A kolozsvári Robinson és Vargaváros: Szántai János és Fekete Vince könyvbemutatója




Január 20-án délután hattól Kolozsváron, Magyarország Főkonzulátusának előadótermében kettős könyvbemutatóra került sor. Az év döcögősebben indul az irodalmi „évad” szempontjából, ám az érdeklődő közönség mégis megtölti a termet – először Szántai János új verseskötetét, a Kolozsvári Robinson (Erdélyi Híradó kiadó) címűt mutatják be László Noémi és Papp Attila Zsolt közreműködésével. Mile Lajos főkonzul felvezető gondolatai arra reflektáltak, hogy a könyv erőteljes szerkesztést mutat fel, nagyon fegyelmezett tördeléssel és erős visszatérő toposzokkal, motívumhálóval.

 

 

 

Könnyeden indul a beszélgetés, Szántai János nem az az ember, aki „hivatalos” arcot vág. A közönség nyilvánvalóan tudja, ám mégis elhangzik, hogy ő egy vérbeli kolozsvári belvárosi „gyerek”, a kötet szöveg-szövevényei helyrajzilag tehát beszűkített térben zajlanak. Szántai legalább húsz éve nem hozakodott elő verseskötettel, és harminc éve volt, hogy először a Helikon folyóirathoz kopogtatott be első szövegeivel. Hozzáteszi, hogy Szilágyi István gyakran a szemükre vetette, hogy „lusták vagytok”, ámde ahogy az ember öregszik, egyre inkább felejt („kihagy az agya”) és rájön, hogy nem kell mindent leírni. Ha viszont elemi erővel jön valami, akkor muszáj. A Kolozsvári Robinson főként tengeri toposzokkal, a belváros mintázataiból áll, és elsősorban szerelmes verseket tartalmaz, de nyomatékos identitáskötet is, amely számot vet a város többnyelvűségi kultúrájával is. Szántai nem egy utazó típus, nem szeret bóklászni a világban – bárkit szívesen meghallgat és el is hiszi neki, amit mesél, de őt innen kimozdítani elég hálátlan feladat lenne.

 

 

 

Fekete Vince Vargaváros című, a Magvető kiadónál megjelent, igencsak terjedelmes kötetét ezek után ugyancsak Papp Attila Zsolt és az egy székkel arrább költöző, immár beszélgetőtársi minőségben jelenlévő Szántai János mutatták be. Fekete Vince kötetéről Mile Lajos azt összegezte, hogy leginkább a gondolatritmus és a hömpölygés, a pillanatképek és a tárgyi világ pontos leírását tükrözi. Ez a későbbiekben be is bizonyosodott. A szerző szeret valamiféle „organikus költészetként” tekinteni erre a könyvre, amely viccesen „katyvasz”, komolyan pedig Kézdivásárhely és az azt körülölelő vidék tradícióinak, anekdotáinak, száz évet felölelő történelmi anyagának keveréke, amelybe belecsúszik a keserédes lét, a humor, a popkultúra és a globalizáció. Polgármesterek, esküvők, régi újságcikkek, a székelység véresen komoly „kiállása” és végtelenül vicces fonákságai mind megkapják helyüket ebben a tudatosan csiszolt-szerkesztett kötetben. A szövegek csomópontokat alkotnak meg, szinte numerológiai pontossággal: Szántai kiemeli a szerzővel együtt, hogy koncentrikus körökként rajzolható meg a szerkesztési elv – kissé elvesztődöm a magyarázatban, de az mindenképpen kiemelendő, hogy a könyv közepén egy „drónvers” található, amely végipásztázza az eddig feltérképezett vidéket. A bemutatók után a szerzők és a résztvevők állófogadással folytathatták a költői vidékek feltérképezését.

 

 

Fotó: Horváth László / Facebook