A Kétarcú Isten. (Bevezetés a mágiába II.)




Ahogy az előző részben Salamon pecsétjének szimbólumánál, annak a három világ doktrínájára való kétirányú alkalmazása során észrevehettük, a hármasság egyik eleme mindkét esetben felül, másik eleme mindkét esetben alul, megint másik pedig egyszer felül, egyszer alul, vagyis mindkét pozícióban előfordul. Ez a joggal köztesnek, közvetítőnek, kétoldalúnak nevezhető komponens felelt meg ebben az ábrázolásmódban a tisztán szellemi és a testi-anyagi között a szubtilis összetevőnek, a finom megnyilvánulás világának, melyet az anyagi világ közvetlen eredetének és körülölelő, tápláló tengerének hívtunk. Az előző részben bevezetett egyetemes szemléletmód kibontakoztatásának folytatásában, ehhez az utóbbi hasonlathoz hozzá kell még tennünk, hogy – miként arra több, különböző eredetű szimbólum és szimbólumrendszer utalásszerűen vagy expliciten rámutat – e tenger nem csak közvetlen eredete, hanem végzete is az átmeneti szilárd tapasztalatnak, ami az emberi testen keresztül bontakozik számunkra ki.1 A finom megnyilvánulás, mint a létezés egyik fő arculata, az Önvaló egyedüliségéhez képest a sokoldalúság kibontakozásának legjellemzőbb területe, a szellemi világ esszencialitásához, vagy esszencia-közeliségéhez2 képest egy hangsúlyosan, vagy hangsúlyozódóan szubsztanciális jellegű, és az illúzórikusság minőségét fokozottan és fokozódóan hordozó megnyilvánulási szféra. Álmoknak, fantáziának, tüneményeknek, tündéreknek és démonoknak a világa ez. A vágy földöntúli világa. Itt öltenek formát és bontakoznak ki a földi-anyagi kondíciókat jellemző szilárdságot megelőzően azok a komplementaritások – a komplementáris kettősségeken keresztül pedig a sokaság, sokféleség azon alakzatai, melyek a létezés egy adott partikuláris módusán, mint a szigorú értelemben vett földi, emberi élet, azután oly kérlelhetetlenül uralkodnak. E magasabbról származó, de a szubtilis, majd a földi-anyagi, durva megnyilvánulás világában kibontakozó komplementaritásoknak gyökeres, teljes körű birtokbavételén keresztüli meghaladása jelzi – amennyiben valóban, ontológiai szinten (is) végbemenő és a hiperontológiai felé nyitó meghaladásról van szó – a mágia aszcendens arculatának gerincét képező metafizikai megvalósítás útjának irányát. Ez a meghaladás csak egy olyan létszemlélet birtokában lehetséges, ahol semmi sem puszta (önmagában kimerülő) tárgy, hanem minden valamilyen szintű intelligencia, mely végső soron, ha nem is relatíve külső személyemmel, de – a mágikus szolipszizmus értelmében – velem van kapcsolatban (azzal ami bennem saját személyem minden esetlegességét megelőzi). Bizonyos szempontból mondhatni: az enyém. E megvalósítás és e megvalósításnak útja, munkája tulajdonképpen a magas mágia lényege.

 

A látszólag ellentétes, de valójában komplementáris kettősségek esszenciális birtoklása az, ami a négy elemnek megfelelő négy mágikus fegyver egyikének, és bizonyos megközelítésben a legfontosabbnak, a mágus botjának erőbeli, hatalmi aspektusát képezi.3 A nyugati tradícióban ennek az aspektusnak legkifejezőbb szimbóluma Hermész Isten botja, a caduceus, melyen két kígyó fonódik egy szárnyas gömbben végződő rúdon körbe. Magának Hermész Istennek a kettős szerepe – mint lélekvezető és mint az istenek hírnöke4 – tökéletes szimbóluma a mágia aszcendens és deszcendens irányelveinek. Hermész Isten kettős szerepe egy elsősorban vertikális, avagy poláris szimbólumként értelmezhető és értelmezendő, míg a caduceus (egyébként rendkívül komplex) szimbólumának kígyói egy horizontális kettősséget jelenítenek meg.5 A horizontális kettősség komplementáris, a vertikalitás pedig hierarchális viszonyt jelenít meg – pontosan azt a hierarchális viszonyt, melyet az előző részben a létszintek hierarchiájaként mutattunk be. Míg a horizontalitás egy adott létszintre vonatkozó hatalmi kiterjedés, a vertikalitás a principiális uralom képe. E két irány találkozási pontja a központ, ami a magas mágia operációiban implicite a mágikus kör központjával is egybeesik.

 

Ennél is szembeötlőbben jelenik meg a kettősség szóban forgó elve az antikvitás egy másik istenségének, Janus Istennek alakjában. Közismert ábrázolásában Janus bifrons egyik kezében egy jogart, másik kezében egy kulcsot tart, mint a földi hatalom (horizontális kiterjedés) és szakrális uralom (vertikális principialitás) jelképeit. Janus kultuszának fő ünnepei a két napfordulóhoz kötődnek, melyek a szóban forgó irányelvi kettősségnek természetes szimbólumát képezik. E napfordulók a minősített, vagyis tartalmi sajátosságaitól mesterségesen nem elválasztott, ciklikus időbeliség megnyilvánulási kapuiként funkcionálnak. Janus a kapuk őre, ezzel szoros összefüggésben pedig specifikusan a beavatások, mint egy állapotból másikba való átlépések Istensége.6 A beavatás végső soron, és a szó tradicionális értelmében nem más, mint a metafizikai megvalósítás egy alapvető fordulópontja. A metafizikai megvalósítás nem azonos per definitionem a mágiával, de (elsősorban a magas mágia, vagy theourgo-magia esetében) annak aszcendens aspektusa révén nagyon szoros kapcsolatban áll vele. Egyfelől a mágia tudománya és művészete egy hatékony eszköznek bizonyulhat a megvalósítás útján. Másfelől magának a megvalósításnak is van egy mágikus aspektusa. A mágia, legáltalánosabb megközelítési formájában egy önmagam azonosulásbeli átalakításán keresztül, illetve egy rituális tett által megvalósuló aktualizálása egy, a mindenkori adott körülmények világában általában kevéssé aktualizálható potencialitásnak. Másfelől pedig a mágia, a mágikusság a maga lehető legpontosabb megragadhatóságában, a természet, a physis eredeti, és hétköznapinál jóval tágabb, a szubtilis megnyilvánulás minden lehetőségét is magába foglaló jelentésével is számolva, természetfeletti eredetű. A mágia ilyetén eredete az Önvalónak az az elvitathatlan és egyedi aspektusa (vagy, ha úgy tetszik, az a valós képessége), hogy a látszatok megszámlálhatatlan összességének értelmében a legmesszemenőbben megmásulhat, míg tökéletesen és minden másságtól tökéletesen mentesen önmaga marad. Ennek a szabadságnak a maradéktalan birtokbavétele a magas mágia mesterének útja.

 

Az istenségekkel kapcsolatos szimbólumoknak, és ezek valódi jelentéseinek alapvető ismerete nélkülözhetetlen a theourgo-magia gyakorlatában. E gyakorlatra irányuló konkrét útmutatást nyújtani ennek az esszének nem feltett célja, de egy más irányú, gyakorlati jellegű rámutatás erejéig összevetnénk a fentieket egy rendkívül pragmatikus beállítottságú huszadik századi szerző, a képzőművész és okkultista Austin Osman Spare mágia-megközelítésével. Spare minden külső formaságtól, amennyire lehetséges, eltekintve az Akarat, Vágy és Hit hármas hegemóniáján keresztül közelíti meg a mágia tudományának és művészetének kibontakozását. Állítása szerint az egyedüli nélkülözhetetlen előfeltétel a mágus részéről nem más, mint elegendő Hit, hogy a Vágyat Akaratának megfelelően permutálja.7 Hétköznapi használatukhoz képest ezek a kifejezések itt egy némileg különleges értelmet kapnak, de Spare sajátságos, lemeztelenített mivoltában is erősen komplex perspektívájának mélyreható ismerete nélkül is e megközelítés erősen plasztikusnak bizonyul. Ezen túlmenően pedig, ha a Vágy fogalmával, mint a vonzás-taszítás erőpár komplementaritásának egy lényegi megragadásával összevetjük a horizontális dualitás hatalmi aspektusát, míg a Hit fogalmát egy tudásbeli elővételezettség formáján keresztül az akarat funkciójának egy immanens, kiindulásbeli megragadhatóságaként értelmezzük, szemben azzal a teljes értékű, meghaladás általi uralmat feltételező vertikális tudati helyreállítással, melynek e helyen az Akarat spare-i fogalma felelne meg, akkor művészetünk eddigiekben vázolt lényege egy új oldalról, egy új megértés fényében tűnhet fel. Visszavezetni (vagy előrevezetni) a vágy vonzalomban (és taszításban) megjelenő kettősségét a principiális, teremtő akarat teremtésfeletti nyugalmába, melynek tökéletes harmóniától való különbözősége sohasem volt több, mint látszat.

 

Valóság és látszat kettősségétől kezdve, az egység és sokaság, aktualitás és potencialitás egymástól látszólag végletesen különböző, de a mágiára vonatkozóan hasonló lényegességgel bíró kettőség-párjain keresztül elsősorban a mindenre kiterjedő, vagyis egyetemes hatalmi tényező hierarchikusan rendeződő leképeződéseinek arculataira reflektálva a magas mágiát e komplementaritásoknak a hatalom birtokbavételén keresztüli meghaladásaként értelmezzük, és a mágiának minden más megközelítését – elvi és geneológiai szempontból egyaránt – ennek akcidentalitásaként, származékaként tudjuk levezetni.

 

Képszerű kifejezésekkel élve: menny és pokol között feszülő vágy a világ minden hatalma, és a világ minden hatalma mágikus természetű. A hatalmat a mágus birtokolja. A mennyek méltóságai és a poklok légiói egyaránt rendelkezésére állnak.

 

Mindezek viszont könnyen válnak üresen csengő közhelyekké az egyetlen megelevenítő ágens hiányában, melynek tényleges aktualizálása minden igazi, kényszerűségeket levetkőző megvalósítás kulcsa. Ez a kulcs lét és tudat8 megfelelően értett lényegi egységének minden fogalmi szintet végtelenül meghaladó, minden lehetséges tudati objektumnál mélyebb, sajátabb realizációja.

 

Minden más füstként oszló zaj a belátás csendjének teljessége előtt.

 

 

Jegyzetek

1 Hangsúlyozni kell, hogy a szubtilis megnyilvánulás nem a szó szoros értelmében oka a durva megnyilvánulásnak – arisztotelészi terminológiával élve azt tudnánk mondani, hogy anyagi oka csupán. Továbbá azt sem árt e helyen kiemelni, hogy az emberi test, még a hétköznapi értelemben vett fizikai, hús-vér test is (mert nem ez a testiség egyetlen lehetősége), leginkább annak okkult potencialitásait tekintve, semmiképp sem jelentéktelen, sőt, rendkívül fontos tényező a mágiában.

2 Doktrínánkban a szellemi világ a megnyilvánulásbeli lehetőségek összességének kibontakozási alapja, legmagasabb aspektusa, „a világ fénye”, de még így is, annak az esszenciális, aktív arculataként is, szigorú értelemben véve: a világ, a megnyilvánulás körébe tartozik.
Az Önvaló minden lehetséges világ fölött áll. A világban a fenti megközelítés szerint értelmezendő szellem reprezentálja. Minden világ a szellemen keresztül, a mindentől független Önvalótól függ.

3 A négy további elementáris fegyver: a serleg, a kard és korong. Elementáris megfeleléseik: bot – tűz, serleg – víz, kard – levegő, korong – föld. Természetes megfelelőik e fegyvereknek az alapvető tudatfunkciók is: az akarat, az értés (és ehhez kapcsolódva, ezáltal pedig nem a szentimentális, hanem megismerési arculatát helyezve előtérbe: az érzés), a gondolkodás, és az észlelés. Aleister Crowley például kiemelt fontosságot nyújt a bot, vagyis az akarat funkciójának, amikor minden akaratlagos tettet mágiának nevez. Lásd: Aleister Crowley – Magic in Theory and Practice.
Ahogy e sorok is sejtetik, a négy (vagy öt) elem tradicionális tanának semmi köze a mai kémia elemeihez, de az anyag halmazállapotaihoz is jóval kevesebb, mint azt empirikus vagy történeti szempontból feltételezni szokás. E tan a tradicionális kozmológia egy kulcsfontosságú részét képezi, mellyel kapcsolatban nyugaton, a mágia mellett, az asztrológia, illetve az alkímia tudományának és művészetének irodalma nyújt mélyreható rátekintést. Alkímiával és általában véve a tradicionális kozmológiával kapcsolatban lásd: Titus Burckhardt – Alchemy: Science of the Cosmos, Science of the Soul (Első angol kiadás: Vincent Stuart & John M. Watkins Ltd. 1967)

4 Hasznos olvasmány e témában Kerényi Károlynak Hermész, a lélekvezető (Magyar kiadás: Európa Könyvkiadó, Debrecen, 1984) című könyve.

5 A caduceus önmagában mindkét irányelvet, továbbá a három világ doktrínáját is ábrázolja. A vertikalitás elve eképp Hermész Isten alakjában – ahogy az olümposzi, vagy tágabb értelemben az égi istenségek alakjában általában – egyértelműen hangsúlyosabb. Az égi pantheon istenségei, egy bizonyos szempontból, és geometriai szimbolikánk sajátos nyelvezetén, a hierarchikusan rendeződő létszintek horizontális egymásra (és egymásba) helyezettségét átható módon vertikális, axiális kibontakozási (és visszavezetési) lehetőségek képviselői.

6 E témáról részletesebben lásd: René Guénon – Fundamental Symbols: The Universal Language of Sacred Science (Angol fordítás: Quinta Essentia, Cambrige, 1995) – 20, 37, és 39. fejezetek.

7 Lásd (elsősorban) Austin Osman Spare: The Book Of Pleasure (Self Love)

8 Ahogy az előző részben, itt is a tudat kifejezést a lehető legtágabb, a pszichológia ún. tudatalattiját is magába foglaló értelmben használjuk.

 

 

 

Sol Niger az 1999. augusztus 11-i kedvező körülmények során született a Kárpátok lábainál, Romániában. Azóta önkéntes száműzetésből él.