A lélegző vonal és a lélegző betű szimbiózisa




 

Nem tudhatom, hogy a művészet világában járatlan olvasó mire gondol, ha elolvassa Árkossy István legújabb könyvét, melynek címe: A lélegző vonal. Azt viszont igen, hogy nekem az élő vonal képzetét sugallja. Tudniillik az a művész, aki a lélegző/élő vonallal mesterien tud bánni, bármit képes ki is fejezni. Kiváló műveket is teremteni. Szerzőnk pedig kitűnő grafikus, festőművész és művészeti író. Aki – felvállalva a nemzeti identitás szolgálatát, óvását –, az öreg kontinensen életművével a magyar és az európai művészet ismert és elismert alkotóinak sorába lépett.

 

Árkossy önmagával szembenéző, a személyes és a közösségi élet kérdéseire nyitott, meditáló személyiség, akit a művészet nagy örökségei és korunk sorsproblémái egyaránt foglalkoztatnak, melyekre – ecsettel és tollal – egyszerre felemelő és meggondolkoztató válaszokat akar és képes adni.

 

A lélegző vonal Árkossy esszéírói tevékenységének legjavát magában foglaló fontos kiadvány, ebből képet kapunk vizuális művészeti folyamatokról, kiállításokról, művészportrékról, tűnt idők nagymestereiről, művészeti gondolkodókról, személyes élményekről, kortárs művészek példamutató küzdelmeiről, közös gondjainkról… Szerzőnk otthonosan mozogva tekint szét a világban, utazik térben és időben, de szülőföldjét, Erdélyt és annak szellemi fővárosát, Kolozsvárt elmélkedéseinek és emlékezéseinek középpontjában tartja.

 

Az író drámai mozzanatokat sem nélkülöző történelmünk tragikumba forduló eseményeivel kezdi múltidézését. Küzdelmes históriánknak ezt a rövid, ám annál szomorúbb momentumát a „Kapuzárás: a nemzet egységét szétszaggató Trianon rekeszti be.” A trianoni diktátummal fájdalmasan szétszaggattattunk ugyan, ismerjük, bő évszázada tapasztaljuk romboló következményeit, de tudjuk a Törvényt, a Parancsot is: Nem feladni! A szerző szomorúan fogalmaz: „Trianon óta zárt kapukat döngetünk!” Igen, a túlhatalom által immorálisan emelt kaput döngetjük, kitartóan, rendületlenül, mert a történelem nem lezárt folyamat, az igazságnak pedig mindig van esélye.

 

Az 1920 és 1990 közötti Erdély valósága „képzőművészetünk zaklatott történelmi sorsfordulók közepette vibráló, barázdált arcát” mutatja meg. Az ezerkilencszázhetvenes-nyolcvanas évek erdélyi diktatúrájának „csikorgó napjaiban” különös eseményeknek lehettünk tanúi a „lélek belső iránytűi által vezérelve”, amikor a nemzet sorskérdéseit érintő nagy ívű – máig példaértékű – képzőművészeti sorozatok születtek olyan jeles művészektől, mint Cseh Gusztáv, Gergely István, Tőrös Gábor, Paulovics ­László. Húszéves művészeti-szerkesztői tevékenységét ismerve (Utunk) kijelenthetjük, hogy Árkossy István művészi alkotásaival szintén egyértelműen bizonyította és lankadatlanul igazolja ma is, hogy amíg „a test igen, a lélek gúzsba nem köthető”.

 

Szegődjünk hát az író nyomába, lássuk a kötetbe foglalt „lenyomatokat”!

 

Körképben a tények erejével bizonyosodunk meg arról, hogy az erdélyi magyar képzőművészeti élet Trianon utáni nehéz helyzetében herkulesi küzdelmeknek és főnixi feltámadásoknak volt a színhelye. Nem puszta megszokásból döngetjük a konokul zárva tartott kaput, hanem Kós Károlynak a Kiáltó szóban foglalt gondolatait és felhívását megszívlelve, ocsúdva a szörnyű bénultságból, az értékteremtő cselekvés útjára lépve; és járjuk azóta is, bízva a magunk értékvilágában, önazonosságunk megőrzésében.

 

Az erdélyi művészek 1995-ös, a Magyar Nemzeti Galériában megrendezett budavári seregszemléjén erőt sugárzó kép tárult fel az érdeklődő közönség előtt. (Sors és jelkép. Erdélyi magyar képzőművészet 1920–1990). A kiállítás alkotásait szemlélve a hol meghatott, hol töprengő, hol lelkesedő íróban felszínre törtek az emlékek, amikor a Miklóssy Gábor, Zsögödi Nagy Imre, Kusztos Endre, Gy. Szabó Béla, Cseh Gusztáv, Gergely István, Plugor Sándor, Tóth László, Feszt László, Baász Imre, Szervátiusz Jenő és Tibor, Fülöp Antal Andor, Mohy Sándor, Andrási Zoltán, Ince János, Balázs Péter, Kós Károly, Kovács Zoltán, Benczédi Sándor és sok más kiváló erdélyi művész nevét személyes kapcsolatai révén felidézi.

 

Értékelve a ritka-szép alkotásokat, Árkossy Zsögödi Nagy Imre életművét például „székely expresszionizmus”-nak nevezte – afféle archimédeszi pontnak –, ami hosszú távon is tájékozódási irányt jelentett sok fiatal művész számára. De megemlíthetjük a „nagyok közül” Cseh Gusztáv „történelmi arcképcsarnokának” rézlemezbe metszett darabjait (Hatvan Főember), és Benczédi Sándor kiváló, vérbő optimizmussal formált kisplasztikáit is. Kusztos Endre művészetéről az esszéíró találóan jegyezte meg: „Szerénységtől áthatott galamblelkű lénye egyéni életművet volt képes megteremteni pusztán lüktetően karizmatikus fekete vonalak szövevényéből.”

 

A budavári seregszemle egyik meghatározó részét a székely iskola bemutatása képezte, különös tekintettel Csíkszereda büszkeségére, Zsögödi Nagy Imrére, de ne feledjük megemlíteni a kökösi születésű Deák Ferenc grafikusművészt sem, és idősebb Feszt Lászlót, akik a grafika minden területén maradandót alkottak. Természetesen az erdélyi kiválóságok között van helye Fülöp Antal Andornak is ragyogó sárga színekben tobzódó csendéleteivel, női portréival.

 

Kiállítótér fejezetben Jovián György festőművész kimagasló szakmai tudását méltatva Árkossy a nemzetközi hírű művész képsorozataira, ciklusaira hívja fel a figyelmet. Vetró András szobrászművész képi látomásai viszont Székelyföldön öltöttek testet „rendszerbe fogottan, felelősséggel felfűtött tartalommal”, ez egyszerre szívderítő és természetes, hisz „a műalkotás olyan emlékül hagyható jel, amely túlélheti saját korát és alkotóját is.”

 

Az Alkotótér tematikai egységében az író tizenhat művész pályájának egészét értelmezi esszéisztikusan. Árkossy ebben a gondolati összefüggésben átfogóan méltatja Deák Ferenc kiváló könyvillusztrátori munkásságát, Paulovics Lászlót, mint a színvonalas erdélyi irodalom szerelmesét (Erdélyi Írók Arcképcsarnoka) és Tóth Lászlót, a briliáns képességekkel megáldott festőművészt, akinek illusztrációi, festményei, mindenkor az intellektus erejével fogalmazódtak meg. Feszt László, a kiváló egyetemi tanár grafikai lapjait áthatotta a honfoglalás kori motívumvilág és a jelrendszerek piktografikus tiszta rendezettsége. A hetvenéves Kancsura Istvánról írt visszapillantásában a pályatárs így vélekedik a kolozsvári művészről: „Nála a színek alkalmazása többnyire mértéktartó, céltudatosan alkalmazott, ezért a biztos rajzi alapokra építve szilárdan áll a lábán a kromatikus látvány egyensúlya”. Életművében párbeszédben állt a „valóságábrázolás szeretete és az intelligens elvonatkoztató készség”. A grafikus Bardócz Lajosról aforisztikus tömörséggel fogalmaz: „Munkássága költői rajzi világ.” Vannak, akik szerint Bardócz grafikája „a balladák világával állna rokonságban”, Árkossy viszont inkább a szonettek mértékletes tömörségét, feszültségét, zeneiségét érzi meghatározónak a grafikus művészetében.

 

A Ceaușescu rémuralma elől Svájcba menekült nagyváradi Szalai József grafikus- és festőművészről, sajnos, keveset tud a magyar művészetszerető közönség. Hajdú László műgyűjtő több gyűjteményes kiállításon már bemutatta fiatalkori munkáit és két életműalbum is készült az idegenbe kényszerült alkotó munkásságáról, ami valamennyit enyhített ismeretlenségén, viszont a szakmának még bőven van mit tennie azért, hogy Szalai József neve beépüljön a magyar művészek és művészet iránt érdeklődők tudat- és érzésvilágába. Árkossy a 2020-ban Genfben elhunyt művészről ezt jegyezte meg: „… Művészsors. Erdélyi művészsors anno. Beborult ég, grafit szürkére satírozott fojtogató kilátástalanság, majd szívszorítóan sorsfordító pillanat egy nehezen megszületett kényszerű döntéssel, vándorbatyuval, félve titkolt, esetleg nyilvánosan meghurcoltatott és kiböjtölt elindulással. Aztán felsejlik a várva várt új haza délibábos képének ismeretlen árnyalata. És az új világban beindul a hosszasan visszafojtott érzelmek papírlapokat elborító ábráinak áradata, miközben a születő műveket vagy csodálat minősíti, vagy meg nem értés; szerencsével kézen fogva járó siker vagy néma közömbösség. Előbb-utóbb váratlanul előtoppan a hol jótékony hatású, hol félelmet sejtető magányosság érzése is, és elkezdődhet a messze tűnt drámai események újra- meg újraértékelésének felgöngyölíthetetlen folyamata…”

 

Mindemellett Árkossy alapos tanulmányban méltatta Kisleghi Nagy Ádám és Ozsvári Csaba – a hit univerzuma két képi teremtőjének – alkotói világát.

 

Az irodalom felé fordulva szerzőnk elsőként Páskándi Gézával való találkozásainak élményét osztotta meg az olvasókkal az Alkotótér gondolati egységének második részében. A neves költő és drámaíró filozofikummal telített költeményeit, esszéit és jelentős történelmi személyiségeinkről (Apáczai), illetve az abszurdhoz közelítő társadalmi viszonyokról írt emlékezetes drámáit helyezte vizsgálódásainak előterébe. Érthetően és joggal. Hisz esszéit, drámáit olvasva és színházi előadásait nézve, Páskándi művei katartikus hatást váltanak ki az elidegenedett világból menekülő, tiszta emberközi viszonyokat áhító kor- és sorstársakból.

 

Árkossynak a nyolcvanöt éves Banner Zoltán művészet- és művelődéstörténészről írt laudációjában egy megelőlegezett igazságot fedezünk fel: „Életművét tekintve, nevét ma egykori mesterei mellé helyezve, Lyka Károllyal, Kelemen Lajossal és Enzt Gézával együtt említjük. Hiszen olyan személyiségeink közé tartozik ő, akik igyekeztek a szavak erejével óvni – és ezzel megőrizni – mindazt a teremtett kincset művészeti értékvilágunkban, amitől a történelem viszontagságai és az idő őrlő vasfoga próbált minket minduntalan megfosztani.”

 

Viszont megható szavakkal búcsúzott László V. Ferenc zenetudóstól, aki a szerző szomszédjaként, szintén a történelmi levegőt árasztó Farkas utca lakója volt örök-eltávozásáig.

 

Képek az időből. Ebben a fejezetben írónk az erdélyi képzőművészet világából tovább lépve az európai festészet, szobrászat, építészet legnagyobbjaira irányítja vizsgálódásainak sugarait, az egyetemesség, a hitvilág és a szakralitás rendszereinek egészébe építve elemzéseit. Sorra felidézi a reneszánsz, a barokk kor nagymestereit, így jelenik meg Rembrandt, Caravaggio, Canoletto, Brunelleschi, Vasari… Halhatatlan műveikkel „társaloghatunk”, személyiségükkel gazdagodhatunk. A méltán világhíres művek bemutatásán túl Árkossy a nagymesterek eseménydús életéről is érdekfeszítő képet nyújt, sőt a korabeli társadalmi viszonyok sajátosságait is olyan meggyőzően ecseteli, mintha csak ott lennénk magunk is. Ez a kor a hitviták, a nagy változások ideje. „Luther téziseinek bűvöletében a reformáció propagálói merőben elvetették a vallásos képábrázolás szükségességét. (…) A tridenti zsinat (1545) korszakos határozatai értelmében új szelek kaptak szárnyra: ’Isten dicsőségére és magasztalására’ elkezdődött a katolikus egyház általános megújulása, széles kapukat tárva az ellenreformáció eszméinek.” Árkossy tudományos igényességgel mutatja be a korabeli társadalmi valóság hullámzását, amelyben a művészeti élet tektonikus mozgásáról is tiszta képet alkothatunk.

 

Téka fejezet a betűk, könyvek világa.

 

Elsőként Szilágyi István kivételes regényírói kvalitásait méltatta a volt szerkesztőkolléga a Messze túl a láthatáron című, új, terjedelmes, régen várt regényéről, kiemelkedő jelentőségű prózájáról.

 

Bordás Beáta könyvét (Erdélyi kastélyépítészet a historizmus korában) ismertetve, átfogó tanulmányt írt az idézett kor erdélyi kastélyépítészetéről. Egy kivételesen gazdag, tovatűnt világról számol be az olvasóknak, mely világ, szomorú sorsra jutott – pusztulóban van.

 

Gaal György és Gránitz Miklós közös munkájáról (Örök Házsongárd. Kolozsvár és sírkertje a századok sodrában I–II.) a múlt idők értékei iránt különösen fogékony író tényként állapítja meg a Házsongárdról: a kettős kötetben „szöveg és kép rezgéshullámain az évszázadok árnyalatai gazdagságával bontakozik ki e messze földön legendássá vált kegyhely históriája.” A 16. század vége fele alapított sírkert kultuszának nagy korszaka a reformkor idejére tehető, ebből a korból datálódnak az emlékoszlopok, kripták és mauzóleumok.

 

A Jegyzetek a feltoluló emlékeket, érzéseket, tapasztalatokat rögzítő izgalmas írások gyűjteménye, melyek ötvözik a szakismeretet, asszociatív készséget, műelemzést, recenzáló értékelést, a közösségitől a magánélet szintjéig hatolva. „A képszerkesztő, az alkalmazott grafikus és a festőművész – aki egyetlen személyben Árkossy István – ugyanakkor nem csupán alkotóművész és kiadványok vizuális megjelenítésének tervezője, hanem kora képzőművészeti és irodalmi életét is ifjú kora óta élénk figyelemmel kísérő, elemző szakember. Akinek szemhatárában bemutatásokat, recenziókat, bírálatokat kiváltva tűnnek fel korának képzőművészeti és szépirodalmi folyamatai és értékei, ezek létrehozói, működtetői. S az egyetemes művészet teljesítményei mellett a kortárs művészek alkotásai, kiállításai, könyvei, illetve egyéb publikált művei is. Hiszen maga az a kör, amelyben (képzőművészeti főiskolai éveit is beleszámolva) negyedszázadon át Kolozsvárott élt és tevékenykedett, az akkori magyar kultúra teljességét integrálta” – állapítja meg összefoglaló tanulmányában Jánosi Zoltán irodalomtörténész, az Utószó szerzője.

 

Az Utunk egykori művészeti szerkesztője – összehasonlítva a rendszerváltozáskor megszüntetett irodalmi-művészeti-kritikai hetilap és a helyébe lépő Helikon jellegét, irodalmi profilját és alaki formátumát, elismeréssel szól az immár „felnőtt korba” lépett, harmincéves kolozsvári Helikonról, a hagyományok útjáról tovább lépve a jövendő felé. Árkossy szívesen emlékezik egykori kollégáira, az Utunk szerkesztőségében eltöltött napokra, és a lapszerkesztő írók, költők, művészek tollforgató életére. Így, az emlékek világából feltűnik mindünk néhai kedvence, Ali (Lászlóffy Aladár) szeretetre méltó alakja is, aki hirtelen támadt ötlettől indíttatva papírt, ceruzát kér, alkalmi verset rögtönöz a grafikusművésznek, aki baráti válaszként a lélegző vonal teremtő erejével azon nyomban „képére szabott” rajzzal viszonozza a költő-kolléga baráti gesztusát.

 

S hogy a fájdalom jegyében is szóljunk, az emlékek birodalmából előtűnik Kádár Tibor, a tragikus véget ért kiváló művész-tanár alakja is, aki képtelen volt elviselni „a szocreál áporodott légkörét”, és önkezével vetett véget életének. A megaláztatások világából menekülve, hasonló utat választott Szabédi László professzor és kollégája, Csendes Zoltán is, a Bolyai és a Babeș egyetemek előre kitervelt egyesítésének tudat- és lélekromboló helyzetében.

 

A képzőművészet és a vele rokonművészetek mezején barangolva az író-grafikus egy gazdag és sokszínű világot tárt fel esszékötetében, melynek minden sorából kiérezni, hogy ő itt valóban otthon van, mint házigazda és értő kalauzunk.

 

Az olvasó a festőművészet, zene, irodalom, grafika, szobrászat, életrajzok, műemlékek, portrék, jellemrajzok értékőrző világában bolyongva, örömmel veheti kézbe Árkossy István szép kivitelű, gondolatgazdag kötetét. A lélegző vonal szerzője pillanatra sem feledkezett meg Erdélyről, a magyar történelemben, művészetben és művelődésben kiemelt szerepet betöltő Kolozsvárról, Mátyás király legendás szülőhelyéről.

 

Záróakkordként még egy korántsem jelentőség nélküli megjegyzés: A lélegző vonal Árkossy István művészi értéket teremtő és őrző nemzetszolgálatának, önazonosságunk megőrzésének példaértékű dokumentuma, rajzolt és festett művei mellett ezúttal szövegben megfogalmazott legújabb nagyívű bizonyságtétele.

 

 

Árkossy István: A lélegző vonal. Művészeti írások. Magyar Napló, Budapest, 2021.