A költő egyetlen feladata, hogy őszinte legyen önmagával – beszélgetés Dósa Andrei költővel, műfordítóval




– Talán nincs nagy jelentősége, de feltűnt, hogy minden egyes köteted más kiadónál jelent meg. Volt ebben valami szándékosság vagy csak a véletlenek hozták így? Számít egyáltalán, hogy hol jelenik meg egy könyv?

 

Az adott ajánlatok, az adott tájéko­zódóképességem és az adott konjunktúra hozta így. Meg aztán volt valami csetepaté is egy-egy kötet megjelenésével kapcsolatban, volt, aki megharagudott, köztük én is. Nem nagyon számít, pedig egy időben azt hittem, hogy igen.

 

– A Nada meglehetősen személyes kötet, betekintést enged a legintimebb tereidbe, ehhez képest utolsó köteted, az adevăratul băiat de aur sokkal távolságtartóbb. Miért döntöttél úgy, hogy kilépsz ebből a belső térből és áthelyezed a fókuszt a környezetedre?

 

– Hát már a Nada is szerintem egy kitelepített belső tér. Egy hedonista világra kivetített belső kényszer. Egy rámenős, kissé macsó csávónak a története, aki nem érti, hogy akarattal nem lehet szerelmet csiholni. Továbbá a külső környezetre akartam összpontosítani, mert ki kellett béküljek az új várossal, Bukaresttel. Úgy éreztem, hogy csak így tehetem magaméva valamelyest, ha beszélek róla. Olyan akartam lenni az utcákon és a klubokban, mint a szivacs, magamba akartam szívni mindazt, ami ezt a love-and-hate kapcsolatot a várossal egyensúlyba tudná hozni. Tehát nem mást tettem az aranyfiúval, csak tovább fokoztam a távolságtartást.

 

– Bár az adevăratul băiat de aur hangulata az előzőhöz képest sokkal zaklatottabb, mégsem kilátástalanság jellemzi, ott lapul benne egyfajta elfogadás, belenyugvás. Miért tartottad fontosnak a nagyvárosi pörgést megírni? Más az életnek ez a része Bukarestben, mint Brassóban? Ez a partikényszer generációs tapasztalat? És ha igen, merre visz tovább, van belőle kiút? Egyáltalán kell-e belőle kiutat keresni?

 

– Mert azt hiszem, hogy a nagyvárosi pörgés az egyetlen, amely ki tud hozni a kényelmi zónából. Nem az erdő, nem a kisváros. A nagyvárosban benne van minden, vagy benne lehet minden.

 
 

 

Más az élet, mert Brassó egy erdélyi város, Bukarest pedig egy alföldi város. Teljesen más a hangulata. És ezt nem a központra értem. Európa nagyobb városainak központjában annyi a turista, hogy nem könnyű kiérezni az igazi hangulatot. A partikényszer belénk idegződött még a cigis reklámok idején. 90-ben a szüleink élni akartak, mindenáron. Olyan Ashbery-féle szövegkeverék van most a fejemben, tele mindenféle reklámbeli buzdítással. Totál bliss és életerő.

 

Van kiút. Mikor elfogy az energia, az agy megoldásokat keres. Az egészséges ember ilyenkor letelepszik. Lemond az ibizázásról. Elkezd kötögetni, gyerekeket nevelni. Aki nem egészséges, aki még nem gyógyult ki a bulizásból, még ad rá tíz évet. Vagy az olyanok, mint mi, az ún. művészek, tanulmányozzuk az egészségeseket és az egészségteleneket, és rájövünk, hogy mindenki úgy védekezik az idő múlása ellen, ahogy tud. Van, aki kiutat keres és elvonul, mint Huysmans. Én abból élek, hogy körülöttem az emberek mindenáron tenni akarnak valamit.

 

– A kötetből az elégedetlenség tapasztalata érződik ki, a mohóság, az érzékszervek kényszeres stimulálása, a szexualitás gépies hajszolása: „ți-e rău vrei mai mult/ din aer vrei mai mult/ și din soare zone întinse/ de senzitivitate peste/ plaje în zori rave party/ pe insule” („rosszul vagy többet akarsz / a levegőből többet akarsz / és a napból a hajnali a partokon /elheheverő érzékenységből / rave party-ból/ a szigeteken”). Mi lehet ennek a mohóságnak a magyarázata? Miért épülhet fel ez a hiányérzet?

 

– Az ilyenszerű mohóság egyrészt a hiányra épül, másrészt egy rosszul értelmezett carpe diemre, ugyanakkor pedig a nyugati fogyasztói társadalom befolyásának is tekinthető. Például nemrég fedeztem fel, hogy szüleink a cry-out módszer alapján neveltek minket. Hagytak sírni, néha egész éjjel. Egy-két hét alatt a gyerek megszokja, alszik egyedül is. Pszichológiailag így is magyarázható, részben. No meg a buli eltakarja a halálfélelmet. A mostani társadalom bizonytalansága így juthat a legkönnyebben kifejezésre. Így mutathatjuk meg a világnak, hogy számunkra minden perc egy ünnep. A szerbek azt tartják magukról, hogy ők a legbulisabb nemzet. Belgrád egy buliváros. Legalábbis ezt mesélték nekem. Lehet, hogy nem igaz.

 

– Jellemzően pillanatképeket, finom, pontos részleteket jársz körül: kocsmák telehamuzott bejáratai, reklámtáblák precíz fényjátékai, testápoló a bőrön, az új lakások lefóliázott ajtói. Miért ilyen fontosak számodra az apró részletek? Mit lehet belőlük kideríteni? Mi az, amit elárulnak és mit rejtenek el?

 

– Ez amolyan Petri-s rögeszme nálam: „Mert az angyal a részletekben lakik.” Azt lehet kideríteni, mi is ez az átmeneti állapot, az ún. tranzíció. Az egész élet ilyen tulajdonképpen, homok és mész keveréke, hordalékföldbe épült alap, régi tégladarabok, polisztirén, szuperhabarcs, pillanatragasztó, velux, műanyaglavór, rongyok. Az élet csupa ambíció és rögtönzés. Ezért kerül össze két olyan dolog, ami csak a vadkapitalizmusban kerülhet össze. Azt árulják el, amit a legjobban kívánunk, és azt rejtik el, amit az élettől akarunk.

 

– Az American Experience kötetedben az otthon különböző alakzatait építed fel. Számodra mit jelent az otthon? Sikerült ténylegesen hazatérni Amerikából? Mit hoztál magaddal és mit hagytál ott?

 

– Az otthon az a hely, ahol a legkevésbé szenvedsz az elidegenedéstől. Nem sikerült hazatérni, mert Amerika a világon mindenütt ott van. Csak azért mentem el odáig, hogy ezt megállapíthassam. Otthagytam az újjal szembeni félelemnek egy részét. Minden jel arra mutat, hogy nem létezik semmi új, de én mégis tartok az újtól. Pénzt hoztam magammal, és néhány amerikai versantológiát. De valamelyest benőtt a fejem lágya. Olyan volt az a néhány hónap, mint a katonaság. Sikerült végre kilépni egy borzasztóan elnyújtott kamaszkorból.

 

– Utolsó köteted zárlatában azt mondod: „și până la urmă focul ne va mistui și pe noi/ ne va despărți în particule de fum și ceață/ care să hrănească viitoarele seminții” („és végül a tűz felemészt minket is/ füst és köd részecskékre oszt el/ melyek táplálják majd a jövő magvait”). Hogy érzed, milyen felelőssége van egy költőnek, írónak? Mi az, amiről kell és mi az, amiről nem szabad beszélni? Mi az, amit szeretnél, hogy megmaradjon belőled az utókornak?

 

– Szerintem egy költő egyetlen feladata az, hogy őszinte legyen saját magával, és hogy azt csinálja, ami érdekli és amit szeret. Ne írjon társadalmi vagy politikai lírát csak azért, mert mondjuk az a divat. Beszélni kell mindarról, amit nem egészen értünk meg, arról, amiről még senki sem beszélt (biztosan léteznek még felfedezetlen zegzugok).

 

Gottfried Benn azt mondja valahol, hogy a költők egy életen keresztül törekednek a tökéletességre, és hogy elégedettek lehetnek, ha utánuk tíz jó vers marad. Én továbbra is túl kevésnek tartom ezt a számjegyet. Ez pökhendiségnek tekinthető, de végül is csak a ifjúkor fejetlen energiája miatt mondok ilyeneket.

 

– Tudom, hogy a lehetetlent kérdezem, de látsz-e releváns különbségeket a fiatal román és magyar líra között? Hogy ne a teljes irodalomtörténetet próbáljuk meg összehasonlítani, mondjuk a 80-as évek után született szerzők tendenciái között vélsz-e lényegi különbséget vagy hasonlóságot felfedezni?

 

– Hát ez tényleg nehéz lesz, teljesen felkészületlen vagyok. A románoknak nincsen Bódis Krisztájuk, vagy ha van, akkor később jelent meg, nincs Nemes Z. Máriójuk, mert a román költőnek még nem sikerült összedobnia a hús és test rögeszméjét a folklórral, nincsen Orcsikunk, de van egy Dan Sociu nevű költőnk. Ezzel kezdem, az öregebbekkel, hogy leplezzem nemtudásomat. Sajnos nem olvastam elég 1990 után született magyar költőt ahhoz, hogy megreszkírozhassam a választ. Abból pedig, amit olvastam, mindenképpen kiéreződik a zeitgeist. Németh Gábor Dávid például bármikor része lehetne a Subcapitol generációnak. Nem venné senki észre, hogy magyar.

 

– Esetleg tudnál mondani olyan poétikai megoldásokat vagy simán hozzáállásbeli sajátosságokat, amit a magyar irodalom eltanulhatna a románoktól? És fordítva? (Itt konkrétan szövegalkotás- és attitűdbeli különbségekre is gondolok, de akár az irodalmi élet működéseire, szerveződés, recepció, egymáshoz való viszonyok és hasonlók tekintetében.)

 

– Erre a kérdésre sem tudok egyenes választ adni. Én mindig azért irigyeltem a magyar lírát, mert pontosabb, megszorításokra épül, szigorúbb gondolatmenetre utal és paradoxális módon hevesebb, nagyobb őrületet, több tobzódást, magánkívüliséget képes kifejteni, mint a román líra. De ez teljesen szubjektív. A román lírát pedig azért, mert „lányosabb”, puhább, irracionálisabb. Talán ebben a sajátos, balkáni logikában és helyi, hibás bájban van valami, amiből a magyar költő tanulhat. Van a román költőben egy bizonyos félszegség, én azt nagyon szeretem.

 

Az irodalmi élet: hát a románok jó pár nemzetközi fesztivált rendeznek, igyekeznek felhívni magukra a figyelmet. Manapság csak így reménykedhet a költészet a nagyobb átjárásban, no meg a fordítások által. Jó lenne ezt a kettőt egybekötni valamilyen módon. A magyaroknál nem nagyon vannak ilyen akadémikusabb fesztiválok. Viszont Romániában alig van slamfesztivál. Van Craiován egy, de az nem valami fényes, egyelőre. Akkor az ösztöndíjak: Romániában alig van egy-két irodalmi ösztöndíj, Magyarországon viszont sokkal több. Tehát kölcsönösen tanulhatnánk egymástól, minden téren.

 

– Az első kötetedben hangsúlyos szerepet kapott a család, az apahiány nyelvbe öltése, a legújabb verseidben pont a te apasági tapasztalatodat tematizálod. Hogyan lehet belehelyezkedni egy olyan szerepbe, amelyet voltaképp nem tapasztaltál közvetlenül? Vajon van különbség a rendszerváltás után szocalizálódott generáció szülőképében? Van az apaságnak nyelve?

 

– Nagyon sokat segít az ösztön az ilyen ősi szerepvállalások esetén. Az ember egyszerűen belecsöppen. Nem tudom, hogy van-e nyelve, de az ember más dolgokra kezd felfigyelni, mint azelőtt. Eszébe jutnak régi gyerekdalok. Elfelejtett félemlékek világlanak át az agyon. Egyelőre nem tudom, ez hova vezet. Meglátjuk.

 

– Idén jelent meg románul Borbély Szilárd Berlin Hamlet kötete fordításodban. Milyen a fogadtatása? Mennyire érdeklődik a románság a magyar irodalom iránt? És miért pont ezt a Borbély-kötetet választottad?

 

– Egyelőre csak a Facebookon volt valami visszhangja. Remélem, az ősz beálltával majd beindul az a csöpp kis tragacs, a kettébevágott Lăstun márkájú verda, amit román kritikának nevezünk. A nagy nevek iránt volt érdeklődés, lásd Esterházyt, Nádast, Krasznahorkait, de talán ehhez hozzájárult az is, hogy előbb Nyugaton figyeltek fel rájuk. A költészet esetében: ha Romániában mondjuk 300–400 ember olvas kortárs román költészetet, akkor ennek egyharmada olvas magyar költőt (fordításban).

 

Azért választottam a Berlin Hamletet, mert a Halotti Pompát nem vagyok képes (egyelőre) lefordítani.

 

– Hogy érzed, a fordítás befolyásolja a költői nyelved? Az, hogy különböző szerzők poétikájához kell viszonyulnod, valamiféleképp lecsapódik az írásaidban? És ha igen, kiknek a hatását fedezted fel saját magadon?

 

– Természetesen. Mikor Kemény Istvánt fordítottam, rímes verseket írtam, jót tett a gyakorlat. Mikor erdélyi magyar költőket, akkor a ritmus, a lélegzetvétel érdekelt kiváltképpen. Mikor Borbély Szilárdot, akkor kezdett jobban összeállni a fejemben, hogyan lehetne célszerűbben, rendszerezettebben kihasználni a várost abban, amit írok.

 

Rengeteg a hatás és nagyon vegyes, úgy érzem. Ha belenézek a magyar költők szemébe, lehet, hogy teljesen eltűnök a tükröződésben. Mikor felfedeztem Parti Nagy Lajost, olyan sűrített-telített szövegeket akartam produkálni, mint ő. Mikor Petri Györgyöt, akkor egy olyan könyv gondolatával áltattam magam, mint a Magyarázatok M. számára. Borbélyt már említettem fennebb. Tehát van bennem: Bertók, J. A., Ady, Szálinger, Szilágyi Domokos, Petri, Parti Nagy, Borbély, Peer Krisztián, Acsai Roland, Krusovszky, Fekete Vince, Kinde Annamária, Bódis Kriszta (lehet, hogy ebben a pillanatban felteszed magadnak a kérdést, hogy vajon ez a tag most mit akar, azt szeretné bebizonyítani, hogy van gőze a magyar költészethez?), azok a rafinált lányok és fiúk a Csend, béke, perverziók, heppiend antológiából és még folytathatnám.

 

– Mi az, amit tanácsolnál mindenkinek, aki műfordítással foglalkozik, és mi az, amit mindenképp megtiltanál minden fordítónak?

 

– Nem szeretek tanácsokat adni és nem szeretek tiltani. Ha nem lennék fordító, csak egy jó olvasó, azt mondanám az illetőnek, hogy ne fordítson semmi mást azon kívül, ami tetszik, mert a végeredményen mindjárt meglátszik, ha nem tetszett. Sajnos ez csak egy ideális világban lehetséges. Nem hiszem, hogy van olyan fordító, aki kizárólagosan a szívügyeivel foglalkozhat.

 

– Két évvel ezelőtt Krusovszky Dénes kérdezett a Versumon, ahol meséltél az ötéves terveidről, hogy például szeretnél többet foglalkozni a prózával. Időközben idén megjelent az első regényed, ez változtatott valamit az akkori Dósa tervein? Hogy érzed, az addigiakból mit sikerült megvalósítanod és mi az, ami még holtvágányon áll? És az elkövetkező öt évben mire számíthatunk tőled?

 

– A regény változtatott terveimen, olyan értelemben, hogy újabban nagyobb az ambícióm. Nemcsak költői projekteken gondolkozom, hanem prózaikon is. Minden, amit eddig elterveztem, megvalósult. Eltekintve mondjuk attól az önéletrajzi regénytől, amit tizenkilenc évesen kezdtem. Képzeld el, az alteregómat Kábelnak hívták…

 

Egyelőre vissza akarok jutni abba az áldott állapotba, amikor még nem tudtam magamról (talán még elképzelni sem), hogy valaha író lesz belőlem. Az volt a legjobb. Egy új kiindulópontra vágyom.

 

 

 

Dósa Andrei 1985-ben született Brassóban. Négy verseskötetet publikált: Când va veni ceea ce este desăvârșit (2011, Mihai Eminescu Nemzeti Díj a legjobb első könyvért), American Experience (2013), Nada (2015) és adevăratul băiat de aur (Casa de Editură Max Blecher, 2017). Magyar és angol nyelvről fordít, több regényt ültetett át román nyelvre, egy Kemény István-antológiát, O îndepărtată alarmă aeriană címmel (Charmides könyvkiadó, 2014), a fiatal erdélyi magyar költők liniște, pace, perversiuni, heppiend. tineri poeţi maghiari din Transilvania című versesgyűjteményét (Casa de Editură Max Blecher, 2016) és Borbély Szilárd Berlin Hamlet című kötetét kétnyelvű kiadásban (Casa de Editură Max Blecher, 2018). Ugyancsak 2018-ban jelent meg az első regénye (Ierbar, Polirom könyvkiadó).