A kulturgodir és galanter, a deszkurkörec




 

Ágoston Vilmos könyvének második kiadása azt mutatja: amit és ahogyan a román kommunizmusról és diktatúráról, annak természetéről, valamint a bukása (1989) utáni, demokratikusnak csúfolt időszakról mond, húsz év múltán is időszerű. Az első kiadás után (Noran–Palatinus, Budapest, 1998) Erdélyben visszhangtalanul maradt mű (amely talán maga is – remélhetően átmenetileg – a G. Imre által nehezményezett nemzeti amnézia áldozata lett?) hivatalos műfaji megnevezése regény, és akik közvetlenül vagy legalább szüleik sorsán keresztül nem tapasztalták meg az 1970-es, 1980-as évek történéseit, korhangulatát, meglehet kizárólag fikcióként, az abszurd irodalom egyik jelentős műveként tudják olvasni. Akik viszont testközelből tudnak valamit a jelzett időszakról, azoknak nem vagy nemcsak regény, hanem kordokumentum, nyomokban (ön)életrajz (is), egy kor, korszakok paródiája, filozofikus-esszéisztikus értelmezése.

 

Ha a könyv poétikai megformáltsága alapján kérnénk számon a regény műfaji sajátosságait, akkor sem állíthatjuk, hogy hagyományos értelemben vett regényt olvasunk, mert a cselekménybonyolításnál, az epizodikus építkezésnél, a tér-időnek a cselekményben játszott és metaforikus jelentésképző szerepénél vagy a szintén metaforikus olvasatot kívánó motívumok világkonstruáló funkciójánál fontosabb a reflexió és önreflexió, a múlt és a jelen értelmezése, megítélése, az allegorikus beszéd, a példázatteremtő szándék (olykor túl is hajtva, a tudálékoskodó didaxisig elmenően). Az epikai struktúra, az elbeszélésmód nagyon egyszerű, ha úgy tetszik, nem emlékezetes: az egyes szám első személyű beszélő az 1990-es években interjút szeretne készíteni a román kommunisták által meghurcolt G. (Godir) Imre tartalékos esztétával, aki a józsefvárosi Nemzeti Kaszinóban ül, és akiről „az a hír járta, hogy három deci olaszvörös mellett ilyenkor entellektüel.” Hogy a riportázs elkészül-e, nem is lényeges: a mű egészében hol G. Imre direkt szólamában, hol szabad függő beszédben, ugyancsak az ő, a meghurcolt értelmiségi (egyben erkölcsileg a szereplő mellett állást foglaló elbeszélő) nézőpontjából tárul fel egy rettenetes, hol tragikus, hol groteszk-abszurd világ, amelyben a különböző borzalmas-nevetséges szituációk jó része nem a képzelet szüleménye. Az írói teljesítmény tehát nem a kitalálásukban, hanem a meg- és túlélt tapasztalat nyelvi, olvasmányélménnyé való szublimálásában, örökítésében van.

 

Milyen is Godir és Galanter világa, amely G. Imre visszaemlékezéséből feltárul? Már az sokat elárul róla, hogy a címben szereplő szavak egyszerre tekinthetők tulajdonnévnek és főnévi értékű melléknévnek, nagy- és kisbetűvel írva. G. Imre Godir és godir, Dé József Galanter és galanter. Az esszé- és (mivel egy történelmi korszak ideológiájának a cáfolata a mű, megkockáztatom) tézisregény példázatos jellege már ebben, a típusteremtő szándékban fellelhető, hiszen a két szereplő egy-egy magatartásformának a megtestesítője, sőt egy világrend, a diktatúra fenntarthatóságának az erői, és nemcsak. G. Imre a meghurcolt, a le- és kihallgatott, megvallatott értelmiségi, akinek bűne az, hogy művelt, akit irodalmi körökön való megnyilvánulása, az irodalomról, mitológiáról szóló, szándékoltan félremagyarázott tudása, vagyis koholt vádak alapján kirúgnak az egyetemről, börtönbe zárnak. Fél tőle a kisebbrendűségi komplexusban szenvedő hatalom, mert tudja, G. Imre független, autonóm személyiség, aki képes megőrizni szorult, megalázott helyzetben is tisztánlátását, szellemi-lelki függetlenségét, átlátja a rendszer hibáit, alattomos szándékait, gyilkos módszereit, aki szó szerint hülyét csinál a kihallgatótisztből, amikor Ceaușescu szájába adja állítólag a tudományos szocialista előadáson jegyzetelt gondolatot, amit valójában Hitler mondott. Tudja, hogy nem indulattal, hanem fapofával ironizálva és érvekkel lehet – ha nem is meggyőzni a kihallgatótisztet, de – időt nyerni, és az érvelés művelete méltó egy entellektüelhez: „ha végiggondoljuk, levezetjük, elméletileg alátámasztjuk és megmagyarázzuk, miért rohadékok a rendszerspecifikus rohadékok, akkor az már egészen más. Az már entellektüel feladat.” G. Imre a rendszer száműzöttje és célpontja, akinek „egyetlen menedék, ami megmarad, a szó. Megnevezem, és nem félek, elnevezem, és túlélem.”

 

Számára a műveltség, a kultúra nemcsak szellemi, hanem erkölcsi fölény, hit is. Ennek birtokában válik jellemes, gerinces felnőtté: „A diktatúra embere akkor lesz felnőtt, amikor gyanúsítják és kihallgatják. A kihallgatásokon érzed, hogy tovatűnt a gyermekkor és egyedül vagy […]. Csak magadra számíthatsz. Minden tőled függ.” Olyan kultúrgodir, aki nemcsak a diktatórikus hatalom embertelenségét ismeri fel, hanem azt is látnia kell, hogy hozzá, hozzájuk, godirokhoz képest, akár kint (a börtön falain kívül), akár bent, a kihallgatási szobában és a börtönben vannak galantérok is. Az ő szóhasználatában ők a patkányok, a sunyik, a meghunyászkodók, a diktatúra hatalomellenesnek álcázott beépített emberei, a szájhősök, akik provokálnak, naivot csőbe húznak.

 

Dé József a galanter, a szélhámos, akinek a műveltségi szintjét is jelző, látszólag rendszerellenes szlogenje: „Nem tűrhessük!” Valójában jól megél az élelmiszerraktárt veszélyeztető patkányok irtásából, pontosabban szabadon szájhősködhet a rendszer ellen, mert vélt vagy valós hatalma van a rendszeremberek fölött. Az éhező, kenyérjegyes kommunista Romániában a patkányok állítólagos inváziója miatt megsemmisítettnek mondott élelmiszerekből ugyanis Dének köszönhetően a szekusok jól élnek, aki ráadásul „nacionális minoritáté”-ként is kihasználja helyzetét: Jótevőnek a börtönből kikerült és a patkányirtáshoz sofőrnek maga mellé vett G. Imre, „a világkultúrás magyar”, a magyar értelmiség megmentőjének tartja magát.

 

G. Imrének Dé József deszkurkörec magatartásából és a saját életéből – amelyben hajlama ellenére több idő ment el a kihallgatásokra, értelmetlen vitákra, mint olvasásra, zenehallgatásra, társalgásra – rezignált iróniával levont következtetése pontos és drámai: „Minden nagy ügyhöz kettő kell. (…) Kell legalább egy Godir meg egy Galanter. A tiszta szemű, csillogó balek meg a szélhámos. (…) A szélhámos kitalálja, a balek hitelesíti: így lesz mindenből nagy. Nemzeti. Hódító. Mint a millecsentó.” G. Imrének – „akit annak idején nacionalizmussal, Szent István-Magyarország revízióval és mindenféle kisebbségi vádakkal akartak eltüntetni az erdélyi világból”, és akinek egyetlen kapaszkodója a lelkében kiérlelt belső szabadság és a személyiségében megőrzött erkölcsi tartás a kommunista diktatúra idején – fájdalmas felismerése, hogy a világot, politikai rendszerektől függetlenül, képtelenek irányítani a godirok. Nem elég az ő idealizmusuk, szükséges a galantérok aljassága, haszonleső elvtelensége is. Sőt ami ennél is tragikusabb tapasztalata – tragikusabb, mint az, hogy a diktatúrában át kellett értékelnie a haza, a szabadság, az igazság és a hazugság fogalmát –, hogy 1989 óta kizárólag galantérok vezetik az országot, a közép-kelet-„ajrópai” régiót. Dé József az európai uniós új világban is a furfangos túlélő, a menő, a góré, aki számíthat az általa megmentett kiszolgáltatottakra, vagyis a múlt megzsaroltjaira, akik majd bizonyítják, az új rendszerben is helye van, belevaló ember. A múlt hazugságai tehát hitelesítik a jelent: „Dé József odanyilatkozott a budapesti újságokba, hogy ezután felhagy a természetgyógyászattal, kisebbségi aidstoppal, mert irodalmár múltja, pártalapító és delejes szónoki képessége ezután a politika területére szólítja: felcsap gazdasági vállalkozónak.” Mit tehetnek erre a godirok? Tudomásul veszik kiszolgáltatottságukat, és ethoszuk a hallgatás marad. És az ivás. Ahogyan G. Imre teszi: „maga elé meredt, itta a bort, és hallgatott.”

 

 

 

Ágoston Vilmos: Godir és Galanter. Hargita Kiadóhivatal – Székelyföld Alapítvány, Székely Könyvtár sorozat, Csíkszereda, 2018.