A küldetéses ember labirintusa. Lászlóffy Aladár vissza és előre tekintő végrendelete




Szabó András: BT-26

 

 

De nagy kár, hogy nem tudom felemelni a telefont, és csak úgy átszólni: Ali, drága, remekművet alkottál. Hogy örült valaha, amikor egy portréban külön kiemeltem 1969-es regényét, a Héphaisztoszt. Ott a perzsák áradatával szemben védi a Balkánt egy Tajgetoszt megúszó hős nyomorult. De most térjek vissza posztumusz regényére. A remekműre: Dühöng a déli szél. Megint a Balkán kapuján árad az európai világra egy újabb kontinensnyi vész. És megint csak billeg az egyensúly: morálisan torz emberek között az Isten sugalmas csodája egyensúlyoz. Lehet szabadulás? Ha Isten így akarja. A Könyv szavával: „Ne féljetek!” És a könyv visszhangozza: „Nyebojsza!”

 

Mert miként is lehet egy olyan történetből érdekfeszítő olvasmányt alakítani, amelyet az egész nemzet diákkorától ismer. Tanulta történelemből, kívülről kellett felmondania irodalomból a regény címét is sugalló balladát, és az erről szóló dalművet látja-hallja, aki operába megy. Sőt azt is tudja, hogy erre emlékezteti a keresztény világot a déli harangszó. Mindenhonnan visszaköszön a Hunyadiak története. Hazai és világismertségű eseménysorozat.

 

De ha elkezdted, kedves, könyvet még kezedbe vevő olvasó, ugye te sem tudod letenni, abbahagyni? Még csak felületes módon átlapozni sem. Minden bekezdést, minden egyes mondatát, sőt szavát is ennek a könyvnek akként kell követned, mintha egy verset olvasnál. Mert én, bármelyik mondatot kezdtem átugrani, vissza kellett hozzá térnem, mert nem értettem a következőt. Aztán rájöttem, hogy akkor sem értem, ha visszamegyek, keresem benne a logikus előzményt. Mert nem én nem értem a folyamatos olvasás során ezt a könyvet, hanem éppen azáltal szerkesztődik ez a mű, miként példázata, a Könyv, azaz a Biblia. Nem az egymást követő mondatok magyarázzák egymást. Hanem a könyv egésze ad értelmet minden egyes mondatnak, szónak, névnek, hivatásnak. És persze viszont is: minden egyes mondatot magunkban kell hordoznunk magunkkal, hogy otthonosan érezhessük magunkat a könyv egészében. Amíg olvastam, folyamatosan benne éltem a mű egészének világában. Zsigmondtól Mátyásig. Pontosabban, a török vész korában. Az első portyázók megjelenésétől a rodostói menekültekig. Amíg a magyarságra bízatott a keresztény világ egyensúlyának őrzése.

 

Könyv? Labirintus! Ismerjük a történelem minden pillanatának végeredményét, mégis ami benne mozog, az örökösen rejtélyként jelentkezik. Nemzeti nagylétünk minden egyes pillanatára alkalmazható érvényességgel gondolkozik és egyben rejtvényt fejt Lászlóffy Aladár, amikor leír egy-egy mondatot. Amellyel rákérdez a nemzet létezésének és a keresztény világ egészének mindenkor érvényes esélyeire.

 

És úgy írja le ennek a könyvnek minden mondatát Lászlóffy Aladár, a különben nagy műveltségű-tudású író-költő, mintha nem is az ő agyában fortyogna ez, a Teremtés értelmére rákérdező eseménysor. Hanem formál egy sajátos korabeli figurát, egy papi műveltségű történetrögzítő írástudót, akinek gondolkozása éppen abban a pillanatban nyílik ki a világ megfigyelésére, amikor a Lászlóffy kiválasztotta történet elkezdődik. Pannóniai András agyában kezd huszita hatásra munkálni a Biblia, az Ószövetség és az Evangéliumok gondolkodtató szövege. Kiderül ugyanis a könyvből, hogy aki rátalál erre a szövegre, annak megszűnik a jelenre koncentráló félelme. Az megérzi, hogy nem a huszadik volt a legszörnyűbb százada az embert próbáló századoknak, és nem a huszonegyedikben kell majd szembenéznie az embereknek a leglehetetlenebb esélytelenségekkel. Minden kor rejt magában szörnyűségeket. Szemben velük a Teremtés egészének egyensúlyát, mozgását fenn kell tartani. És ha erre egyszer nem teremtett hivatottat az Isten az emberek közül? Hagyta, hogy Fia szálljon le az égből. Terjessze ki az egyensúly Könyvét. Az Ige testté lőn. És példázatot ad.

 

Mert „az igazság és a szeretet Örökké­valója időnként, egyfia megöletése óta is folyamatosan küldi a maga kisebb fiait, s rájuk bízza, hogy a saját szándéka szerinti rendbehozatalt egy-egy kiégett korban képesek-e véghezvinni, végre tudják-e hajtani? Mert a szeretet és az igazság egyszersmind csupán a mennyekből, és csakis onnan, adagolhatatlan.” Isten minden időben próbára tette a mindenkori kiválasztottait. Minden kor labirintus volt. Rejtélyesen fogta körül a maga embereit. Isten pedig mindig odateremtette a maga eleve elrendelt hivatást teljesítőit is, akiket addig és annyira segített, amíg korukban szükség lehetett rájuk.

 

Mint ebben a könyvben Hunyadit. Aki két nagy egyensúlyt tartó uralkodó között egymaga kellett, hogy kigondolja életének mindegyik pillanatában (sőt mindegyik pillanat töredékében!), hogy mit kell tennie az elkövetkező percben. A könyv története: Zsigmond halálától Mátyás trónra kerüléséig tart. „Ki nem rendül meg a bizonyosság tudatában: ez hát a befejezés…Befejezés? Az mi? Hogy megállhass és úgy érezhesd: azt se, ezt a semmiséget, ami jöhetne még, azt se engedi már az Úr?”

 

És ez a széles látókörű, Istennel társalgó Hunyadi sem tudta, még azt sem, hogy ő maga kicsoda. „Te vagy… te vagy az igazi. […] a többi idő most már a tiéd lesz…” Ezt súgta neki utolsó titkos szavaival Zsigmond király. De a fekete halál fertőzöttje lázálmában sem tudta, mit jelent igazinak lenni. A megfejtés fejtetlen maradt. A két Hunyadi János közül melyik Zsigmond fia? Küldetésére elmúlóban mégis ráébredt Hunyadi, önmagában tudatosította egy eléje álmodott mondattal: „Magyarországot te ne hagyd el, semmiképpen. Mert te vagy az igazi…” Ahogy a Biblia szavaiból kiolvasható mindig a küldetés. A Teremtés akarata. Ami sikerült Hunyadinak. Megtartani a világ egyensúlyát. Amiért az Isten idevezette. Ez a könyv ekként vezet vissza a Könyvhöz. A Bibliához. Hogyan kell a példázatot követni? „Hunyadinak szokása volt, hogy ha nappal elmerengett valamin, hosszan és megmerevedve, mozdulatlanná válva ült, állt vagy lovagolt. Olyankor nem lehetett megkérdezni azt se, hogy baj van, mi van? Úgyis hiába.” Hunyadi így töltekezett fel. Fogadta hivatását.

 

Pannóniai András, a Biblia-fordító huszita az Igét értelmezte, Hunyadi a Teremtést figyelte. Ekként félszavakból is érthették egymást. Néhány mozdulat, néhány fordításmagyarázat összeér ebben a könyvben. Az Ige és a Teremtés labirintusában ők kereshetik ebben a történetben azt, amit még ők sem tudhatnak. És eszerint cselekszik a hadvezér, és ezt magyarázza krónikása az író agyában. Ekként testesül meg ebben a könyvben a Könyv üzenete. Az író irányítja erre figyelmünket. Ennek a könyvnek a fejezeteit is egyes szereplők nevével jelzi: I. János könyve, II. Erzsébet könyve, III. László könyve, IV. Mátyás könyve. Miként a Bibliában és az Evangéliumokban.

 

És a Biblia-fordító valahai huszita András lenne a könyv végén az öreg dervis a Márvány-tenger partján? Vagy az már Mikes Kelemen? A magyarságra mért török vész tudatosítói. Értelmezői? Krónikásai? A kezdete és a vége egy korszaknak. Valójában az író, Lászlóffy Aladár segítői, hogy felmutathassa az Igét, illetőleg példázatának emberi követőjét, amint közöttünk lakozott. Hogy a magyarok hivatását segítsen elmagyarázni a világ egyensúlyában. Vele és általa, az ő sugallatos jelenlétükkel vigasztalhatta magát (és persze olvasóit) maga az író egy újabb szétszóratásban? Egy biztos: e könyv Hunyadija a küldetést teljesítő ember felmutatása. Életre keltése. Sorsbemutatása. És létezése érvényességének bizonyítása. Mikor? Amikor „dühöng a déli szél”. Amikor éppen a magyarságra osztódik a világ tengelyének egyensúlyban tartása. Ebben a regényben ott izzanak a magyar költészet sorsvállaló szavai. Létköltészetté magasztosulva.

 

Egyetlen emlékezetes szövegbe épített jelenetet hadd idézzek fel, mindennek bemutatására. Számomra a talán legemlékezetesebbet. A nagyhírű diadalmas „téli hadjárat” lényegi fordulóját. „Ezek tele vannak babonával, mint mi tetűvel – mormogta a lovász, s a körülállók harsány, felszabadult röhögése mintha feltépte volna a percek óta szövődő varázst. – Az isten szerelmére, csak te ne csatlakozz hozzájuk a titokzatos, szent dolgok kigúnyolásában, semmibevételében. Te ne! […] Se nappalból, se éjszakából, se élő gondból, se álomból nem apadt viszont ki a rejtelmes mondat, csak úgy odavetve, látszólag összefüggés híján valami szóvirágok közé […] Andrásnak jutott eszébe a különös hegyi koldus s a furcsán sejtelmes jóslat: »De aztán onnan forduljatok vissza, ahol a tábortüzek úgy feküsznek a földre, mint a kimerült állatok csordái.« Rögtön elkezdett vissza lapozni az irományaiban, ahol napról napra feljegyezte ennek a hadjáratnak az eseményeit. Megtalálta, megkereste az alkalmat, hogy eszébe idézze gazdájának. – Nem szeretem az ilyesmit – ásítozott az éppen nyugovóra tért nagyúr –, de mondja csak el kegyelmed még egyszer. Lassabban… na, vegyük csak szemügyre. Szép kép, poétikus. Túl poétikus ez katonáknak. – Való igaz, hogy a poézis nem tábori dolog, de a természet és a poézis kart karba öltve járnak. Hátha a vén csavargó nem katonai tanáccsal akart szolgálni, hanem időjárási tapasztalatait akarta lelkére kötni uramnak. A Balkán bölcs, régi, örök törvényszerűségét, ami… ami… – … Ami például a nagy szeleket s a nagy, kibírhatatlan teleket, fagyokat illeti. Mit csinálnak a tábortüzek akkor… Hamar! – kiáltotta Hunyadi s ledobva a medvebőr takarót, ingben-gatyában kiálltak a sátor nyílásába. Megnézni a tábortüzet… […] Hunyadi még aznap éjjel megkezdte a visszavonulást. […] Este már újra irkált a naplójába András. »A szultán a Szerbián hazavonuló királyunk után üzent, hogy vagy harminc évre szóló békét is kötne vele. És visszaadná Galambócot, Szendrőt és a szerb földet az öreg despotának, Brankovicsnak. Fiait is szabadon bocsátaná… Tehát éppen azokat a Magyarországnak fontos területeket ajánlotta fel, melyek visszaszerzésére hadjáratban sor nem kerülhetett…« […] Hunyadi odahúzta az alvó András Bibliáját és mécsesét, és kikereste a helyet Lukácsnál. – Bocsásd meg gőgömet, Uram, hogy Szent Fiadhoz méretkeztem, de ebben igaza van ennek az őrült Andrásnak. […] Túl sok a vesztenivalód, uram! S a felelősséged. Nem hiába bizonygatom neked, hogy őseid valaha királyok lehettek, és nem lehetetlen, hogy utódaid valamelyikének megint ölébe hull egy korona. […] Téged vártalak […] Hamarabb is jöhettél volna. Itt mindenki erre vár már jóideje. – Na és ki vagyok én? – Vagy, aki vagy! Még te sem tudod pontosan!…”

 

Valaha, a Miskolci Egyetem készülő bölcsészkarának dékánjaként meghívtam a várnai csata történetét, az esküszegést feltáró történészprofesszort, mondja el a történetet diákjainknak. Döbbenet ült ki az arcokra. Én a történelmi bűn példájaként azóta is ezt az esküszegést emlegetem. Kulcsár Péter kétségbe ejtett mindnyájunkat. Amint a tudós tárgyilagosságával elmesélte a keresztény hitszegés történetét. Mert miről is volt ekkor szó? A szultán a „téli hadjárat” után békét kért és adott. A keresztény világ elfogadta. Miközben már készült a megszegésére. Gyűjtötte az új hadakat újabb hadjáratra. Az akkori nuncius még a békekötés előtt feloldozást adott az egyezség megszegésére. Pedig ezt nem az egyensúly isteni szándéka sugallta. Magyarország és a keresztény világ érdeke más folytatást kívánt volna. Személyes egyéni érdekek intézkedtek. Hunyadi is ismerte a történetbe rejtekező gonoszt. A saját történetébe lopózkodó ördögöt is. Ahogy Erzsébet asszony és János is kimondja az „esküszegő” szót, és ahogy még a haldokló Hunyadi rémálmában is visszakísért, ezt csak a Lászlóffy moralizáló képviseleti szövegszerkesztésével lehet létet veszélyeztető sorsszöveggé alakítani. Ahol a Jézus követését vállaló könyvből kibújik a bűnt is megjelenítő rejtélyes regény. Poétikába rejtett ítélkezés.

 

A „téli hadjárat” maradt a csúcs, Várna lett a bukás. A becsület és a Balkán elvesztése. A „téli hadjárat” mondóit (az éhenhaló bolgár koldust, a Biblia-fordító Andrást, valamint a köztük vívódó hadvezért) és mondataikat, mint egy kaleidoszkóp rajzolatait összeforgathattam, mégis egymást tovább mondók maradtak. Kirajzolják a morálisan magasztos történetet. Annak magas pontját idézve fel. Vagy még többet: Hunyadi küldetésének metafizikáját. Ami ezt követi: a bűnbeesés. Melynek Rigómező a megalázó büntetése, Nándorfehérvár diadala pedig már csak jóvátétele. Amely megkérdezteti: ki az, akiért a harang szól.

 

Vitapartnere-segítője, Pannóniai András őrült búcsúztatói az ember sorsát jelölik ki, újrázva Másik János mondását: „Tágas a kapu, és széles az út, mely a végleges halálba visz!” Másrészt magában már a nemzet emlékezetét idézi: „Könnyebb lenne elvontatni díszsírjáig magát a várat!” Az egész regény felett pedig ott lebeg a jobbágyok ajkáról iramló biztatás: „Nyebojsza!” Ez a biztatás pedig visszaadhatja a regénynek a könyv hitvallását, amely a Könyvből vétetett: „Ne féljetek!”

 

* * *

 

Hiába ismeri mindenki a történet szereplőit, hiába szenvedtük meg a hatalom cselszövényes gyakorlásának mindenkori mechanizmusát – ennek a létezés folyamatából kivágott szeletnek jó néhány szereplőjét sajátos figurális adottsággal formálja meg a nagy kultúrtörténeti ismeretanyag birtokában Lászlóffy Aladár. Egy-két mondattal, vagy csak töredék megjegyzéssel jellemezve azokat.

 

Az V. László címmel közismert ballada szereplője például itt egy belül máris férges, befolyásolható kövér kamaszként jelenik meg. „A király sajnos túl éretlen” – hangzik, és az egész jelenséget helyre teszi a következő mondat: „A király kövér és fiatal.” Szemben vele a lengyel király, a másik László kecses lovag, szeretetre méltó és féltékeny. De mindez az ismert tulajdonság a „téli hadjárat” idején háttérbe szorítottságát korrigálni akaró várnai közbelépését magyarázza. A győztesnek induló eseményeket egyetlen hebehurgya lépéssel maga ellen fordítja. Mégis, ebből az ütközetből Hunyadi a győztes sorsát hozhatja magával. Rigómezőnél azonban maga Hunyadi ül fel egy elhitt kémjelentésnek, pusztít és pusztul. Végül alkura kényszerül saját rangjabeli társával szemben. Brankovics itt nő meg. Pillanatra Hunyadi és Czillei fölé. Törpeségében. És innen kezdve Hunyadi is csak egy az oligarchák közül. De ő még javíthat. Nándorfehérvárban, amikor legnagyobb a zűrzavar, „Szilágyi Mihály döngette meg szeretett sógora hátát, s a fülébe ordibálta: – Nem lehet olyan rossz lépés, hogy te a védelem javára ne fordítsd rögtön. Facsarintos egy elme vagy, János!” Hogy aztán a halál – mely nem rész-csatában, nem nagy ütközetben sodorja el, hanem a fekete halál képében, járvány által – nemzeti gyászt kerekítsen köréje. Sikertelenségei a küldetést teljesítő Isten embere képét rögzítik róla. Ez rendeltetett.

 

És ebben kiegészítői a vele együtt a három Jánost alkotó Jánosok. Kapisztrán, a rémes hírű valahai inkvizítor, és Carvaljo bíboros, a pápai nuncius. Egy-egy mondat, és életre kelnek. A történelmet szolgálják, életüket teljesítik. Ők is a sors embereiként teszik-veszik magukat.

 

És Hunyadi családja? Másik János, Szilágyi Mihály, a szemünk láttára emberesedő László, a csodaszép feleség, Erzsébet, és a legkisebb, a hisztériásan szenvedő „rab” Mujkó. Ahogy első szavával a kicsi gyermek magát nevezte. És e név még a könyv végén, a rabság idején is feltűnik. De a fejezet elnevezése ekkor már: „Mátyás könyve”. Ezt a Mujkót Lászlóffy teremtette.

 

Itt, ebben a könyvben mindenki, mindig változik. Helyezkedik. Miként Brankovics. Ők a túlélni akarók, az időbe beleszületett alkalmazkodók. Akik fölé az Isten föléjük rendeli Hunyadit. Aki az egészet összefogja sorsával. Melyet az Istentől kapott, és amelyet ő kért, az Istennel megbeszélve. Miként valaha Jób a Bibliában.

 

„Hunyadi állandó imája ez volt: Miközben fáradt, öreg harcossá tettél, nem is te, Uram, hanem szolgád, az idő (aki azért elég sokat segítette is ügyeimet), engedd, hogy még ezt a csatát megvívjam diadalmasan…

 

Nem egészen alkalmi fohász volt ez. Menete még ifjú éveiben alakult szertartássá, egész készletét halmozván fel a mikorminek.

 

Afféle cserélhető hegyű lándzsa lett […]

engedd, hogy

ezt az ütközetet megnyerjem – vagy

ezt az utat megjárjam –

ezt az érzést megismerjem –

ezt a döntést bevárjam –

ezt a veszélyt megússzam –

ezt az örvényt átússzam –

ezt az ajtót kinyissam –

ezt a kaput berúgjam –

ezt a várat bevegyem –

ezt az ügyet megvédjem diadalmasan.

 

A végére most ez maradt: engedd, hogy ezt az estét megérjem.

 

Csakhogy ez már úgy sikerült, hogy második felét abban az éjszakabeli nappalban mondta el hangtalanul, gondolta el Hunyadi János, most már örökre ébren.”

 

Mert erre készült ebben, a sorsának adott létben.

 

„Aki magát az élet tüskéi közt magasra küzdi, aki ötvenéves korában jut el oda, ahol az Újlakiakat a sors huszonöt éves korukban találja, annak lelkében csupa derűt keresni felettébb naiv gondolat. Ha az isteni küldő szikra bátorrá és igazságossá világosította, akkor az élet ravasszá és könyörtelenné kellett volna hogy kormozza. De se egyik, se másik nem volt, csak ahol s amikor kellett. Enélkül nem válik az idő és kor első hadvezérévé, s egy nagy ország kormányzójává. Emberismerete nagy volt, s az országos viszonyokban eligazodni csak ő tudott, mindamellett ritka tapintattal.”

 

És ez a könyv miről is szól? Bibliai tanulsággal, a siralomvölgye egyensúlyának példázatos megtartásáról és megtartatásáról: „Magyarországnak kevés ideje volt, és megérezte, hogy Hunyadinak sem sok ideje lesz. Ezért hát tartották az iramot.”

 

Az egész könyv a sors és a lét oximoronjára épül. A torz történet szüli az idilli egyensúlyt. A Teremtés alapkérdését: „Lehet mégis, hogy a változást ne merőben a veszélynek, hanem esélynek kellene felfogni.” Ez a labirintus egyenlege. Nem kérdőjellel, hanem a törvénymondás pontjával súlyosbítva.

 

Az író ezért imádkozik ezzel a kétségekkel telített könyvvel.