A magyar slam poetry két határterülete: hangköltészet és pedagógia




Költészet-e a slam poetry? Erre az alapkérdésre hadd válaszoljak annyival, hogy amikor – időről időre – kísérletet tesznek a slam poetry mint kifejezés magyarra fordítására, nem a  második szóelem az, ami a nehézségeket okozza. A slam poetry költészet, hiszen neve is erre kíván utalni. Az már egy sokkal izgalmasabb kérdés, hogy a költészetnek ez a formája hogyan valósul meg nálunk, Magyarországon, a magyar nyelvben és kultúrában. Essék szó két olyan területről, amelyek kérdései kiemelkedő jelentőséggel bírnak a magyar slam poetry vizsgálatakor: a hangköltészetről és a pedagógiáról.

 

Slam közel s távol

A magyar slam poetry mibenlétét általában azok felől próbáljuk meghatározni, akik a műfajt bevállaltan művelik. Ezen személyek jelentősebbjeinek a közös nevezője, hogy bár valamilyen módon már a műfaj megismerése előtt foglalkoztak az írás vagy az előadóművészet bizonyos formáival, nagyobb ismertségre mégis a slam poetry művelése kapcsán tettek szert. Az így kialakult ismertségnek a felhasználási lehetőségei sokkal inkább az egyes előadók karrierjében, semmint a slam poetry meghatározhatóságában mutatkoznak meg. Gondolok itt például arra, amikor Pion István – egyébként nagyszerű szövegeket tartalmazó – első verseskötetét úgy reklámozták, hogy van benne slam poetry is. De ha egy – jellegénél fogva papír alapú – verseskötetben van slam poetry is, akkor a slam poetrynek mégsem kötelező eleme az élő szóban való elhangzás?1 Nagyon úgy tűnik, hogy a műfaj közösségi jellege, ezen belül is az alkotói szabadságot hangsúlyozó attitűd – amely egyébként örömteli társadalmi jelenség, és művészi termékenységet eredményez – megnehezíti azok dolgát, akik a lehető legobjektívebb tudományos távolságból szeretnék definiálni a slam poetryt.

 

Nos, ha a tudományos távolság hiányozni látszik a vizsgálathoz, érdemes lehet kiindulni más távolságokból, és olyan alkotókat keresni, akik vagy csak mérsékelt gyakorisággal látható vendégei a slam poetry rendezvényeknek, vagy még ennél is távolabb állnak a műfajtól, mégis elismerő, vagy legalábbis semmi esetre sem becsmérlő hangnemben nyilatkoznak róla. A műfajtól való távolság lehet időbeli – ha olyan előadóról beszélünk, aki idősebb magánál a slam poetrynél –, és lehet térbeli is, amennyiben az adott művész valamilyen okból megtartja a pár lépés távolságot az általa egyébként tisztelt költészeti formától.

 

Slam, performativitás, hangköltészet

Szkárosi Endre különleges intermediális művész: a hetvenes évek végétől foglalkozik a hangköltészettel, a nyolcvanas évek közepén pedig megalapította a Konnektor zenekart, ezzel megalkotva a totális költészeti koncertszínház műfaját. A Konnektor-életmű Youtube-on fellelhető darabjai, valamint André Ferenc – a Helikonban korábban megfogalmazott – definíciója alapján minden túlzás nélkül állítható, hogy ezzel a formációval Szkárosi pontosan azt terjesztette itthon, amit a mai közbeszédben a leginkább spoken word néven emlegetünk. Azt gondolom, egyáltalán nem csoda, hogy az előadott költészettel mélyen foglalkozó Szkárosit a nála jóval fiatalabb, mégis hasonló alapokon nyugvó műfaj befogadta, és afféle tiszteletbeli slammerként kezeli. E címhez persze valahogy neki is viszonyulnia kell: a 2016 márciusában lezajlott Szépírók Slamfeszten ő maga mondta el expozéjában, hogy a slam egy sokkal konzervatívabb műfaj, mint az általa művelt hangköltészet, amennyiben ez előbbiben minden információ a hangba és a nyelvi közlésbe költözik. Erre reagálva csak annyit jegyeznék meg, hogy bár a maximum három perc, illetve a tiltott eszközhasználat valóban a slam poetry általános szabályai közé tartoznak, a gesztusok használatának a kérdése már egyáltalán nem magától értetődő. Hiszen leválasztható-e egy adott slam előadásról egy akár véletlenül ejtett grimasz, vagy egy, a közönségnek szándékosan odavetett hálás mosoly? Arra gyanakszom, hogy nem, és e gyanakvásomban olyanok is megerősítenek, mint például Závada Péter – mára már közismert – szakdolgozati témája a színház és a slam poetry kapcsolatáról, vagy Vida Kamillának a Helikonban korábban megjelent írása, amely a testnek a műfajban betöltött szerepét vizsgálja. Az azonban tagadhatatlan, hogy a Szkárosi által művelt hangköltészet esztétikai harsánysága, illetve a slam poetry – egyelőre többségében – visszafogott performativitása között van egy határvonal.

Pedagógia és közösségformálás

Lackfi János pillanatnyilag a hazájában legismertebb magyar költők egyike, emellett pedig kiváló pedagógus, aki a humort is szívesen használja. Bár a Szkárosi-féle hangköltészet távol áll tőle, így is összetéveszthetetlen előadói stílusa van, amely kétségtelenül több annál, mint amennyivel a konzervatívabb kortárs költők zömét vádolni szokták. Irodalmi háttértudása is kiemelendő: a hagyományos irodalmi formák nagy ismerője és használója ő, akinek szempontjából az alkotás játék-jellege legalább annyira fontos – ha olykor nem fontosabb –, mint a közben születő mű. Talán nem véletlen, hogy általános iskolai tananyagként is szívesen szedik elő a verseit. Amikor Simon Márton, a mai napig legismertebb slam-szövegének végén azt mondja, egy Szilágyi Domokos-parafrázissal: „És csak játszom ugyan, de ti azért vegyetek komolyan”, nem tud nem eszembe jutni ez a Lackfi-féle hozzáállás a költészethez. Ha van a magyar irodalomban előképe a slam poetry közösségformáló erejének, és annak, hogy versek befogadására szívesen gondolunk társas tevékenységként, akkor ez az előkép leginkább a Lackfi-jelenségben ragadható meg. Lackfi egymagában érdemel akkora figyelmet a költészet népszerűsítése szempontjából, mint a teljes itthoni slam poetry-mozgalom. Az a tudatosság, amellyel egyrészt önmagát menedzseli – hiszen ne tagadjuk meg tőle ezt se –, másrészt a magyar irodalmat terjeszti, visszaköszön a magyar slam poetry infrastruktúrájában is, elég például azokra a vidéki alternatív irodalomórákra gondolni, amelyekre slammereket hívnak meg, hogy beszélgessenek a diákokkal. A magyar slam poetry azért válhatott meghatározó közösségi élménnyé, mert – akárcsak Lackfi – olykor vállaltan házhoz ment a pofonért – vagyis megjelent olyan platformokon, ahol egyesek szerint semmi keresnivalója nem lett volna –, és ő maga lepődött meg a legjobban, amikor észrevette, hogy ezek a szituációk képesek a legvalódibb, leggyümölcsözőbb kapcsolatokat teremteni. Az pedig szinte magától értetődő, hogy ez a fajta nyitottság találkozik az iskolás korosztály nyitottság-igényével. Az értelmes, odafigyelő pedagógiai érzék tehát ugyancsak egy fontos része a magyar slam poetrynek.

 

És hogy milyen Lackfi közvetlen viszonya a slam poetryvel? Leginkább mérsékelten távolságtartó, mégis tiszteletteljes: amikor közös platformra kerülnek, az általában azért történhet meg, mert Lackfi hívja a slammereket. Ellenkező irányú invitálásra nemigen láttunk példát. Ez a két, irodalmilag gyümölcsöző intézmény – Lackfié és a slamé – úgy tűnik, békében és szeretetben megfér egymás mellett, és közvetlenül csak ritkán találkozik. Hatása viszont mindkettőnek tagadhatatlan.

 

 
 
1A slam poetry atyjának számító Marc Smith meghatározása szerint: „Slams are captivating poetry events that focus a live audience’s attention on the presentation of poetry that’s been composed, polished, and rehearsed for the purpose of being performed — very often in a competitive arena, but not always.” (In: Marc Kelly Smith & Joe Kraynak: Take the Mic – The Art of Performance Poetry, Slam, and the Spoken Word, 2009. 4.) Ennek alapján tehát a slam poetrynek mindenképpen el kell hangoznia, következésképpen Pion papírra vetett szövege nem lehet slam poetry – még akkor sem, ha korábban akként szólalt meg.

 

 
 

Stermeczky Zsolt Gábor 1992-ben született Budapesten, jelenleg is ott él. Alapfokú tanulmányait a Pázmány Péter Katolikus Egyetem bölcsészettudományi karán, a szabad bölcsész szak esztétika szakirányán végezte. Jelenleg leginkább szabadúszó újságíró. 2017 tavaszától a contextus.hu színház rovatának vezetője.

 
 
 
 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter