„A kaland az életem tartozéka” – beszélgetés a 75 éves Cseke Gábor költővel, íróval, szerkesztővel




– Kolozsváron született, de gyökerei, édesapja, Cseke Vilmos matematikaprofesszor révén, a dél-erdélyi, hatványozottan szórványvidéknek számító Hátszegig nyúlnak.

 

– Gyökereink diszkréten hálózzák be egész Dél-Erdélyt, de Aradig is kinyúlnak. Apai nagyapám Erzsébetvárost hozta magával, nagyanyám Brassót. Hátszegen megismerkednek s egybekelnek – ekkor jön be apám a képbe, 1915-ben. Négy év múlva húga születik, de akkor már szabadkai lakosok – nagyapám fegyelmezett tanárember: megy, ahová a Monarchia küldi. Trianon már Kolozsváron találja. Anyám családja, némi sváb beütéssel, Arad vidékét, a jól termő alföldet rajzolja a családi térképre. Apámról sokszor megemlékeztem, többféle műfajban. Legutoljára a szüleim szerelmi levelezése nyomán írtam tényregényt, s benne sűrűsödnek a második világháborút megelőző néhány év erdélyi és magyarországi feszültségei is.
 
 

Fotó: Pusztai Péter

Fotó: Pusztai Péter


 
– 1957-ben érettségizett a Brassai Sámuel Líceumban, Kolozsváron. Milyen szelek fújtak akkoriban arrafelé?

 

– Nagyon ifjak voltunk és bohók – alig 16 évesek. Amit manapság tudok arról a korról, azt az olyanok visszaemlékezéseiből szűrtem ki, mint amilyen Bodor Pál volt akkoriban – alig 26 évesen. Egy pódiumbeszélgetésen elmondta, hogy 1956. szeptember 21–22-én Kolozsváron a bukaresti pártvezető, Miron Constantinescu találkozott magyar értelmiségiek színe-javával, akik őszintén kitálaltak előtte, meglehetősen kényes kérdéseikkel a központi magyar ifjúsági hetilappal, a kétnyelvű helységnévtáblákkal kapcsolatosan. A másnap folytatódó gyűlésre igyekezvén Bodorék valósággal csodát láttak: egyetlen éjszaka leforgása alatt megint megjelentek a kétnyelvű cégtáblák, Miron Constantinescu azzal fogadott bennünket, hogy őt súlyos mulasztás terheli, mert elfelejtette tegnap reggel átadni a vezetőség üzenetét. Eszerint az Ifjúmunkás című magyar ifjúsági lap újra megjelenik, a Korunk meg fog jelenni, magyar nyelvű gyermeklap indul (ez lett a Napsugár), az Agrártudományi Intézet magyar tagozatát helyreállítják. Egy hónap múlva aztán bekövetkezett a magyar ’56 – és minden megváltozott. Mi, kamaszok, inkább csak ’56 szelét érzékeltük. Annyira a saját köreinkben, köldöknézően éltünk, kolozsvári magyar diákok, hogy jóformán nem is érzékeltük a Bodorék által szóvá tett állapotokat. A mi kis diákvilágunkban még béke volt és barátság…

 

– A Babeş–Bolyai végeztével a bukaresti Ifjúmunkás belső munkatársa lett, közel két évtizedig. Mire emlékszik vissza szívesen, s mi az, ami máig keserű emlék?

 

– Sok kedves emlékem közül hirtelen most az Ifjúmunkás Matinékat emelném ki, kezdetben Matekovics János, később Tar Károly vezénylete alatt, a Túrázz velünk pályázatot, a fiatal költők első antológiája, a Vitorla-ének kapcsán rendezett országos vitánkat, az 1970-es árvíz idején összeállított tematikus lapszámunkat, amelyre Kántor Lajos reagált érzékenyen a Korunkban, az 1987-es úttörő szociográfiai riportunkat Tusnád községben, a Matekovics János szervezte Romantika-vitát. De persze ezek árnyékában ott húzódik az a találkozás, amelyre főszerkesztő-helyettesi kinevezésem előtt került sor az ifjúsági szervezet központi bizottságánál. 1966-ban a legendás Dali Sándor főszerkesztő mindenáron a helyettesének akart tudni engem, ehhez Bukarestbe kellett utaznom, ahol egy Alexandru I. Zăinescu nevezetű oltyán költő fogadott. A beszélgetésünk után, ami maga volt a pokol, azt üzente Dalinak, hogy csak érleljen tovább, mert nem sok önálló elképzelést fedezett föl nálam… Aztán mégis csak kineveztek. Helyettesnek. Dali ügyelt rám, türelmesen megmondta, mit kell tennem, és azt elvégeztem. Erre a feladatra tökéletes voltam. De a számomra ismeretlen mechanizmust, amilyen egy szerkesztőség, egy lap, meg se mertem érinteni…

 

– Huszonhét éves korában a lap főszerkesztője lett, ami rendhagyó volt azokban az időkben. Kik kerültek a laphoz, kik távoztak? Miért távozott 1979-ben?

 

– Egy évvel a kinevezésem után, 1968-ban, a megyésítéskor Dali váratlanul felcsapott Kovászna megye egyik alapítójának, s a megyével együtt egy új napilapot teremtett Megyei Tükör címmel, egy sereg, akkor végzett fiatallal együtt – Farkas Árpád, Magyari Lajos, Tömöry Péter, Csiki László, Czegő Zoltán –, akiknek az eredeti terv szerint akkoriban mind-mind az Ifjúmunkás riporterhadát kellett volna gyarapítaniuk. Persze rosszul érintett ez engem. Szerencsére nálunk dolgozott a munkabíró, kiváló Lazics – Lázár Laci –, Elekes Feri, Matekovics János, Kincses Jóska, Gálfalvi Gyurka, Fejér Laci, Bodor Tomi… Majd pár évig visszajött Hervay Gizella is, s hozzánk igazolt Aradi-Schrei­ner Jóska, Müller Ferenc, Kocsis István, Bodó Barna, Pusztai Péter, Tar Károly, Kovács Nemere, Szele Vera, Zsehránszky István, Molnár H. Lajos, Nits Árpád, Mirk László, Gergely Tamás… Sokan ifjúi éveik elmúltával rendre ki-kiléptek a szerkesztőségből: Matekovics a bukaresti Petőfi Ház igazgatója lett, később visszatért sepsiszentgyörgyi tudósítónak, Kocsis István az Utunkhoz került, Gálfalvi Gyuri az Igaz Szóhoz igazolt, Aradi Jóska a Korunknál állapodott meg egy ideig, Hervay kitelepedett, Fejér Laci az Előréhez került… 1979-ben magam sem voltam már KISZ-korú fiatal, s a frissítésre szükség volt. De nem bántam, hiszen végre nyugodtan dolgozhattam újságíróként.

 

– Az „aranykornak” nevezett években a sajtóban, könyvkiadásban sokan igyekeztek kijátszani a cenzúrát. Hogyan sikerült ez az Ifjúmunkásnál?

 

– Pontosan sose tudtuk a cenzúrával kapcsolatban, mitől kell tartanunk, a szüntelenül frissített tilalomgyűjtemény a cenzúra birtokában volt – az Ifjúmunkás esetében hetente, megjelenés előtt egy nappal derült ki, ha valamit nem lehetett publikálni. Sokban segített az, hogy sikerült kitanulnunk a cenzorlogikát: a sajtóellenőr ugyanis sohasem volt magányos farkas, ha engedékenynek bizonyult, annak letagadhatatlan nyoma maradt, és az ő utólagos ellenőrzésével megbízott szupercenzor könnyen a fejére olvashatta „árulását”, ami nem egyszer az állásába is kerülhetett. Egy-egy „győzelmünk” után viszont a cenzúra mindig szigorúbb lett.

 

– Nagy visszhangja volt Jelentések – magamról című önéletrajzi művének, amelyben életének ismert vagy kevésbé ismert részleteit tárja az olvasók elé. Van olyan személy, akitől úgy érzi, bocsánatot kellene kérnie?

 

– Többen vannak, egyesek már nem élnek… A 2009-ben megjelent Jelentések-könyvem megírásának apropója is ez volt: tévedéseimmel, ballépéseimmel, kisiklásaimmal próbáltam benne elszámolni. Egyfajta megkövetésnek is szántam, bár mindenekelőtt a magam bocsánatát kell elérnem mindazért, amit másokkal szemben netán elkövettem. Amíg magammal nem békülök meg, addig minden további kísérlet csak menekülésnek, mentegetőzésnek, mosakodásnak hat.

 

– Milyen volt „előrés”, majd – 1989 után – „RMSZ-es” újságírónak lenni? Hogyan élte meg a korszakváltást a hazai sajtóban?

 

– Azt hittem, az újságírás révén gazdag élettapasztalatra teszek majd szert, élményeimből pedig erős irodalmi művek sarjadnak. Ami nem valósult meg, az élményekhez élni is kell, lehetőleg teljes, sokszínű, hiteles, mozgalmas életet, megmártózni mindenféle helyzetben és konfliktusban, ahogy az Jack Londonnak megadatott. Az újságírói státus hozzásegít ugyan élményekhez, de ezek elmélyítéséhez át kell törni a szokványosság, a rutin, az elvárások falát. Az újságíró azonban gyorstüzelő fejvadász, s ráadásul a szocialista sajtóban ez is sajátosan elbürokratizálódott. Nem az igazságot, a valódi konfliktusokat kellett keresnünk az életben, hanem elveket kellett illusztrálnunk, nevelési célok felé terelni az olvasó tudatát. Az 1989 decembere utáni Romániai Magyar Szó maga volt a felszabadulás, de az akkor felvett iramot nem lehetett hosszú távon fenntartani. Ám rendszertől függetlenül lehangoló tapasztalat a sok közhely, amelyet újságíróként alkalmazni kellett, a közhelyek ugyanis olyanok, mint a bogáncs. Akkor is az emberre ragadnak, ha leseperjük őket. Megszabadulni tőlük egy másfajta élet kellene. Az pedig nincsen.

 

– Nyugdíjba vonulása után Csíkszeredát választotta lakhelyül. Miért épp Csíkszereda?

 

– Jó kérdés: ha 26 évet éltem Kolozsváron, majd 36 évet Bukarestben, akkor kolozsvári vagyok vagy bukaresti? Vagy csíkszeredai, ahol immár 12 éve élek? Igazságtalanság lenne bármelyik otthonomat is megtagadni. Mindegyiktől kaptam valami nagyon fontosat. Jót is, rosszat is. Kolozsváron, a gyermeki ragaszkodás mellett az állandó és egyre nyomasztóbb otthontalanságot éreztem, Bukarest kivételesen megadta azt, amire vágytam, de csak azon az áron, hogy eladtam a sorsomat – s talán a szeretteimét is – egy követelőző hatalomnak. Csíkszereda a menekülést és a megnyugvást jelenti. Szüleim sírja egy megállónyira fekszik a várostól. Az emberszabású léptékek, az, hogy minden elérhető közelségben van, számomra oázissá teszik az amúgy hideg, ködös, de tavasszal, nyáron és ősszel roppant barátságossá (is) váló várost az Olt völgyében. Innen már nem igazán vágyom sehova.

 

– Jó ideje szerkeszti a Káfé Főnix irodalmi portált a szintén „ifjúmunkásos” Gergely Tamással együtt…

 

Café Stockholm–Toronto néven indult, aztán a Toronto lekopott róla, jelenlegi nevével 2010 tavasza óta működik, a HHRF (Hungarian Human Rights Foundation) támogatásával, mely saját szerverén üzemelteti. Arculatát néhai Debreczeni Éva költő, szerkesztőtársam találta ki. Meghatározása: irodalmi és fotóművészeti „napilap”, mert általában naponta frissül, s ha minden jól megy, napi 10–11 közleménnyel gazdagodik az egyre tekintélyesebb archívum. Sajnálatos módon, a korábbi honlapok anyaga ma már szinte elérhetetlen, ezért olykor még „visszajátszunk” néhány archív anyagot is, amennyiben valahonnan előbukkannak. A műfajokban nincs megkötés, drámától kezdve pár mondatos gondolatfutamokig, rajztól plakáton át a fotóriportig mindent megbír, a szellemi nyitottságot vállaló, a más kultúrákra is szívesen kitekintő alkotók határokon átnyúló-nyújtózkodó szabad műhelye. Az Ifjúmunkás egykori munkatársai, felfedezettjei közül is publikálnak, s legutóbb idén április 11-ére, a Magyar Költészet Napjára állt össze izgalmas antológia a portál versíró szerzőinek jóvoltából, Első versem… címmel.

 

Arasznyi ösvény című versében olvasni: „Mondhatni rendben ment az életem e sziklán nőtt fűcsomóig”, majd lejjebb: „ereszkedj le szíved ösvényén”. Mikor és hol nőtt az a „fűcsomó”, milyen gyakori a „leereszkedés”?

 

– Több, hegymászómotívumokkal dolgozó versem közül valamiért ezt kedvelem a leginkább. Amikor A bozót című regényem alapját képező események rám találtak, megannyi nyilvánvaló analógiát véltem fölfedezni az ember életútja és egy magashegyi túra bonyodalmai között. Amit az elején nem tudtam a regény első változatában papírra vetni, azt megpróbáltam részletekben, apránként kiírni magamból, akár lírai megközelítésben is. Ekkor, egyfajta gondolatbeli hegymászás következtében, vettem észre a fűcsomót is, amelyet nem lehetett megkerülni, és akkor láttam be a gyakori leereszkedés szükségességét a lélek ösvényein, hogy jobban megértsem életem buktatóit.

 

– Több interjúban is elmondja, hogy egész életében élénken foglalkoztatták a kalandok. Milyen kalandozásokra gondol?

– A kaland szorosan az életem tartozéka. A jó könyv számomra kalandos, akár szellemi kaland értelemben is. Hogy ez mennyiben földrajztudós nagyapám érdeme és hatása, azt nem tudom.. Nagy utazó, világjáró is szerettem volna lenni… Az Ifjúmunkásnál lelkesen dolgoztuk ki dr. Sáska László (Xántus János tanár úr révén), Jakabos Ödön, Gálfalvi György, Barabás Endre, Aradi József, Szele Vera, Szilágyi N. Sándor segítségével az akkori romániai magyar útleírás alapjait. Amit aztán, 2003 januárjában Kalandozó című mellékletbe plántálva, az akkori Romániai Magyar Szó keretében, havonta próbáltam tovább éltetni, fejleszteni, ami egy darabig az Új Magyar Szó heti egyoldalas rovataként élt tovább. Ma Kalandozók cím alatt, a világhálón folytatom önerőből mindazt, amit valaha elkezdtem…

 

– Műfordítással is foglalkozott, mindenekelőtt román nyelvből. Osztja Kosztolányi megállapítását, hogy a műfordítói munka nem egyéb zseniális csalásnál?

 

– Kosztolányi nagyon is tudta, mit mond a műfordításról. A jó műfordítás hasonló a bűvész trükkjéhez: nem is vesszük észre, miként sikerül egy másik nyelven visszaadni azt a hatást, amit az írásmű eredetiben kiváltott. A teljesítmény azonban csak ritkán zseniális. Nálam a műfordítás pótcselekvés: amikor nem érzek elég erőt a saját alkotáshoz, akkor a más nyelven alkotókét veszem „kölcsön”, azáltal, hogy megpróbálom anyanyelvemre átültetni. Kölcsönsorok címmel összeállítottam két antológiát is jelenkori román költők műveiből, ugyanakkor kétnyelvű válogatásban sikerült közel hoznom az olvasóhoz Dan Culcer, Kocsis Francisko és Ion Dumbravă költői világát, amelyekben sok esetben, furcsa módon, a magaméra is ismerek.

 

– Min dolgozik jelenleg, mikor és mit ír?

 

– Leginkább olvasással, irományaim rendezésével, házimunkával, zenehallgatással, színházba járással telnek napjaim. Ritkábban ugyan, de még utazgatok. Nem túl messzire, de a gyermekeinkhez mindenképpen. Amúgy a rendszeres terepjáró „utazó” csöndesen kimúlt bennem. Nagyon szeretem a filmművészetet, a világhálón keresgélve próbálom megismerni vagy újra élni azokat az alkotásokat, amelyek a műfaj csúcsait jelentik. És egyre jobban csodálom a korábban számomra ismeretlen filmiskolákat, mint amilyen a török, az iráni, a svéd, az indiai, a kínai, az izlandi, a belga filmművészet… Írni pedig? Újabban olvasónaplókat írok, arra érdemes olvasmányaim mentén, elmélyítve azok tárgykörét, felkutatva keletkezési körülményeiket, a szerzők szándékait, a művek utóéletét. Egyfajta kalandozás ez is, miként az a szándék is, hogy végre tető alá hozzam a Jelentések… szellemi folytatását. Ugyanakkor megjelenésre vár Sorsok könyve című kötetem a Hargita Népe Lapkiadónál… És még nem is meséltem a blogjaimról, amelyek önmagukban is könyvbe kívánkozó önálló szellemi vállalkozások. De az egy külön történet…

 
 

 

Cseke Gábor író, költő, újságíró. 1941. július 29-én született Kolozsváron. Középiskolát szülővárosában, a Brassai Sámuel Líceumban végzett, 1957-ben érettségizett, magyar irodalom szakos tanári képesítést a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen szerzett 1962-ben. Az egyetem elvégzése után az Ifjúmunkás belső munkatársa, 1968-tól 1979-ig főszerkesztője volt, később az Előre szerkesztőjeként működött, majd a Romániai Magyar Szó szerkesztője és szerkesztőségi főtitkára, 2003-as nyugdíjazásáig. 1967-ben jelentkezett verseskötettel a Forrás-sorozatban (Déli harang). Verseket, prózát egyaránt publikál. Jelentős műfordítói tevékenysége is a román irodalomból. Több évtizedes bukaresti tartózkodás után Csíkszeredában telepedett meg.
 
 
 
 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter