hasonlítani fog valamilyen mértékben az előbbire, mert az ember csak abból inspirálódhat, amit ismer. Tehát tartalmaz Kolozsvárt, de egy sor teljesen fiktív elemet is.

 

A regényben van egy szerelmi szál is, a főszereplő, egy Vik nevű 13 éves srác, aki a városon kívül él egy gombászkolóniában, beleszeret egy lányba, aki viszont bent él a városban, és ez már önmagában konfliktusforrás. Az ő viszonyukkal kapcsolatban merül fel az „újromantika” fogalma: ez egy létező tendencia a mai fiatalok körében?

 

– A mostani állapotokból kiindulva: úgy vélem, lesz valamiféle természetes össztársadalmi válaszreakció arra, ahogyan az emberek jelentős része ma a szerelmi, szexuális életét éli. A nagy szabadosságot felváltja egy kötöttebb, szemérmesebb viszonyulás, amit én úgy képzeltem el, mint egyfajta tisztasági fogadalmat visszatérést a tiszta szerelem eszményéhez, vagy akár a lovagromantikához.

 
Beszéljünk kicsit a könyv címéről. A Gömb egyfajta deus ex machinaként működik a történetben, transzcendens motívumként.

 

– Azt hiszem, ez az egyetlen igazán fantasztikus elem a regényben – tudományos-fantasztikus elem persze van benne, a jövő technológiai vívmányai révén, de a Gömb motívuma nem illeszthető a képbe. A Gömbtől tartanak a kolóniában, a főszereplő fiatalembert óva intik tőle, mert a nagybátyját állítólag egy ilyen gömb rabolta el. De azt senki sem tudja, hogy micsoda a Gömb: földönkívüli entitás, a városállam szuperfegyvere, rivális kémdrón? Irányítja valaki vagy önálló döntéseket hoz? Amikor pedig a főszereplő nem tudja elkerülni a vele való találkozást, a tapasztalatai homlokegyenest ellenkező irányba mutatnak, mint az otthonról hozott tudása.

 

Ha jól tudom, A Gömb egy sorozat része, amely a Fekete fény címet viseli – a fekete fény egyébként szintén valamiféle transzcendens, spirituális motívumként jelenik meg a regényben.

 

– Dóka Péter, a könyv szerkesztője javasolta, hogy ha lesz a könyvnek folytatása, akkor találjunk ki egy sorozatcímet. A Gömböt nem tartottuk jónak, így lett a Fekete fény – ez motívumként az utolsó oldalakon jelenik meg, és a főhősnek olyan élményei kötődnek hozzá, amelyek racionálisan nem megmagyarázhatóak. Mielőtt bárki megijedne, hogy ez egy Harry Potter-szerű nyolc-tízkötetes történetfolyam lesz – nem mintha a Harry Pottert nem szeretném –, elárulom, hogy én legfeljebb még egy kötetet tudok elképzelni. Már öt éve élek együtt ezekkel a fiktív figurákkal, és bár élvezem írni a történetüket, előbb-utóbb szeretnék kimászni ebből a világból, mielőtt engem is beszippant a Gömb teljesen.

 

A könyvet a magyar gyerek- és ifjúsági irodalom egykori zászlóshajója, talán legfontosabb műhelye, a Móra kiadó publikálta. Hogyan találtátok meg egymást, és milyen volt az együttműködés a kiadóval?

 

– Bevallom, először nem nekik küldtem el a kéziratot, egy másik magyarországi kiadónál – amelynek nagyon ígéretes volt az ifjúsgi sorozata – dekkolt fél évig, vártam, de nem válaszoltak. Így jutott eszembe Dóka Péter, akivel még filmkritikus koromból ismerjük egymást, bár az utóbbi években ez a kapcsolat elhalványult. Elküldtem neki a kéziratot, és ha hiszed, ha nem, egy évet vártam a válaszra. Azt hiszem, mindent visszakaptam, amit kiadóvezetőként annak idején a szerzőkkel elkövettem, ez volt a penitencia ideje. Egy év után írt, hogy ha még nem adtam oda más kiadónak, akkor most tényleg meg tudja nézni. 48 óra múlva már jelentkezett, hogy elolvasta, és ki szeretnék adni – innentől felgyorsultak az események. Remélem, a második kötet kiadása nem megy majd ilyen lassan, mert közben Barni megnősül és gyerekei lesznek…

 

Dóka Péter említette a kolozsvári könyvbemutatódon, hogy a regényben vannak olyan „erdélyizmusok”, amelyekért meg kellett küzdeni, mondjuk a korrektorral. Ő például a „csóré” kifejezést említette mint olyat, amit a magyarországi olvasóközönség nem biztos, hogy ért…

 

– Meglepetés volt számomra, hogy ez egyáltalán téma lett. Péter mondta még a szerkesztés folyamán, hogy vigyázzunk, nehogy a korrektor kivegyen olyasmit, amit helytelennek ítél meg, de valójában nem az, csak afféle „transzilvanizmus”, ami a budapesti fülnek szokatlanul hangzik. Aztán kaptam egy sms-t a debreceni barátaimtól, akik Erdélyből telepedtek ki 15 évvel ezelőtt, a fiatalkorú gyerekeik tehát már Magyarországon nőttek fel. És azt írta, hogy a gyerekeknek tetszett, és bár kicsit derültek az „erdélyizmusokon”, de büszkék is voltak arra, hogy felismerték, értették őket. Tehát valami csak van ebben. Kérdezték tőlem egy magyarországi rádióinterjúban, hogy ezeket szándékosan tettem-é bele? Mire mondtam, hogy én ezt a magyar nyelvet beszélem, ez az anyanyelvem, nem kellett semmiféle erőfeszítést tennem, hogy beleírjam a sajátosan erdélyi kifejezéseket a szövegbe. Ahhoz kéne erőfeszítés, hogy kihagyjam belőle.

 

A filmes szerkesztésmód érződik az elbeszélésén, a cselekmény vizuálisan nagyon érzékletesen van felépítve, elmesélve. Ez a műfaj sajátosságából következik vagy csak nem tudsz szabadulni a mozgóképes (elő)életedtől?

 

– Nincs ebben keresettség: én így írok. Az, hogy különböző minőségben húsz évet töltöttem el filmek között, biztosan hozzájárul az írásmód milyenségéhez, de amúgy is szeretem azt, ha a cselekmény jelenidőben történik, a történések körülveszik az olvasót. Ha racionalizálni szeretném az okokat, azt is mondhatnám, hogy ez a könyv egy olyan generációnak íródott, amely sokkal több filmet lát, mint amennyi könyvet olvas – de belőlem is egy ilyenfajta nyelv kívánkozik ki.

 

Arra nem gondoltál, hogy készülhetne belőle filmadaptáció?

 

– Az egész család nagyon várja már a hollywoodi producert, aki megvenné a megfilmesítési jogokat, de még nem bukkant fel. Komolyra fordítva a szót, nagyon szívesen részt vennék a könyvemből készült film forgatókönyvének megírásában. Már csak azért is vonz a gondolat, mert a forgatókönyvírás sokkal inkább közösségi műfaj, mint a regényírás, ami alapvetően magányos tevékenység. Érdekes kísérlet volna, de konkrétumról sajnos még nem tudok beszámolni.

 

Helikon már közölt egy fejezetet a Fekete fény sorozat készülő második részéből. Mikorra várható az újabb kötet?

 

– Az új könyvnek még az első változatán dolgozom, elég jól állok vele, bár még sok-sok csiszolás vár a kéziratra. Ha minden jól megy, a jövő évi budapesti nemzetközi könyvfesztiválra vagy az ünnepi könyvhétre jelenik meg – de mindenképp a jövő év első felében.

 
 
 

Zágoni Balázs író, forgatókönyvíró, rendező, filmkritikus. 1975-ben született Kolozsváron. A Báthory István Elméleti Líceumban érettségizett (1994), majd a BBTE filozófia szakán szerzett egyetemi oklevelet (2000). Budapesten, a Színház- és Filmművészeti Egyetemen doktorált 2012-ben. A Filmtett mozgóképes havilap alapítója. 2009-től 2017-ig a Koinónia Könyvkiadó vezetője, 2018-tól a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Fotó, Film, Média szakának társult oktatója. Kitalálója, sorozatszerkesztője és egyik szerzője a Jánosi Andrea rajzaival megjelenő Kincses Képeskönyv című várostörténeti gyermekkönyvsorozatnak. Rendezője a Képzelt forradalom, avagy Osztrák–Magyar Románia, valamint A püspök reggelije című dokumentumfilmeknek. Meseíróként 2005-ben debütál a Barni könyvével; a Barni-sorozatnak eddig négy kötete jelent meg. Legutóbbi munkája A Gömb című, idén megjelent ifjúsági regény.