A láp (Részlet egy készülő regényből)




Magdalena Abakanowicz: Tömeg

 

Hogy az életemből mennyi időt töltöttem el a lápon? Lehet, nem sokat. Ott valahogy nem éreztem az időt. De ami, amennyi kora ifjú koromban ott ért, az mindenkorra belém költözött. És az akkor is, meg azután is velem tartott, amikor hónapok, majd esztendők teltek el úgy az életemből, hogy közben messze jártam a Nyérmellék vagy a Berekjó mente tavaitól, vizes rétségeitől.

 

Amikor a kuruc zajdulásnak vége szakadt, Ólymosra húzódtam a Magura tövibe törvényt látni.

 

Arra emlékszem igazán szívesen, ami máshol telt. Az első puskát akkor kaptam, amikor attól, ahogy vállon rúgott, már nem estem ki a csónakból. Akkor, amikor kezem lapja már akkora volt, mint a sárga kutyánk lelógó füle. S amikor a nádi cinke sűrűn szőtt fészke, amin csak akkora likat hagy a madár, hogy jó, ha a hüvelyk­ujjod átférhetne rajta, no meg az ő kicsinyei. Mikor a cinkefiak szárnyra keltek, s a fészek üresen marad, azt hazaviheted, jó lesz sarunak a cselédlányotok kisfiának, igen örülni fog neki.

 

A láp nem úgy valóságos, mint az erdő vagy a mező. A nád zúgása elcsendesíti benned a haragvást, amikor a köd a tó vizére legöngyölödik. A fények villódzása előbb riaszt, aztán meg szétszabdalja a félelmedet. Ha pedig odakint ér az éjszaka: suhog, liheg, nyöszörög, s olykor fölhorkan a fekete mindenség, na és időnként szomszédját szólongatja némely rosszálmú madár…

 

Akkor, félig még gyermekfővel, rémlett, hogy a nád sűrűje felől, különösen vihar s nagy idő közeledtén, kondulni hallom a harangot. Ami aztán később is egyre kísértett, s olykor tán máig visszajár.

 

Ha ugyan magam mögött hagytam azokat az időket. Ahhoz ugyanis hinnem kellett volna, hogy valóban harang kondult a nád sűrűjében vagy alant a lápkutak mélyén, a hínárok erdői alatt.

 

Tudom, hogy nincsenek, és nem hiszek abban, hogy lehetnének, s én mégis hallom őket – ide a népek hiedelme kell, amit közben titkolnak egymás elől. A tó fenekén hánykolódó harangok, amint vergődnek odalent, mind mélyebbre ássák az iszapba magukat. Hogy aztán a koporsók miként kerülnek a lápra, hogy ott ringassa őket a hajnali ködben a szél, az efféle látomás csak valami elmebéli hibbantság szüleménye lehet. Harangok ugyanis kerülhettek a vizek mélyére, ha nem is szökdösnek odalent. Hogy a Nagyidejű fönnakadjon bármi furcsaságon, ez addig nem igen fordult elő. Hisz ő volt számunkra a mindenek tudója.

 

Arról se feledkezzünk meg, hogy a harangkondulást a lápvilág körüli falvak népe hallja olykor, ha vihar, nagy idő szakad a tájra, és a koporsókat se csak az én kótya agyam hintáztatja a nádszigetek között, hanem az arra lakók látják vagy vélik látni a hajnali köd szakadtán. Én annak idején az orgona halk búgását hallottam a nádasok sűrűje felől, míg a lápvilág közelében élők sose mondták, hogy orgona hangját hallanák.

 

Ugyan, miféle orgonabúgást kérnék számon tőlük, hisz ezek a népek sose hallhattak olyan igazit, mint én Kolozsvárt, Kassán, a világ más jeles városának templomaiban. Én onnan, azokból a nagy visszhangos katedrálisokból hozom fülemben, agyamban a hangot, amit a szél zúgatta nádasba bújtatok, ahhoz, hogy az szárnyra keljen, visszaforduljon felém, s szédítsen, ha arra járok. A harang az más. A keresztény népek kincse a harang. Annak, ha kisebb lenne is méltósága, zengése, az soha sem valakié: az a közé.

 

A falvak lakói, ha veszedelem fenyegette őket, mielőtt elbújtak, elmenekültek volna, igyekeztek elrejteni a harangjaikat, hitték, hogy holtukból is hazahívja a híveket, ha kondul. Amikor elrejtették a harangjukat, nem is attól tartottak, hogy elviszi valaki, hanem, hogy szétolvadnak, megsemmisülnek, hisz a kósza, portyázó hadak rendszerint fölgyújtják a falut, csóvát vetnek a templomra is, ahonnan fölcsap, fölkúszik a láng a toronyba is. Ha egyáltalán torony áll a gyenge, paticsfalú templomuk mellett, mert ugye gyakorta tölgyfából ácsolt harangláb strázsálkodik ott, hogy legyen a harangnak hol fészkelnie. A harangláb, ha tűz nyargal végig a falun, egyből fáklya vagy inkább lángoszlop a falu közepén, a harangból pedig ércolvadék marad a hamu alatt.

 

Igen, igaz, miért is nem rejthetnék a láp iszapjába a harangjaikat. Ott aztán bizton megülhetnek, nem találja meg senki azokat. Bár a kötelet, amivel aláeresztik, bizonyára lazán hagyják, hogy lehasaljon a tó fenekére, a hínár alá, a végét pedig kivezetik valami gyepes, bozótos, vízből kiálló buckára, s ott azt egy vízből kiálló égerfa tövéhez vagy mocsári tölgy gyökeréhez kötik.

 

Csakhogy a láp él, virul, örökké változik; olykor hetek, hónapok múltán más arcát mutatja. Na és a víz, az iszap idővel elrágja, megemészti a kötelet. Akik hát a harangjuk megőrzését a lápra bízták, azok, lehet, azt többé sohasem látták. De az is megeshet, hogy a falu népét rabul vitték, vagy más nyomorúság pusztította őket, s ha előkerült közülük asszony, gyermek, valaki, az dehogy is tudta, hol kereshetné. Holott máig keresi, mert azt tudja a késő maradék is, hogy valahol harangokat őriz a láp, melyeket nagyapja, szépapja rejtett el s bízott reá. Tudja, hogy az ott a mélyben az övé. Azért hallja a kondulását, ha nagy idő zúgatja a lápot, a tó körüli nádasokat.

 

Mintha tőled tanultam volna: mindjárt olyan okkal valóvá okoskodom ezt a te harangkongató históriád.

 

Nem gondoltam rá, hogy a Nyér mellyé­kén valóságos harangokat rejthet a tó, a mocsár. Hiszen azt is tudom, nem csak hallják a kondulást, de ma is titkon keresik odakint a harangokat. Hogy az nekem eszembe ne jusson, hogy oda az itt való emberek rejtettek valaha valóságosokat. Miközben ott teltek java ifjúi éveim. Miközben örökkön hallani véltem a zengésüket.

 

Hallottam én is, mert tudtam, hogy hallják, akik ott a vizek mellett élnek.

 

Én úgy gondoltam, igen, létezhetnek valahol harangok, de azokat máshonnan hozták, s azok sok mázsásak, hatalmasok, nem apró falvak féltve őrzött kincsei. És azokat is kötélen eresztették le valahova, de nem ide. Talán mélyebb vizekre. Valahogy mindig úgy képzeltem, Nagyváradról hozták el őket. De hogy miért onnan, nem tudnám megmondani. Talán, mert apám sokat emlegette Nagyváradot. Úgy tartotta, hogy annak az 1668-ban történt eleste nagyobb csapás volt a magyarra, mint Buda törökök általi elfoglalása százhúsz évvel azelőtt, amit én túlzásnak véltem, de később többször is eszembe jutott, mikor újabb negyven esztendő múltán mi sehogy sem tudtuk kézre keríteni, bár próbáltuk jó párszor. De meglehet, azért származtak Váradról az én vizeim felé menekítendő harangok, mert félig gyermek fővel az onnan valókat gondoltam öblös, sok mázsás óriásoknak. Hiszen ott voltak olyan templomok, mint a messzi városokban. Na meg mindenféle papok, még tán püspök is. De az is ott fészkelhetett az emlékezetemben, hogy február vége tájt anyám szekérszám küldte az atyáknak a besózott csukát.

 

Hanem a harangok. Azt is apámtól tudtam, hogy Várad eleste után a török tán jó kedviben, hogy a bevehetetlennek hitt erősség végre a kezébe került, hagyta bántatlanul elvonulni az ostromot túlélt védőket, holott az ígéretek betartása nem tartozott a török had erényei közé, igaz, a mi kuruc háborúnkban a vesztes szabad elvonulására tett ígéret annyira sem volt biztos, mint a kutya vacsorája. Most pedig még a bent rekedt deákoknak is hagyta, hogy könyveiket s a stúdiumukhoz kellő egyemásukat magukkal vigyék. Ezért gondoltam; hátha a harangjaikat is sikerült valahogy kimenekíteniük. Azokat talán már az ostromló had közeledtének hírére leereszthették a templomaik tornyából, hogy az, ha az erősséget megszerezné, ne öntethessen majd ágyút a zsákmányolt harangokból.

 

Az ember olykor mintha félne felismerni valami oly helyzetet, melynek a meglétét amúgy is jól tudja. És micsoda elmefacsarások: mintha ugyan biza Várad védői már jó előre arra készültek volna, hogy tudnák feladni a várat. De igazából a harangokat menekíteni muszáj, hogy tűzvész esetén el ne pusztuljanak. A török ugyanis nem bajlódna velük. Dehogy is öntene ágyút azokból. Legalábbis nem tudunk arról, hogy magyar földön valaha is ágyúöntő műhelyről gondoskodott volna. Ezeket készen hozza, na meg zsákmányolja. Öntetni, úgy gondolom, esetleg a Dunától délre önteti, ahol akkor igen jóféle érceket talált. Na, de ez az egész itt most szófia beszéd, hiszen ha menekíteni kéne innen harangokat, mi a nyavalyáért vinnék azokat az áradó vizeken föl a lápos részek felé.

 

Csak mert nekem odakívánkoznak? Mert én ott akarom tudni őket? Azért indulnék északnak, mert a Sebes-Körös mente felől ereszkedik alá a török ostromló sereg, melynek egy része Várad alatt dél felől kerül. Nyugatnak meg azért nem megyek, mert arra ugyancsak ott a sárrét, tocsogós a világ. Ott aztán soha sem találja meg, aki odarejtette. Míg, ha Eszéknek indulok, jó ideig kemény, vert földön haladhatok erős, vasalt társzekéren, a menekítendő harangokat ponyva s széna alá bújtatom. Amikor aztán süppedékes, mély úton kéne továbbhaladnia a menetnek a rakománnyal, ácsaiddal sárhajót építtetsz, s arra költözteted át a harangokat, innen aztán igen jól abrakold a lovaidat, mert inuk megvallatódik. Miután néhol már csüdig süllyednek, és félős, rendre kidőlnek, akár el is köszönhetsz tőlük, miközben újra munkához látnak az ácsaid.

 

Útközben ajánlatos majd gerendát vásárolnod esetleg a lovak árából, miután azok is kiszolgáltak sárhajót vontatván. Aztán tutajt kell építeni, hogy innen már azzal utazzék tovább a rakomány, az ostort pedig a csáklya váltja föl. Azzal taszítják markos legények a tutajt, amint az drága rakományával csendes vizek lápkútjai felé halad. Amikor aztán a tó tükre megfelelőnek mutatkozik, a víz szélében előtűnik valahol egy örök életű, mocsári tölgy, ott a tutajnépe megállhat, csáklyával lecövekelik a tutajt. Ez után előkerül egy vastag, jókora kötél. A kötelet a fához erősítik, majd a harang mélybe való lebocsájtása következik. Ez innen már olyanformán történnék, mint ahogy Nagyidejű barátunk azt előbb emlegette, mikor a lápvidéki népek harangjainak elrejtése szóba került. Csakhogy itt a kötélnek karónyi vastagnak s meglehetős hosszúnak kell lennie. Ennek egyik végét a harang fülébe húzzák s oda csomózzák-bogozzák, a másikat pedig az öreg tölgy tövéhez, annak lehetőleg valamely erős gyökeréhez kötik, majd a csáklyás legények a tutajt újra elkezdik taszítani bennebb a tó mélyebb vizei fölé, ameddig enged a kötél. Ott aztán a harang körül szekercéikkel vigyázva körbe vagdossák, áttörik a tutajt, mire az csendes méltósággal a mélybe aláereszkedik. Aztán még egyszer megvizsgálják a kötél mentét, melynek közben lazán a tófenék iszapjára kellett hasalnia, hogy a rejtett kincsnek árulója ne legyen. Közben a harangmenekítőknek eszükbe kellett vésniük, mindezen dolog mely évszak mely napján történik, s azt is, hogy azon a napon és órán a tó tükrén mely irányba s milyen messzire ért be az öreg tölgy árnyéka, hogy a harangot majd ugyanazon későbbi esztendőnek ugyanazon szakában s napján kereshesse, és meg is találhassa valamely utód, aki talán majd érte jön. Ha ez ugyan elkövetkezhetnék valaha. Ám meglehet, a harangrejtegetők közül, aki emlékezhetnék, senki nem marad.

 

A tóvidék táján lakó népek tudják, mondják, hogy sok apró harang bújik a feledés iszapjába, de van egy igazi, egy hatalmas is. Annak zúgása legerősebb a tomboló viharban. Nem veszíti el a hangját akkor sem, ha száz esztendő múlik el úgy, hogy nem kondulhat. A harang csak elhallgat, el is némulhat, ha mondjuk, oly módon teszi csúffá az idő, hogy a tó fenekén fövénnyel temeti s a torkát iszappal betömi. A fáma szerint a harang odalent nem tűri, míg a világ, e kiszolgáltatottságot, e megaláztatást, egyszer csak mozdul, ráng, majd vergődni kezd, leveti magáról a hínár hálóját, s kiszabadul, s ringva tépni kezdi a kötelet, míg az el nem vásik az idő kötélrothasztó foga között, hogy végül szakadjon – szabadulhasson a harang.

 

Jóllehet ez a haranghurcolás teória, képzelgés, elutasítható, mint létezhetetlen, oktalan okoskodás – csakhogy itt már rég nem az az igaz, ami van, hanem ami lehető. A Váradról elindított harang útját rajtam kívül senki nem követi. Magam teremtettem a sárhajót irányító csáklyásokat meg faragómolnárokat, az egész harangmenekítő népséget. Azt azonban senkinek sem kell bizonygatnom: ha a drága rakománnyal kelet fele indulsz, a törökkel találod szembe magad, ha nyugatnak, elnyel a Sárrét mocsara. Tanácsolnám, menjetek északnak a Berekjó s a Nyér tájékára, föl odáig, ahol a láptól ellátsz a tavak tükrében a szilágysági szőlősdombok gyűrődéséig, ha tiszta az idő. Az út ugyan néhol kínkeserves, de akik a harang menekítésére szánták el magukat, mindezt tudhatták.

 

Hogy aztán honnan kerülnek oda a vizek fodrán ringó koporsók, melyeket a tóvilág népe szerint az elszabadult harangok ástak ki a láp kútjaiból, ennek titkát nem tudhatom. Fekete árnyak kerengenek éjszaka a lápon, reggelre kelve tovatűnnek, felöleli őket a hajnal, s lopva magával viszi.

 

Az meggondolkoztató, hogy az egész lápvidéken egyetlen harang sem került elő, soha senki nem látott azokból egyet sem. A nép lelkében lappang valami oly reménység, valami várakozás, hogy egyszer talán majd mégis megmutatkozik nekik a harang. A népek hite csodatévő, életre keltheti, teremtheti a csodát. Minden vidéken akad olyan vénség, akit titkok őrzőjeként tart számon a köz. Ám ezek az agg titoktudók nemcsak elrejtett harangokról regélnek, hanem másfajta kincsekről is. Csak ezeket nem a vizek mélyére rejtették, hanem a lápok, tavak közén kiemelkedő halmokon ásták el vagy a vén mocsári tölgy tövébe. Ha hadak elől futván odaveszett a család, s a titok tudója is, az életben maradottak próbálták megtalálni a kincset. Ásták hát jeles napok holdas éjszakáin a magányos mocsári tölgy tövét s az égerligetet a kincskeresők. Az sem tántorította el őket, hogy a nép hite szerint átkot vesz az magára, ki holtak megtalált kincsével akar boldogulni.

 

Ha a törvény elé hoznak holmi vajákost vagy tudóskodó banyát, netán boszorkányhírű fúriát, ezektől nemcsak azt kérdezik meg, hogy „a szemmel verést míveled-é”, hanem arról is igen faggatják őket, hogy „látó vagy-é, nézésben van-é járatosságod, vizek mélyén meglátod-é a kincset, s hát az odaveszett holtat és a földbe titok alatt elásott aranyat?”

 

Nagyobbacska gyermek koromban szívesen kerülgettem a lápot, a tóvidéket odakint, a vármegye felső szélein, a ­Wajtha uradalom környékét, amely ma is az örököseimé. Nyár elején, ha a lápon ért a sötétedés, éjszakára örökké elsimult a vizek tükre s barnásra váltott. Engem leginkább nyugtalanítottak a megvillanó föl-fölszökő, apró lángok. Táncuk láttán valahogy mindig megdermedtem, miközben forrónak éreztem a halántékomat. A mocsárnak olykor mérgez a lehelete.

 

Újabban, ahogy mondják, nem a kincset őrző sárkányok ejtik ámulatba a népeket, s nem is a bolygó vörös meg kék lángok riogatják azt, aki a lápon kint reked, hanem egy magasan repülő szekér, mások szerint egy csillogó talpú szán, amely olykor fölszikrázik, csillagot szór, elébe fogva fényes sárga pejló, gyönyörű asszony tartja a gyeplőt, néha úgy látni, majdhogynem fönn az ég alján fut körbe a fogat, de körbe ám ott kereng a nagy égi mezőn egyvégtében. Szép, ragyog az arca. A hárászkendőt a válláról a szél nem tépi le. Azt mondják, akik látták, örökké ugyanazon körben kereng a vizek felett.

 

Ezek után hogy szedjük elő a táltost, azt a sárkánylovas, hatujjú, hétfogú garabonciást? Ez utóbbi tógátus, rongyos tarsolyában hatalmas könyvet cipel. Ez a tudákos tógátus hírhedt fellegjáró, a kopott könyvből az egek haragját fürkészi. Ám ha tudománya fejében terített asztalhoz ülteted, vigyázz, miként vendégeled, mivel kényes vendég az istenadta, ha nem jársz kedvében, viharral, jégesővel, forgószéllel fizet, míg ha kedvére való volt a trakta, elhessenti falvaid fölül a jégesőt is. Százféle titok és csoda. Elrejtett kincsek és tudomány. Ezek reá örökítődnek e deákféle tudományosra.