A magyar széppróza dreamloopere




Február 18. a magyar széppróza napja – Jókai Mór születésnapja alkalmából, ám ez nem akadályozta meg, hogy Kolozsváron a Bulgakov emeleti termében már február 15-én prózaírók (és költők) beszélgessenek szövegeikről, illetve felolvassanak. Fischer Botonddal, Márton Evelinnel és Horváth Benjivel Karácsonyi Zsolt beszélgetett.

 

 

 
Jókaihoz mindhárman teljesen másképp viszonyulnak, meghökkentő különbségekkel: míg Fischer a Jókai-prózát „escape reading”-ként határozta meg, addig Márton nem kedvelte a hosszú természetleírásokat, Horváth pedig épp, hogy ezeket szereti benne, sokszor csak azokért nyitott ki egy amúgy nem teljesen végigolvasott Jókai-kötetet. Fischer legújabb kötetéből, a Tavasz lesz Coriná-ból olvasott fel, Wasserhasa címmel (aki egy kicsit is tud németül, annak a cím már önmagában sokatmondó), Márton egy rövid flash fictiont hozott, Horváth pedig, bevallása szerint kezdő prózaíróként egy sci-fi novellát egy titokzatos dreamlooper hatásáról, amely lassan abszolút nem áll messze a jelenkori valóságtól.

 
A Fischer által fölvetett eszképizmus kapcsán fölmerült a kérdés, hogy az olvasás aktusa, a jó próza képes-e akár drogként is működni, hiszen ez egy etikai kérdés, hogy a társadalmi valóságtól való elfordulás, az élvezetbe való elmenekülés előmozdítja-e az irodalom ügyét. Márton nem érzi azt, hogy menekülni kellene, amit mostanában művel, az semmiképp sem menekülési útvonal sem számára, sem az olvasó előtt fölmutatott szándéka szerint. Horváth valahol a kettő között mozog, hiszen a narratíva beszippant, legyen az sorozat vagy könyv, lehet belőle tanulni, ugyanakkor adott ponton eszünkbe jut, hogy valami mástól veszi el az időnket, talán valami fontosabbtól.

 

 

 
A prózában saját időnk uraivá válunk, teszi hozzá Fischer. Csak úgy tud dolgozni, ha van legalább 2-3 óra szabad ideje, amit csak az írásra fordít, hogy megszakítás nélkül dolgozhasson rajta, az idő organikussága kulcskérdés. A feszültség, hogy valamit kellene írni, adott esetben kitartó, viszont amikor sikerül, akkor robbanásszerű. Horváth a munka folyamatáról azt mondja, a megszületés után van a legtöbb munka. A történetből, akár a szereplőből való kilépés is kihívás, amikor elmerül bennük, ezután pedig a rutinszerű belépés az, ami nehezíti a gyakorlást. Márton folyton fejben ír, az olvasó munkál benne. Mostanában hangsúlyosabban foglalkoztatja a hitelesség kérdése, a hitelesség megmunkálása: ő alkotóként elhiszi azt, amit írt? Ugyanakkor a nevek jönnek neki a leghamarabb és legzökkenőmentesebben. Horváth is és Fischer is agyal a szereplők nevein, de mindkettő egyetért abban, hogy amikor jó a név, akkor onnan nincs megállás. Ha nem jó a név, rettenetesen elidegenítő tud lenni a szövegben, ugyanakkor ez ki is lehet forgatni, játszani lehet vele. Fontos, hogy ők maguk jobban ismerjék a karakterüket, mint a szöveg. A nevek és karakterek hatására arról is szó esett, hogy létezik-e olyan, hogy erdélyi magyar próza? A válasz mindhárom felől az, hogy igen is meg nem is, és ez leginkább szívbéli kérdés, amire ha lehet is válaszolni, nem biztos, hogy „tudományos” lesz, valamint a közös élettapasztalatok fogják eldönteni. A beszélgetés egy újabb fölolvasással zárult.