A langyosokat kiköpi az Úr




Képzeljük el, hogy Szent Péter római trónján egy olyan személy ül, aki szinte mindenben szöges ellentéte annak a pápamodellnek, amelyet ma Ferenc testesít meg – de a korábbi, konzervatívabb pápák, II. János Pál vagy Benedek kissé öreges tempója sem jellemző rá. Egy olyan „kettőpontnullás” pápa, aki azonban az új idők új viszonyaiban való – már koránál fogva is meglévő – jártasságát nem arra használja fel, hogy világi körök, közösségi oldalak és a progresszív média sztárja legyen – pedig megtehetné, hiszen minden adottsága megvan hozzá. Épp ellenkezőleg: belátja, hogy egy titoktalanított világban a titoknak van a legnagyobb vonzereje, hogy egy mindenre nyitott közegben az arisztokratikus elzárkózás tesz sajátossá, ha mindent szabad, akkor arra az adekvát válasz, hogy minden szabadságjog érvényessége megkérdőjelezhető; végső soron, az a menő, ami cseppet sem menő. De ne szaladjunk ennyire előre.

 

Paolo Sorrentino az elmúlt években (legalább) két egészen kiváló filmmel hívta fel magára nemzetközi téren is a szakmai és nézői figyelmet: az Oscar-díjas A nagy szépség és az Ifjúság olyan szertelen, olaszos pompát hoztak a kortárs filmművészetbe, amilyet Fellini óta nem láthattunk. Az örökifjúság tobzódása és az elmúlás melankóliája: ezekből az összetevőkből kever ki valami egészen lenyűgöző – és a nagy előkép ellenére is nagyon egyedi – főzetet az olasz rendező. És éppen ez a nagyon olaszos, barokkos pompakedvelés az, ami alkalmassá teszi Sorrentinót arra, hogy ahhoz a témához nyúljon, amelyhez nem sokan merészeltek eddig, nem is annyira a „polgári” bátorság, hanem egyfajta művészi, esztétikai merészség hiánya miatt. A Vatikán legbensőbb életéről forgatni tízrészes sorozatot, egy imaginárius és minden keretből kilógó szentatya középpontba állításával: ez igazi kihívás, és a megvalósítás útja tele van szórva – világnézeti, ideológiai, politikai és esztétikai – banánhéjakkal.

 

 

 
Az ifjú pápának már az alaphelyzete is rendkívül izgalmas (és, tegyük hozzá, meglehetősen hihetetlen): nem elég, hogy a frissen megválasztott és a pápaságban XIII. Piusz nevet választó Lenny Belardo amerikai (rendben, Ferenc is az amerikai kontinensről származik, de argentin), hanem még szemtelenül fiatal is ehhez a tisztséghez (47 éves), ráadásul veszettül jóképű és ezt tudja is magáról (emlékezetes az a jelenet, amikor a Jude Law által alakított Lenny az I’m Sexy and I Know It dallamára ölti magára a pápai díszruhát). Lenny tényleg nagyon amerikai(as): cseresznyés kólát iszik, napszemüveget hord, erős dohányos, nem tiszteli a szokásokat (lazán rágyújt a pápai dolgozószobában), ismeri a kortárs popkultúrát, Kubricktól a Daft Punkig, és láthatóan idegenkedik a vatikáni közeg ódon és megcsontosodott szabályrendszerétől. Ráadásul félreérthetően posszesszív kapcsolatba keveredik egy svájci gárdistafeleséggel, Estherrrel (Ludivine Sagnier), akinek erős szexuális kisugárzása egy középkori szűz zsigeri ártatlanságával társul. Sorrentino azonban rácáfol minden, az eddigiekből fakadó nézői elvárásra: tudniillik, hogy Lenny Belardo minden idők leghaladóbb gondolkodású pápája lesz. Hát nem, nagyon nem.

 

Az egyházi méltóságok között igencsak fiatalnak számító amerikait a bíborosok mintegy kompromisszumként választják meg a római anyaszentegyház élére: ő az, akinek a révén a haladó, liberálisabb vatikáni körök el akarják kerülni a túlságosan régivágásúnak tartott, szintén amerikai Spencer bíboros (James Cromwell) pontifikálását – Lenny Belardo azért tűnik jó megoldásnak erre, mert, Spencer tanítványa lévén, a konzervatív szárny számára is elfogadható. Csakhogy hamar kiderül, hogy a nagyon is szimbolikusan XIII. Piusz nevet választó új pápa, bár kompromisszum eredményeként került a pápai trónra, ő maga a legkevésbé sem kompromisszumkész, sőt a leghatározottabban le kíván számolni mindazzal, amit a katolicizmus szempontjából megalkuvásnak tart: a toleranciakultusszal, az ökumenizmussal, a médiának való megfeleléskényszerrel, az egyre megengedőbb egyházi állásponttal abortusz-, válás- és melegházasság-ügyben, az álszent jótékonykodással vagy a Vatikán kétszínű diplomáciájával, amelyet leginkább az egyházi gépezetet a háttérből irányító, rókalelkű államtitkár, Voiello bíboros (Silvio Orlando) testesít meg a környezetében. Így hát villámgyorsan visszatéríti egyházát az ókatolikus, tridenti rítushoz, visszavásárolja a hosszú ideje nem használt pápai tiarát, a vatikáni „mainstream” tiltakozása ellenére maga mellé veszi gyerekkori nevelőjét, Mary nővért (Diane Keaton) és jóbarátját, Dussolier kardinálist (Scott Shepherd), nem hajlandó engedélyezni, hogy fotókat készítsenek róla (első szentbeszédét a Szent Péter téren este tartja meg, megvilágítatlan erkélyen), és olyan zsarnoki pompával vonul be a Sixtus-kápolnába, amely világossá teszi mindenki számára: a katolikus egyházban új időszámítás kezdődött, pontosabban visszatérés egy rég elfeledett időszámításhoz – mesterien jelzi ezt a főcímzene alatt Maurizio Cattelan híres-hírhedt, a meteorit által agyoncsapott II. János Pált ábrázoló művének megidézése. A megbocsátó Isten helyett a haragvó Isten ideje: ennek fényében némiképp meglepő az az ív, amelyet a pápa a széria végére a „mosolygó Isten” képzetéig leír, kétkedések, önmarcangolások, hitehagyott istenkáromlások során át, mert Sorrentino olyan mélyre visz bennünket Lenny Belardo rendkívül ellentmondásos belső világába, ahol elveszítjük lassan minden biztos kapaszkodónkat, epizódról epizódra képes felülírni mindazt, amit biztosnak gondolunk hitről, egyházról, erkölcsről és magáról XIII. Piuszról. Sorrentino pápaábrázolása akkor a legerősebb, amikor – valamilyen irányban – a szélsőségek felé csúszik el: amikor emberibbnek ábrázolja a legesendőbb embereknél is (melegítőruhás, éjszakai sétája Dussolier-vel, hajnali hazatéréskor a pápai rezidencia kapujában várakozó Mary nővérrel), vagy amikor megvillant valamit abból a felfoghatatlan, ijesztő fenségességből, amely csak egy igazi, csodatévő szent sajátja lehet (kevés olyan lenyűgöző képet látni kortárs filmen, mint Belardo imája az éjjeli benzinkút szórt fényei közepette, a várakozó kamionsorfal előtt). Isten hallgat, ezért ő lesz Isten hangja: azé az Istené, amelyről ő maga sem tudja eldönteni, hogy a szeretetünk kizárólagosságát követelő Mindenható vagy az őt gyerekkorában elhagyó, azóta is hasztalan keresett, hippi szülők gigantikusra növesztett vágyképzete.

 

Az ifjú pápa a maga zavarbaejtően színpompás panoptikumával igazi neobarokk látomás, rég láthattunk ilyet a tévéképernyőkön. (Rendben, kicsit elvékonyodott a végére, az utolsó két epizódot talán jobb lett volna egybegyúrni.) Sorrentino megalkotta a két lábon járó önellentmondást: az ultrakonzervatív vatikáni rocksztárt. És nem, nem vallásellenes, még csak nem is antiklerikális – alighanem azért, mert tudja azt, amit kevesen: hogy a blaszfémiának nagyon is lényegi kapcsolata van a szentséggel. De nem is klerikális. És nem azért, mintha túlzottan óvatoskodó lenne, épp ellenkezőleg: nem hagyja, hogy belesüppedjünk az elfogultságainkba; lehetünk hívők vagy hitetlenek, katolikusok vagy sem, folyton belegyalogol a komfortzónánkba. Nagyjából úgy, ahogy Jude Law a kezdő képsorokon: királyi méltósággal, mégis kikacsintva.

 

 

 

Az ifjú pápa (The Young Pope), színes olasz–francia–spanyol–brit–amerikai tévésorozat, 2016. Rendező: Paolo Sorrentino. Forgatókönyvíró: Paolo Sorrentino, Umberto Contarello, Tony Grisoni, Stefano Rulli. Zene: Lele Marchitelli. Operatőr: Luca Bigazzi. Vágó: Cristiano Travaglioli. Szereplők: Jude Law, Diane Keaton, Silvio Orlando, Javier Cámara, Scott Shepherd, Cécile De France, Ludivine Sagnier, James Cromwell.