„A magyar irodalom egységes és oszthatatlan” – Csapody Miklós könyvbemutatójáról




Október 10-én délután hat órától bemutatták Csapody Miklós A címeres halott című esszé- és tanulmánykötetét. Az eseményre a Vallásszabadság Házának frissen felavatott termében került sor. Dávid Gyula beszélgetett a szerzővel.

 

 

 

 

Hagyományos módon az IDEA Könyvtér igazgatója, Nagy Péter üdvözölte az érdeklődőket, majd megköszönte Dávid Gyulának, hogy elfogadta meghívásukat és felköszöntötte közeledő születésnapja alkalmából. Ezt követően Dávid Gyula röviden ismertette tanulmánykötet főbb problémafelvetéseit és jelentőségét, elvégre a munka két harmada erdélyi szerzői életművek, levelezések és történetek dokumentációját foglalja magába. Kiemelte azt is, hogy A címeres halott nem az első olyan könyve Csapody Miklósnak, amely a Magyarországon túli irodalmi életet tematizálja.

 

 

 

„Egy olyan történet részesei vagyunk, amely arról szólt, hogy hiába voltak a »baráti szocialista országok« között vasfüggönyök és szigorú vámellenőrzések; a magyarság szellemi egységét, egymáshoz tartozásának tudatát nem lehetett megtörni” – nyilatkozta Dávid Gyula a kötet kapcsán, kihangsúlyozva azt, hogy a magyar irodalom határoktól és nemzetiségektől független, „egységes és oszthatatlan” örökség. Ez a szemlélet elsősorban a trianoni események után került előtérbe. Csapody Miklós szerint ugyan felállíthatók bizonyos szempontok a konvencionális értelemben vett „magyar irodalom” meghatározására (például az, hogy magyar nyelven születik, esetleg közös „honossági tudattal” rendelkezik), de ezek nem kizáró jellegű kategóriák. Találunk példát arra is, hogy egyes szerzők vagy műveik nem sorolhatók be az adott kritériumok szerint (mondjuk Janus Pannonius vagy Kristóf Ágota), mégis irodalmunk szerves részét képezik.

 

 

 

Az irodalmi egység mellett egyéb problémák is felmerültek. Jelen volt például egyfajta kommunista-erdélyi „habitus”, amely még a középszerű magyarországi kiadványokat is egészségtelen rajongással fogadta, illetve akkora félreértéseket eredményezett, mint Tamási Áron és Tamás Menyhért összetévesztése. Többek közt fordításirodalmi problémák is szóba kerültek, legfőképpen azok az anyagi akadályok, amelyek gátolták a minőségi szépirodalmi fordítás fenntarthatóságát. Ezt alátámasztva a szerző Szász Imre műfordító magánlevelezéséből idézett: „Őrület, ami van ebben az országban […] visszatértem krimit fordítani”. Ugyanakkor szóba kerültek a kiadott könyvek számátt illető változások, így kiderült, hogy a valamikori harmincöt-negyvenezres példányszámú nyomtatást mára két-háromszázas kiadási tervek váltották fel.

 

További vizsgálódási célirányként Dávid Gyula felvetette a szerző saját generációjának és irodalmi csoportosulásainak vizsgálatát, annak „irodalomtörténetileg és esztétikailag kitapintható bizonyítékai”-nak feltárását (például az Echinox kapcsán), illetve azt, hányan „tévedtek” politikai pályára az erdélyi szerzők közül. A beszélgetés zárszójaként a szerző Páskándi Géza szavait idézte: „inkább írjál, mert az legalább megmarad”; majd dedikálta köteteit.
 

 

 

 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter