A King’s College dalnokai Kolozsváron




A süppedős gyász, amely úgy szippant magába, mint fekete lyuk az anyagot, a kilencvenes évek közepén vált igazán tapasztalattá előttem. Budapesten, az Országos Traumatológiai Intézet közelében ugyanis feltörték a kollégám szegényszagú Daciáját, és elvittek belőle minden mozdíthatót, az én holmimat is. De mit nekem vasalt ingek, dezodor meg a kimarjult gerincű Hidegvérrel, amikor a csomagomban három, frissen ajándékba kapott King’s Singers-nagylemez is lapult (LP, nagy fekete korong – írom a frissebben születettek kedvéért). Széll Vincének hívták, akitől kaptam; áldassék a neve, hogy régi kedves lemezei közül nagy szerelmemet háromszorosan kiszemelte, kiemelte nekem! És Önök döntsék el, törjön-e le a dereka annak, aki megfosztott tőle! Esetleg szintén háromszor.

 

Mert nem ám a Boney M-et meg az Abbát nyúztam és lopkodtam a nyolcvanasokban a spórolt pénzemre vásárolt Majak surrogó szalagjain, hanem a hat férfiút, aki iskolás-magam számára képes volt a világteljességet megjeleníteni. Ahhoz, hogy korán megtudtam valamit a britségről meg a könnyed eleganciáról (illetőleg e kettő kapcsolódásáról), a zenei pluralitásról s az erőltetettség nélküli humorról, ahhoz talán elsősorban a King’s Singersnek van elévülhetetlen köze.

 

És, ugye, ha akkor, Ceauşescu legvastagabb alkonyi korában mondták volna, hogy majd Kolozsváron harmincvalahány év múltán élőben hallgathatom őket… Hehh, ennyit az utópiáról. Vagy az ukróniáról.

 

Tény, hogy az egy híján ötvenéves, kétszeres Grammy-díjas a cappella együttes első romániai koncertje (Kolozsvár, 2017. október 3.) – nem csak a nyakra-főre megosztott lelkendezésekhez csatlakozva mondom – széles körben lett maradandó érték. Az Auditorium Maximumba szervezett koncertjük valóságos fiesztába ment át a végére. De a fentebb hivatkozott értéket nem az ünneplés gerjesztette, hanem persze a teljesítmény maga, amelyet meggyőződésem szerint erősen katalizált a kolozsvári közönség átlelkesültsége. Akik ott voltak – bár nem olcsón! –, pontosan tudták, miért vannak ott, és „a King’s College énekesei” éppen azt adták.

 

1968 óta nyilvánvalóan nem kevés King’s Singers-énekes cserélődött a szextettben. Az előtörténet 1965-ig nyúlik vissza, egészen pontosan a cambridge-i Schola Cantorum Pro Musica Profana kamarakórusig, amelyből akkor hat énekes saját felvételt készített népszerű kórusművekből. E hat „úttörő” között a későbbi King’s Singers három tagját találjuk (Alastair Hume, Simon Carrington és Brian Kay), 1968-ban Nigel Perrin, Alastair Thompson és Anthony Holt csatlakozott hozzájuk. Két év múlva már külföldön is ismert volt a nevük, 1971-ben jelent meg első lemezük, majd egymás után hódították meg a legjelentősebb koncerttermeket Európában, a Távol-Keleten, Amerikában.

 

Hozzá kell tennünk: a mai King’s Singers­nek nem az áll az érdeklődése centrumában, ami miatt a legnépszerűbb. Bár repertoárja – évtizedekre visszamenőleg – a liturgiai egyszólamúság fénykorától a kortárs zeneirodalomig minden történeti kor termését magába szervesíti, és bár a közkedveltséget a szextett leginkább a 20. század zenei nyelvein megformált, igényes paródiáival alapozta meg, a klasszikus polifónia jelenti a kánont – vagyis, eredeti értelme szerint, a mércét. Egyáltalán nem véletlen, hogy a kolozsvári koncert első része (Richard Rodney Bennett, Max Reger, Johannes Brahms, J. G. Rheinberger és Peter Louis van Dijk szerzeményei mellett) főként a 16-17. század „nagy öregjeinek”, Ordando di Lassónak és William Byrdnek a kompozícióira épült.

 

A King’s Singers énekművészi teljesítményébe élőben belemerülve minden kétséget kizáróan bebizonyosodik, hogy az a profizmus, amely őket világszerte utánozhatatlanná teszi, mindenféle esetlegességet kizár. Az átgondoltság, a mérnöki körültekintéssel kidolgozott hangzásegyetem, a hangulat- és stílusszínesség, a gesztika, de még az egyes koncertek szerkezete és konferálása is professzionális – a szó legnemesebb értelmében. Méltó volt és igazságos, hogy amikor 2009-ben a miskolci operafesztiválon lépett fel, a King’s Singers teljesítményét így magasztalta a zenei krónikás, Malina János: „Magával az együttessel kapcsolatban az első benyomás a feltétlen bámulaté – bámulat a művészek hallatlan felkészültsége, a legeslegapróbb részletekig kidolgozott és mégis ihletett előadás iránt, és bámulat egy olyan zenekultúra iránt, amely négy évtized alatt a King’s Singers tagságának körülbelül negyedik garnitúráját tudja kitermelni, amely ugyanazzal a félelmetes profizmussal és alázattal, ugyanazon a hőfokon énekel.”