A létezést állítani kell, nem bizonyítani




horvath benji beatcore borito elolap
 
 
Körbenforgás, igazi, működésben levő körhinta Horváth Benji új kötete. Nem olyan, ami felhőtlen – talán meg sem történt – boldog gyermekkort idéz. Ebből a szempontból már a kötetborító is iránymutató lehet, a pop-artra hajazó betűtípus és élénk színek mögött már van valami vészjósló. A szürke háttérben súlyok függenek vaskampókon, amelyek akár egy mérleg két oldalán is lehetnek. Sokkal inkább véresen komoly ajakbiggyesztésről van szó tehát, áttörhetetlen üvegfalon kukucskálásról. A körhinta bepörög és megakad, máskor meg annyira gyors, hogy úgy látszik, mintha egy helyben állna.
 
A mozgástér bár jól körülhatárolt, pontos, mégsem magától értetődő. Minden egyes versben magunkkal, magunknál kell lenni, a szó legprofánabb és legkegyetlenebb értelmében. „Huszadszor megtanultad,/ hogy elengedd, ami még hátravan./ hogy ne parázz, ha megint egyedül vagy,/ csak hamvaidban ébredsz, madaram.” (Hársfa utca) Sőt, igazából másról van itt szó, újra és újra ki kell találnunk magunkat, hogy magunkkal maradhassunk. Ez után meg szembe kell néznünk a végeérhetetlen másnapokkal. Nem jó érzés ezt a kötetet olvasni, a magánsivatagban poroszkálni, ahol a délibábként feltűnő villanások, értelemfoszlányok nem akarnak egy egésszé összeállni.  Az ok-okozatiságnak itt nincs létjogosultsága, ahogy a kint és a bent dichotómiájának sem: „ez volt az első tavaszom,/ ezer tavaszból egy,/ az, ami nem volt sohasem” (Vérkeringő).
 
Ott vagyunk, ahol a fogalmi, célirányos gondolkodás csődöt vall, nem elvégzendő életvezetési gyakorlatokról van itt szó, az út végén az egy és igaz világító értelemmel. Egyfajta egészet azonban már az elejétől magunkkal hordozunk, így indulunk el, azt még nem tudni, hogy merre, de újabb és újabb rétegek rakódnak le, amikkel kezdeni kell valamit. Persze, meg lehet olykor kapaszkodni egy-egy hajnali sétában, utolsó sörökben, első kávékban, befejezetlen metamorfózisokban, magánvirágzó fák alatti mélázásban. Sőt, néha úgy érezhetjük, hogy valósággal továbblendít valami: egy helyszín, egy tárgy, egy fless. Ez viszont legtöbbször csak a következő versig tart, visszatér a címben, ami egy momentummal azelőtt megragadt. Nem kartotékolt adatként, bedobozolt építőkockaként, egy más (vers)helyzetben már más viszonyokkal kell szembenéznünk, nem lehetünk biztosak semmiben. Átkapcsolások vannak, minden újabb vers egy új másnap, a kötet felénél bekövetkező ciklusváltással pedig csak a külső helyszín látszik változni radikálisan.
 
Csupán a mozgásban levés az, ami adott, és ez sem magától értetődő. Nem kis erőfeszítést igényel újból elindulni, az Oktogontól a Király utcáig, a Napoca utcától egy garázstetőig, a fotelből a párkányon heverő, simogatást váró macskáig, aztán vissza. Itt nincs előrenyomulás vagy keretezés, de a jelen pillanatot a végtelenségig meghosszabbító, kizárólagos nihil sem. „Nagyon komoly a játék” – olvashatjuk a kötet fülszövegében, és valóban az. Folyamatos az ingázás a múlt, jelen és jövő tengelyén, az idő pedig tagolhatatlannak látszik. A naptár, óra stb. szerinti működés legalábbis nem nyújt semmiféle támpontot. „aztán megint csak jársz a parton,/ könnyű kezdődésben./ még nem tudod, mivé kell összeraknod/ a múlt évet, ezt az évet,/ holnap folytatod.” (Szökni) Tér és idő egysége itt nem egyfajta (ön)értelmezési kísérletnek, rendszerbe foglalásnak ad keretet. Általában véve nincs itt semmiféle, örökérvényű, szentesített és legitimált rendszer. Sémafóbia van, ezen kívül pedig egy olyasfajta performatív kijelentő mód, amely újra és újra megjeleníti magát.
 
Egy egyedüli, összefüggő, elmesélhető és szájbarágható történet nincs az ismétlődő megmutatkozások, kijelentések mögött. Azonban nagyon is van ott valami, csak az nem világos, hogy mi is tulajdonképpen az én(ek) története. Ezzel meg is kérdőjelezi Horváth Benji kötete, hogy logikusan átvihető, közvetíthető értelemegység-e az, ami a beaten túl van. A szubjektivitás létjogosultságának állítása, felmutatása biztos, azon túl pedig „hadd értsék, ahogy értik, úgy legyen.” Az első versben megkezdett beat végigkalapál az egész köteten, ebben sejteni lehet valamiféle önazonosságot, a létezést, amit elsősorban állítani kell, nem pedig bizonyítani. Nem rögzült, normatív fogalmakkal, hanem így ér el a másikhoz, ami egyáltalán elérhet. Mert ez a fajta beat legalább annyira személyes, intim és magába forduló, amennyire közös is, mert „a mondatok letisztulása ösztön”.
 
Annyira komoly a játék, hogy mindenkinek köze van hozzá, a kötet lapjain sorjázó újjászületés-kísérletek nem tét nélküliek. Nagyon szuggesztívek ebből a szempontból az igealakok és a személyes névmások, a versek túlnyomó többségében te és én van, egymáshoz nagyon közel, már-már elválaszthatatlanul. „de fákat ölelgetni langyos napsütésben/ – azt is minek. beletörődni és elbújni/ Természet Mama lágy picsájában,/ amíg jönnek a buldózerek.” (RG 21) Nem elég már megélni a „szépelgő tavaszokat”, rezignáltan rezonálni. Viszonyulni és cselekedni kell, még akkor is, ha egy helyen olyasmit olvasunk: nem igaz, hogy minden mindennel összefügg. Egyre világosabbá válik, hogy az a fajta jelenlét, empirizmus, amely beleívódik a versek szövetébe, nem akar ontologikus magasságokba emelkedni. A tapasztalás végterméke nem a tudásban keresendő, folytonos elbizonytalanodások, megakadások és újrakezdések sorozata az a fajta keserű empirizmus, amely végigvonul a kötet egészén.
 
Ezért sem gondolhatjuk egy percre sem, hogy túl lehet lenni egy-egy versen. Nem befejezhető és nem zárható le, és itt nem csupán az értelmezések végtelenségéről van szó. Egyfajta önritmizálás történik meg a beaten keresztül, ismétlődések és folytonos újjászületések. Minduntalan visszatérnek ugyanazok a démonok, labirintusok, függőségek, napszakok és élethelyzetek. Mikor azt hittük, hogy már magunk mögött hagytuk, akkor ezer formában jelennek meg ugyanazok a másnapok. Ott rejtőzik a hagyomány is a sorok között, szubverzíven, kihívásként, de egy percre sem elhazudva. Jákobnak újból meg kell küzdenie az angyallal, az apa Istene nem mindig egyezik a fiúéval, de a lövészárokban még mindig nőhet virág. Az ismerősség érzése háttérként asszisztál. Nem szabad hinni az eleve elrendelt szerelemben, de újra meg kell tanulni a szeretetet, és ki kell köpni az előre megrágott igazságokat. „és félj. mert hátravan még/ ezer halál, szülés, vérző cseresznye./ de mondtam már, hogy nem fogok fejvesztve/ megfogni semmi nekem szánt mostvagysohát.” (Idegenből)
 
Azt hiszem, hogy főként ebben áll Horváth Benji lírájának különlegessége, aki nem hagyja a lázadó vért megbarnulni. Így nem lesz sem patetikus, sem elégikus. A punk hanyagságával tud beinteni olykor saját magának is, de az ezt követő vállrándítás nem a végső mozzanat. Nem ragad bele a keserű cinizmusba, fent említett ajakbiggyesztésbe, és nem ijed meg az (ön)ellentmondástól sem. A vállrándítás után nem ernyed el a kar, hanem megint megfeszül és újabb fogást keres.
 
 
 

Horváth Benji: Beatcore. Erdélyi Híradó Kiadó – Fiatal Írók Szövetsége, Kolozsvár–Budapest, 2015.