A kollektív és egyéni emlékezet ambivalenciája




Rusz Lívia: Anne Frank, 1970

 

(avagy hogyan teremtődik a hagyomány Dragomán György Máglya című regényében)

 
Dragomán György Máglya című regénye alapján az emlékezés problematikájának kérdéskörét tárgyalom: hogyan emlékszik a kisváros a halott Nagyapára, illetve a Nagymama milyen képet nyújt unokájának, Emmának, a halottról. Ezen problematika körüljárása során a Halbwachs-féle kollektív emlékezet fogalmát használom, mely a műben szemben áll az egyéni emlékezettel, illetve összekötöm az Assmann-féle külső emlékezés dimenzióval, a kommunikatív emlékezettel. Illetőleg foglalkozom a nagymama rituális folyamataival, ezen belül az előírás és követés aktusával, melyek tulajdonképpen egy hagyományt teremtenek meg az új világ számára. Emma, egy más generáció szülöttje lesz az, aki tovább élteti, és nem hagyja elveszni a tradíciót. Ezen rituális folyamatok az emlékezés külső dimenzióinak mentén valósulnak meg, a mitikus, illetve kulturális emlékezés révén. S nem mellékesen vizsgálom a látás, a meglátás problematikáját, mely eszközként szolgál az emlékezés folyamatában.

 

A Tegnap és a Ma kommunikációja tetten érhető a regény során. Az első lépés az, hogy a szereplők múltként kezelik a múltat, tudatosítják, hogy a jelen egy más korszak kezdete. Az új világ ijesztő másságát a narrátor megtapasztalja a város egyetlen hipermarketében is: „Lekvárokról beszél, vécépapírról, halkonzervekről, csokoládékrémről, minden van, és minden lesz, most már mindig lesz minden, úgy mondja, mint egy imádságot, mintha nem hinné el, és saját magát is meg akarná győzni arról, hogy mégis igaz”(102.). Ez az az új világ, amelybe hirtelen belecsöppentek a szereplők, amelyet a forradalom halottai nem tapasztalhatnak már meg, melyet ők el sem tudnának képzelni. Az idézett műben ezen a ponton következik be a gadameri fordulat: miközben történik a régi rendszerről való megemlékezés, párhuzamosan létrejön az új világ struktúrája. A harmadik vonás pedig abban rejlik, hogy a múlt nem tűnt el nyomtalanul, hiszen megjelenik a kis házikó, melyben a város lakói gyertyákat gyújtanak a halottak emlékére.

 

Nagyapa-képek

Az emlékezés mozgásának hála, az, akire emlékszünk, soha nincs fizikailag távol tőlünk, tehát az emlékezés legyőzi a távolságot, olvashatjuk Asmann-nál. „Az emlékezet a szocializálódás folyamán tapad az emberhez. Bár mindig az egyén az, aki emlékezettel »rendelkezik«, az emlékezőképesség mégis kollektív produktum. Eszerint a »kollektív emlékezet« kifejezés nem metaforikusan értendő. Kollektívumok ugyan nem »rendelkeznek« emlékezettel, de meghatározóan befolyásolják tagjaik emlékezetét.” (36.) Jan Assmann kategóriája – a kommunikatív emlékezet – mentén mutatom be a kisváros Nagyapa-képét, mellyel ellentétben a Nagymama és Pali bácsi Nagyapa-képe áll.

 

Amikor Emma az első napon iskolába indul, Nagymamája így készíti fel: „Menjek már, legyek jó, és ha róla vagy Nagyapáról valami rosszat hallanék, azt ne higgyem el. Hazugság az egész. Sok irigy sokat beszél.”(53.) Már az első órán így szól hozzá a tornatanár: „Nekem kell tudni a legjobban, hogy akik a sortüzekben meghaltak, azoknak a testét a mai napig nem találják, mert azok a mocskok elkaparták valahova őket. Tudnom kell, mert a képmutató álszent nagyapámnak is köze volt hozzá, bezzeg az ő holtteste, az megvolt, azt bezzeg el lehetett temetni.” (83.) A kis házikóban gyertyát gyújtó néni is dühösen szól Emmára, amikor meglátja közeledni a Nagymamát: „A néni akkor sziszegve rám kiált, azt kiáltja, hogy én is a bűnösök közé tartozom, szégyelljem magam, hogy erre a szent helyre mertem jönni, takarodjak innét.” (50.) Az emlékmű, melyet a városlakók egy központi házikóban állítottak a halottaknak, egyértelmű jele annak, hogy a múlt nem tűnt el nyomtalanul, emlékeit nemcsak az emberek elméjébe kódolták, hanem a nyilvános tereken is. Illetve a múlt lenyomatának tekinthető a tartótiszt látogatása a Nagymamához. Az előbbiekben bemutatott részletekből kirajzolódik a Nagyapáról kialakult kollektív emlékezet, mely szerint áruló volt, támogatta a kommunizmus eszméit.

 

Ezzel ellentétben áll a Pali bácsi és a Nagymama emléke a Nagyapáról, akik szerint segítette a forradalmat, csak nem volt nyilvánvaló, ezért nem tudhatta meg a közösség. Amikor Emma először találkozik Pali bácsival, meglepve hallja, hogy ő nem haragszik a Nagyapjára: „Rám mosolyog […]. Úgy fog hajtani, mint a lovat, máskülönben nem tudna a másvilágon nagyapám szemébe nézni.” (107.) Továbbá bővebben is kifejti véleményét: „A nagyapám hős volt, végigcsinálta a háborút, a hadifogságot, a munkatábort, az átnevelőtábort, azt, hogy sebész létére utcaseprőt akartak csinálni belőle, minden kibírt, azt is ki fogja bírni, hogy halálában is meghurcolják, de azt nem, ha a saját unokája beszél marhaságokat.” (108.)

 

Amikor a kislány a Nagyapa halála felől érdeklődik Pali bácsitól és a Nagymamától, ugyanazt a választ kapja: nem lett öngyilkos. Pali bácsi így fogalmaz: „Megrázza a fejét, azt mondja, ő a tűzbe tenné nagyapámért a kezét. Száz százalék, hogy nem ölte meg magát. Soha nem volt besúgó. A szeku ölte meg, és kész.” (108.) A Nagymama pedig így válaszol a kérdésre: „a gyúródeszkára csap, úgy mondja, nagyon-nagyon haragosan, hogy az apjuk faszát, azt, hogy az istennyilába lett volna besúgó, mikor egész életében gyűlölte a kommunistákat, öt évig volt átnevelőtáborban a Duna-csatornánál, na ott tényleg meg akarta ölni magát, de nem hagyták meghalni [… ]. Nem, Nagyapám soha nem ölte volna meg magát. Onnantól kezdve, hogy hazajött a táborból, nem akart mást, csak túl akarta élni ezt az egészet.” (69–70.)

 

A kisváros, a Nagymama és Pali bácsi Nagyapa-képe vegyül a kislány fejében. A kollektív emlékezet által alakul ki Emma egyéni emlékezete a Nagyapjáról, akit soha nem ismert. A kisváros nem tudja már megváltoztatni a képet a Nagyapáról, mert akkor új csoportidentitásra, forradalomképre, a múlt átértelmezésére lenne szükség. A kollektív emlékezet szelektálja a történelem jelentős és jelentéktelen eseményeit, elemeit, ezért nem tud a forradalom, a történelem a közösség hagyományának részévé válni.
 

Rituális folyamatok

A regény elején már elkezdődik Nagymama rituális folyamatainak demonstrálása. Az első mozzanat a kávézaccból kirajzolódott homoklabirintus, melyben Emma meglátja magát, majd az intézetből való együttes távozás során szintén: „Odanyúl, megfogja a bal kezem, négy fekete vonalat húz a kézfejemre a szenes krétadarabbal, aztán egy ötödikkel áthúzza. A krétadarabot a kezembe adja, azt mondja, ahogy kilépünk a kapun, dobjam a hátam mögé.” (21.) A következő rituális mozzanat a vonaton történik, amikor a Nagymama táncolni kezd, katalizátorszereppel bír, az ő ritmusát követik a zenészek: ha a Nagymama gyorsul, a zenészek is, ha viszont lassul, akkor is követik. Az első reggel is egy rituális aktussal indul, amikor is a Nagymama a gyúródeszka előtt állva rajzol valamit a lisztbe, majd kitörli, megint rajzol, és megint kitörli. Ezt a folyamatot a Nagymama többször is végrehajtja a regény során, a harmadik alkalommal következik be az Assmann-féle előírás- és követésmodell. A Nagymama azt kéri Emmától, hogy csinálja utána, amit lát. Assmann azt írja: „A múlt nem magától támad, hanem kulturális konstrukció és reprodukció eredményeként születik.” (88.) Ebben az esetben a Nagymama indítéka arra, hogy Emma utána csinálja a műveletet, az az, hogy hagyományt teremtsen, továbbadja a tudást. Ezt meg azért teszi, hogy a rítus ne vesszen el, hogy megmaradjon az értelme, és hogy örökre éljen a leszármazottai emlékezetében, hiszen: „Mihelyt használaton kívül kerül, inkább sírhantja, mintsem edénye az értelemnek, és csak az interpretátor képes a hermeneutika műfogásaival, kommentárok útján újraéleszteni az értelmet.” (91.) Emma a halott Édesapja arcát rajzolja a lisztbe, erre a „Nagymama azt mondja, megértettem a lényeget, vagy mindig is tudtam. A fájdalom segít emlékezni, de úgy, hogy mégse csak a fájdalomra emlékszünk, hanem mindenre, mert muszáj mindenre emlékezni, mert csak az van, amire emlékszünk, amit elfelejtünk, az nincs többet, eltűnik a múltból, eltűnik a világból.” (77.)

 

A regény további részében következő rituális tevékenységeket nem egyedül a Nagymama végzi, hanem együtt Emmával. Erre példa az az eset, amikor a fáskamrát kövekkel szórják körbe. A továbbiakban történő rituális folyamatokban Emma már automatikusan tudja, mit kell tennie, már el sem kell, hogy mondja neki a Nagymama, mi a teendő. Meg sem kell magyaráznia, hogy miért teszik, Emmának a vérében vannak ezek a folyamatok, eredendően tudja a jelentésüket és az értelmüket. Ezen esetekben véltem felfedezni kettejük között a heideggeri együttes jelenvalólét meglétét, mely nem azonos az együttléttel.

 

A továbbiakban Emmának már egyedül is része van a rituális folyamatokban, például amikor elveszíti a hőn szeretett hajgumiját, amit a Nagymamájától kapott, ő pedig az Anyukájának akarta adni, de mivel nem volt alkalma rá, Emmának ajándékozta. Egyedül van az osztályteremben, mindenki szüneten van. „Tudom, hogy képzelem csak, nem csenghetnek, kócot tömtem beléjük. Megállok, úgy hallgatózom, tudni akarom, hogy merről jön a hang, de csend van” (190.) – mondja Emma. Ebben az az érdekes, hogy nem azért biztos abban, hogy képzeli a hangot, mert lehetetlennek tartja, hogy megtörténjen, hanem azért, mert tudja, hogy kócot tömött a kis csengettyűkbe, így nem tudnak hangot kiadni. „A por hosszú, egyenes csíkban hullik a padlóra, a kabátok felé mutat. Előrelépek, közben megint a porba nyúlok, megint a levegőbe szórom, a csík tovább nő, követem, hagyom, hogy vezessen, hagyom, hogy mutassa az utat.” (191.) Ebből is látszik, hogy milyen erős a hite a misztikában, őszinte meggyőződéssel bízik a rituális folyamatok valóságában, igazságában. Amikor Emma részese a rituális folyamatoknak, teljesen megnyílik, s a heideggeri értelemben elrejtetlenné, igazzá válik. Ezáltal tud oly őszintén hinni a misztikában, hiszen „viszonyuk” elrejtetlenné vált. Emma képes arra, hogy párbeszédbe vagy kommunikációs folyamatba kerüljön a rituális folyamattal, hiszen mint aktív individuum reagál a jelekre. Ez az egyetlen lehetősége arra, hogy megnyissa, el-nem-rejtetté tegye, kiragadja elrejtettségéből a folyamatot. Emma reakciója és odaadása nemcsak a látszatban, hanem a látszattal szembeniségben mutatkozik meg. Ezen esetekben a hangsúly az utalás és megjelenítés értelmi dimenziójára kerül.

 

A látás, meglátás problematikája

A látás mint meglátás metaforikus értelemben jelenik meg a szövegben, szinonimája lehet a felfogásnak, a megértésnek. Emma akkor bizonyosodik meg arról, hogy a néni, aki érte ment az intézetbe, a Nagymamája, amikor aprólékosabban megnézi a kávézaccban kirajzolódott saját, majd Anyukája képét: „Anya arcát látom, felismerem, ő az, néz és mosolyog kedvesen, de mégis szomorúan, aztán ő is tovább öregszik, az arca ráncosabb lesz, az álla meghegyesedik, már a néni arcát látom, már ő néz rám a zaccból, néz és mosolyog.” (10.) Mielőtt az édesanyja képét látta volna, a saját arcképe jelent meg a csésze alján, mely biológiai – és persze természetfeletti – bizonyíték Emma számára a rokonságra. Itt kezdődik el a heideggeri értelemben vett igazság, el-nem-rejtettség folyamata. A megpecsételt ígéret jelenete után is meglátja Emma magát az ujjából kiserkenő vörös vércseppben. A kislány, ahogyan meglátja saját arcképét, ezzel egyszerre látja a halott Édesanyja arcát és a Nagymamája arcát is. Az előbbi jelenetben a kávézaccból kirajzolódó képsorozat a család női tagjairól, analógiásan működik a vércseppben meglátott kislányarcképre is.

 

Az egyik legdrasztikusabb látással, meglátással kapcsolatos jelenet az, mikor Emma meglátja magát a támadó kutya szemében: „Megint a szemét nézem, a szeme legközepét, a pupillája fekete tükrét, látom benne magamat, a blúzom, a csengős gumit a copfomban, az arcomat, ahogy féloldalasan mosolyogni próbálok, látom a szemem, a szememben az ijedtséget, látom, hogy zöld, mint az Anyáé volt, látom a pupillám fekete pöttyeit, látom azt is, hogy félek, úgy áramlik belőlem kifele a félelem, mint a fekete füst.” (119.) Mintha benne lenne a kutyában, mintha eggyé vált volna vele, azáltal, hogy a szemébe nézett. Megérti, hogy teljesen a kutya irányítása alá esett, nem tehet semmit, nem tud egyedül kiszabadulni. Emma meglátásaiban van valami művészi, valami szép, de ugyanakkor nagyon ijesztő is.

 

Dragomán György a gadameri fordulatot írja meg, ahogyan a narrátor emlékszik a forradalomra, azzal egyazon időben megkezdődik az új világ születése. A regény témájának tekinthető a rendszerváltás mint élmény; az emlékezés, a felejtés problematikája; a hagyományteremtés, illetőleg a narrátor, Emma identitásának kialakulása, fejlődésének szakaszai is. Ezt a sokszerű témamegjelölést a regény telítettsége, töménysége adja, mely nem enged konszenzusra jutni, nem mondja ki az igazságot.