A kétszer született Bretan




Pálfi Zsolt: Messzeség

 

 

A kolozsvári Sétatér szerény szoborportré-galériájának legfiatalabb tagja, Ana Rus 2013-ban leleplezett munkája nem túl inspirált alkotás. A deréktól fölfelé megjelenített emberalak olyan mozdulatot tesz, mint aki magyarázat közben erősen feledni szeretné, hogy a lábát feltörte a cipő. S aki Nicolae Bretan (Bretán Miklós) több fényképportréját látta, az a szoborképmás arcán sem azt az igazi Bretant fedezi fel. De mindegy is, nem a szobor a mi dolgunk, hanem egy különös, némileg felemás módon számon tartott zenei alkotó pályája és besorolása.

 

Bretan kétszer született, mondhatnánk Hartmut Gagelmann nyomán. Első, biológiai születése 1887-ben történt. A második, a szélesebb körű (szakmai) elismertséget hozó újjászületése 1968-ban, a földi halálát követő hónapokban. Énekes, rendező, színidirektor volt, ma azonban elsősorban zeneszerzői tevékenysége miatt emlékeznek rá. A történelmi hányattatásokból neki is alaposan kijutott. Élete utolsó évtizedeiben elhallgatták – jószerével el is hallgattatták –, ideológiai indexen volt és maradt, míg meg nem halt.

 

Ha jól meggondoljuk, a dolog érthető: görög katolikus volt, Kolozsváron jogásznak tanult, de párhuzamosan a Farkas Ödön vezette, konzervatóriumi szintű zeneiskolába is járt. 1908-ban ösztöndíjjal egy évig a bécsi zeneakadémián, 1909-től a budapesti Magyar Királyi Zeneakadémián tanult. A zsidó családban született Osvát Nórát vette feleségül, akinek családjából később mintegy tucatnyian haltak bele Auschwitzba. Gyermek- és ifjúkorára nem a nagyon román nemzeti elköteleződés (a „bun român” szellemiség), sokkal inkább a kultúra higgadt és pártatlan internacionalizmusa nyomott bélyeget. Akik igazán szerették, a harmincas-negyvenes években jobbára bretánmikizve emlékeztek meg róla. Szép város Kolozsvár című memoárjában George Sbârcea is kedélyesen elanekdotázott arról, miként próbálta Bretán Miklós – nem túl fényes sikerrel – az épkézláb román fordítást megkeresni egy igazi telitalálatként megfogalmazott magyar mondatához a századelő francia festészetével és Picassóval kapcsolatban (ugyancsak a harmincas-negyvenes évek fordulóján). Bretán 1912-ben operaénekesi diplomát szerzett. 1913 és ’17 között Sopronban, Pozsonyban és Nagyváradon működött. 1917-ben szerződött a Kolozsvári Nemzeti Színházhoz. Aztán fordult egyet a világ, Bretan pedig 1922-ben a kolozsvári román opera énekese lett. Vezető rendezőként 1922-től 1940-ig mintegy harminc operát rendezett. 1944/45-ben a Kolozsvári Városi Színház román társulatának igazgatója volt.

 

Nagyzenekari, illetve szimfonikus művet nem sokat írt a komponistaként egyébként autodidakta Bretan, de több mint kétszáz dal fűződik a nevéhez magyar, német és román költők verseire, továbbá néhány opera: Az esticsillag (Eminescu Luceafărul verse után, 1921), a Gólem (Kaczér Illés nyomán, 1924), a Harmadik levél (Eminescu alapján, 1934), a Rovine hősei (1935), a Horea (1937) és az Arald (1939). De írt vallásos tartalmú korális műveket is, requiemet, zsoltárfeldolgozásokat, sőt egy pészach-ünnepi misztériumjátékot is a Hagódó szövegére, a Különös Széder-­estet (ennek ősbemutatója 1974-ben volt az Egyesült Államok-­beli Bradley Hills presbiteriánus templomában).

 

A már említett Hartmut Gagelmann könyve (Nicolae Bretan dalai, operái, élete) még a múlt évezredben, 1998-ban jelent meg magyarul Balázs István fordításában. Az eredeti német kötetnek persze angol és román nyelvű fordítása is lett, a szépemlékű zeneszerző lányának, Judit Bretan Le Bovit fáradhatatlanságának köszönhetően.

 

Bretant, mint mondtuk, a második világháború után – a sztálinista-bolsevik víziók mentén berendezkedő román állam kultúrpolitikájának „szellemében” – jószerével kiszorították. Annál látványosabb volt azonban a második születéseként említett post mortem újrafelfedezése, amelynek mentén Bretan zenetörténeti pozicionálását – egyelőre legalábbis – a szellemi értelemben egykor száműzött szerző kompenzációs méltatása nehezíti. (Gagelmann jó okkal emeli ki ismételten, hogy Bretanban, bár módja lett volna rá, soha nem merült fel, hogy elhagyja az országot.) Főleg az Egyesült Államokban sikerült ezt a „feltámasztást” nagyobb sebességre kapcsolni – nyilván Judit asszony hathatós szervező és propagáló ténykedése nyomán. Az azonban bizonyos, hogy érdemes volna itthon is gyakrabban Bretan-műveket játszani, hallgatni. Végső soron csak ezen az áron sikerülhet szerzőnk jelentőségének vagy feledhetőségének kérdésére szolid, időtálló választ adni.