A legjobbak teljességének igényével




Bizonyára a színes-képes történelmi magazinok csemegecikkeinek héroszai lesznek – majd, pár évtized múlva – azok a „walesi (?) bárdok”, akik a 2018-as, fanyar százéves kampányban is tisztességesen próbálnak teljesíteni csakúgy, mint kibújni. Annyi mindent szül az alkalom! Ne csak tolvajokra gondoljunk – sőt!

 

A feladatként kirótt centenáriumozás a kolozsvári zenei köztudatban egy különleges antológia megszületéséhez is elvezetett. A helyi Magyar Opera égisze alatt szervezett, kiállítást, könyvbemutatókat, koncerteket csomósító novemberi akció egy felelős és nagy látószögű körülnézés lehetőségét ajánlotta a kultúrafogyasztó közösségnek. ­Selmeczi György, az Opera művészeti vezetője félreérthetetlenül kritikus alapon állva vetette – a maga szelíd módján – a hazai magyar, de mindenekelőtt a kolozsvári zenei köztudat szemére, hogy a kulturális gazdagságunkról szóló untig ismert állítást (közhelyet?) tudatos önismerettel, zenei patrimóniumunk módszeres számbavételével nemigen szokása alátámasztani. Pontos tájékozódást, ugyanakkor hencegésmentes önértékelést sürgetve hívta fel a figyelmet Selmeczi arra, milyen súlyos mulasztás ennek a leltározásnak az elhanyagolása. Hiszen az utóbbi száz év (amit számítsunk nagyjából „posztbartókinak” és „posztkodályinak”) magyar zenei kultúrája kolozsvári gyökerű, illetve kolozsvári kötődésű alkotókkal van tele, éljenek bárhol a Golyóbison. Ha odafigyelünk kicsit, szemünkbe ötlik, mennyire kivételes módon sugárzik, sugárzott ez a város; nemcsak a regionális, de az egyetemes magyar kultúrtörténetnek is egy olyan rejtőzködő kulcshelye, amely a messzire elkerült zenei alkotók hivatkozásaiban mégis mindig felbukkan. Általános magyar jellegzetességként vannak ugyan „fölös büszkeségek és fölös dacok” – folytatja gondolatmenetét Selmeczi György –, s a 20. századi történelmi szeizmikumban az országot elhagyó számos zenészt rövid úton exkommunikálták a helyi tudatközösségből, a nagy művű komponisták között azonban mindenhol vannak, akik egykori cseperedésüket vagy későbbi érlelődésüket, de akár mesterré válásukat is a kolozsvárisággal kapcsolhatják össze. Ne feledjük, 2019-ben lesz kétszáz éves a kolozsvári intézményes zeneoktatás! Ez ugyan európai kontextusban nem nagy szám, kelet-európai „pályán” mégis igenis tiszteletreméltó, s nemcsak régiségénél, hanem kulturális termésénél fogva is.

 

A szépemlékű Szőllősi András, Oláh Tibor, Zoltán Aladár, Szalay Miklós, Vermesy Péter, Eisikovits Miksa, Jodál Gábor, Farkas Ferenc, Ligeti György, id. Márkos Albert, Delly-Szabó Géza, Veress Sándor, Hary Béla, Viski János, Szabó Csaba, Czakó Ádám, illetve a még lezáratlan életművűek vagy épp alkotásuk teljében levők: Junger Ervin, Kurtág György, Orbán György, Csiky Boldizsár, Selmeczi György, Irányi Gábor, Terényi Ede, Demény Attila, Lászlóffy Zsolt, Könczei Árpád, Gyöngyösi Levente, Hentz József, Szegő Péter vagy Szalay Zoltán célirányos seregszemléje ekként egy olyan nagyszabású antológiára ad lehetőséget, amelynek hallgató fülekkel való befogadása révén az értékelés, a visszafogadás és az erdélyi műveltségünkben való szervesítés egyaránt megtörténhetne. Végre – tehetnénk hozzá Selmeczihez csatlakozva.

 

Más érdeme soha ne legyen bosszúság számunkra! De az azért elgondolkodtató, hogy a kortárs zene világának három olyan kiemelkedője, mint Ligeti György, Kurtág György és a manapság legtöbbet „játszott” Orbán György Erdélyben elsősorban román zenetudósok gondossága nyomán nyert közfigyelmet (és zeneakadémiai díszdoktori címet). A Ligeti-konferenciák az értékközpontú zeneszemlélet tudatos fenntartása jegyében már csaknem egy évtizede gyűjtik Kolozsvárra a muzikológia nemzetközi guruit.

 

Talán mindannyian kívánjuk, hogy ne legyen tehát merőben alkalmi felbuzgás a kolozsvári zene száz évének szemléje. Legyen, maradjon velünk folyamatosan!

 

 

 
 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter