A malom fantomja




Juhos Sándor: Apocalypse Postponed (The 4 Horsemen Go to the Ball)

 

Történelmi nap volt, amikor megtudtam, voltaképpen ki vezeti a falut. Estig különféle emberek bukkantak fel sorra a gödrünknél: Grigore, majd egy férfi a községházától, egy történelemtanár az iskolából, végül egy fekete autó, melyből három egyén szállt ki, mindahányan Max-féle frizurával: homlokba belógó tincs, csupasz tarkó. Fehér inget viseltek és tarka nyakkendőt. Látásból ismertem őket, a községházán dolgoztak. Az elnök, az alelnök és az egyik titkár. Valahányszor az ember meghallotta a titkár szót, azonnal felvillant az agyában a főnök képe. A gyárakat, városokat, vásárokat, magát az országot is egy főtitkár, egy főtitkárhelyettesnek is nevezett altitkár, illetve egy halom egyéb titkár vezette, urai az élet mindenféle területének. Volt szervezési kérdésekért felelős titkár, propagandatitkár, ifjúsági kérdésekért felelős titkár meg külföldi kapcsolatokért felelős titkár. Mindenre volt egy-egy titkár, aktivistái a kommunista pártnak, melynek mi nem voltunk tagjai. A községháza élén, mely valójában a Néptanács nevet viselte, az elnök állt. Azon a nyáron és az azt követő években az elnök, aki a comoșteni-i emberek sorsáról döntött, egy fiatal férfi volt, Dobrénak hívták. Emlékszem, mennyire megrémisztett e három férfi látványa, amint csótányszerű fekete autójukból kiszálltak. Az emberek, akik a falu összes szegletéből odasereglettek, lévén épp a mezőről való bejövetel ideje, egy-egy lépést tettek hátrafelé, hogy helyet engedjenek nekik. Senki nem szólt egy szót sem, gödrünk fölött rémület lebegett.

 

– Ki ásott itt? – harsant fel végül az elnök vádoló hangja.

 

Grigorének, aki egyébként mindig magabiztos és hajthatatlan volt, most szintén földbe gyökerezett a lába. Úgy viselkedett, mintha szigorú gazdája előtt állna, és minden második szavára rávágta, hogy „Igenis!”, meg-meghajolva előtte, kezében azzal a tárggyal, amit a gödörből kiszedtünk, és ami most a kezével együtt remegett.

 

Alighogy Dobre értesített minket, miszerint lezárják ezt a területet, és senkinek nem szabad többé a közelébe sem jönnie, hirtelen megjelent nagyanyám, a nyomában Lache Olaruval. Hangja három méterrel megelőzte őt, mindent elnyomva:

 

– Mi történik itt, kicsoda az? Csak nem valaki a községházától? Á, szóval Dobre úr! Jó napot – felelte, mintha nyilvánvaló lett volna, hogy Dobre úr köszönése egyfajta elismerése az ő tekintélyének. Majd így folyatta: – Órák óta várjuk önt a mi kis régészeti ásatásunkon! Gondolom, már el is rendelte az ásatás azonnali folytatását, mert ugye éjszaka nyoma veszhet ennek-annak, és ahogy ez az előkerült tárgy is mutatja, egészen biztosan fontos dolgokról van szó.

 

Az elnök egy szótagú válaszát követően nagyanyám tovább mondikált, apró lépésekkel közeledve, fel-felcsimpaszkodva piros sarkaira, hol egyikükre, hol másikukra pillantva, majd hirtelen felemelte szemöldökét, mint valami redőnyt:

 

– Szóval így! Holnapra akarják halasztani! Tehát magukra vállalják a felelősséget, itt előttünk, az egész tömeg előtt!

 

Dobre elvörösödött és dadogni kezdett, amiből arra következtettem, hogy már volt dolga a nagyanyámmal. Mondani próbált valamit, a hangját is igyekezett felemelni, de nagyanyámat nem lehetett leállítani, és minden mondat után még a körülötte állóknak a véleményét is kikérte, akik ostobán, dörmögő kórusban helyeseltek. Nem volt semmi hatalma, és normál körülmények között a fecsegése sem ért semmit. Dobre vagy bármilyen más komisszár nyugodtan semmibe vehette volna. Ám ez nem így volt. Nagyanyámnak megvolt a maga módszere beszélgetőtársának ostorozására, és a hozzá való didaktikus ereje, amivel egy csapásra oly sok támogatóra lelt, hogy a hosszú macși sor sem tudott volna vele megbirkózni.

 

Így történt, hogy végül csak folytatták az ásatásokat, az odacsődült falubeliek asszisztálásával és a történelemtanár irányításával, aki mindenkinek megmondta, mi a dolga. Ő maga is takarította a helyet, hol kefével, hol kis lapátkával, és egyszer csak kifordítottak a földből néhány darab fejsze alakú ezüstöt, aranykéseket és két rövid szablyát, úgyszintén aranyból. Nem mutattak túl jól, de az emberek meg voltak győződve arról, hogy igencsak régi tárgyakról lehet szó, ami aztán be is bizonyosodott. Másnap ugyanis megjelent néhány igazi régész, akik nyár végéig kotorásztak. Míg végül elfeledkeztek róla, és a dróthálóval elkerített gödör idővel betömődött. A tárgyakat talán múzeumba vitték, talán máshová, mindenesetre semmit nem tudtunk már róluk.

 

A kincs felfedezése félbeszakította a kutatásainkat. Egész nyáron erről beszéltünk, anélkül azonban, hogy bármiféle kapcsolatot is tudtam volna teremteni Max és eme felfedezés között. Másfelől a mi házunkban is nőtt a szomorúság. Apám egyre mogorvább lett, és azt leszámítva, hogy szinte folyamatosan veszekedtem nagyanyámmal, minden halott volt. Az iskolában sem volt több élet. Nyolcadikig, míg meg nem jelent Gabriel Neicușoru. És apropó: épp a minap láttam a tévében, nagy meglepetésemre Florian Pavellel, egy fiatallal, aki, mint mondta, egy csodálatos regényt írt! Pavel mosolygott, miközben elnyúlt a széken, hogy jól látsszék cuccos pólója.

 

– Dédapám, Andronache Pavel emlékére írtam – mesélte –, aki nagy könyvbarát volt. Habár egyesek szerint nem is én írtam, főleg miután feltettem a blogra.

 

– Ó, ez a blog-divat! – lelkesedett Neicușoru, diszkréten átvezetve ujjait magas, izzadt homlokán. – Alapítványunk is most ad ki egy könyvet, mely eredetileg blognak indult…

 

Szánalmas reklámjelenet volt, és fájt a szívem Neicușorut ebben a szerepben látni. Kamaszkorom rózsaszín ködében még ma is támpillérként él. Fiatal, elbűvölő férfi volt, kissé öntelt, egzaltált és teljesen más, mint az összes ember, akit addig ismertem. Fizikatanárom volt nyolcadikban. De azt hiszem, nem is annyira fizikát tanultam tőle, mint inkább filozófiát. Akkoriban úgy hittem, mindent elolvasott, amit csak lehetett, és ha hallottam is olyan könyvről, amit mégsem, az azt jelentette, hogy nem éri meg elolvasni. Szörnyen érdekes dolgokat mondott. Mintha más bolygóról érkezett volna. Előkelő mozdulatai most is előttem vannak, mindig izzadt és porlepte homloka úgyszintén. Más volt, mint a többi tanár. Nyáron, miután líceumba kerültem, a Román Akadémia létrehozta a Fenomének Intézete comoșteni-i fiókját, melyet természetesen Fantomok Intézetének hívtunk, és Gabriel Neicușoru odament dolgozni. Később elvitték a központba, Bukarestbe. Ha belegondolok, hogy mentek a dolgok a diktatúra idején, felteszem a kérdést, mégis hogy került el egy ilyen helyre dolgozni, ahol csak és kizárólag a párt védelme alatt állókat fogadtak. Végül is lehet, hogy ő kivétel volt. Még most is emlékszem erőteljes hangjára, magam előtt látom őt, mint a szabadság nevében meghalni kész lovagot, rám szegzett tekintetével. Tulajdonképpen nem mondott semmi emlékezetest, de elfogadta, hogy bármi lehetséges ezen a világon:

 

– Természetesen nem létezik Isten – mondta nekünk –, de nem tudjuk nem elfogadni azt, hogy valami, legyen az erő, energia vagy hatalom, létezhet rajtunk kívül.

 

Akkoriban már senki nem beszélt Istenről, és Bărbulescu halála után a templom is kiürült. Csak esküvők, keresztelők meg temetések alkalmával telt meg emberekkel, akik úgy érkeztek, mint egy akármilyen gyűlésre. Főleg miután a comoșteni-i templomban megjelent Mircea Buțescu, reverendában, rajta fekete, triplasoros zipzárú bőrdzsekivel. Teljesen megváltozott, vidám ember volt, aki egyetlen mulatságból sem hiányzott, és időnként viccesen mesélt arról a tavaszról, amikor anyaszült meztelenül ment ki a faluba.

 

A líceumi időszak elejéről, mint mindenki másnak, szép emlékeim vannak, még akkor is, ha akkor kezdtek szaporodni a Maxszal való találkozások. Beköltöztem a könyvtárszobába, amit kedvemre berendezhettem. Emlékszem, az összes bútort kihajítottam, még a fehér polcokat is, és nagy nehezen rávettem apámat, hogy vásároljon nekem új dolgokat. Akkoriban bámulatba ejtett, sőt egyenesen lenyűgözött az, ahogyan más házak festettek, főleg a bútorok, melyek bár rosszul összeenyvezettek és elnagyoltak, mégiscsak újak voltak, új a kárpitjuk is, és kezdtem szégyellni magam, valahányszor a vendégeim megbámulták a vékony, kopott gyapjúpárnával leterített diófa padomat. Csak most, az idő szürke vásznán keresztül tekintve gondolok a comoșteni-i házra úgy, mint egy múzeumra. Akkor, az első líceumi vakációm alatt mindent kidobtam a szobából, ami réginek és kínosnak tűnt. A polcokat, mint egymásra helyezett kalapokat, az ebédlőbe és Cristina szobájába költöztettem, néhányat a teraszra. Az ágyam az ablak mellett állt, és innen, a zöld függöny mögül, mely a kedvencem volt, mint valami piros kereszt, jól látszott a malom. Az ablakpárkányon tartottam a Philipsemet, egy elemmel működő táskarádiót, melyen mindenféle külföldi adót tudtam fogni, főleg zenét. A legjobban a Radio Luxemburg jött be, éjszaka, az ablak rácsai között tartva a készüléket, vagy olykor kilépve az utca közepére, a nyári naptól még meleg aszfaltra. Ott, az út fehér csíkján bármit lehetett fogni. Még a Szabad Európát is. A barátaimmal találkozva, főleg Georgéval és Iulicával, zenét hallgattunk, a legszívesebben Smokie-t és Rolling Stones-t, törökülésben ülve az úttesten. Sokszor mentem ki egyedül, éjjel kettő tájt, amikor nem jártak a kocsik. Csak lépteket lehetett hallani, olyanokét, akik lopásból jöttek, apró csoszogással, a leaszfaltozott útra érve nagyokat szuszogva az éjszaka csendjébe, néha kézi szekeret húzva maguk után vagy biciklit tolva, melynek kormányán átdobva kukoricazsák lógott.

 

Boldog voltam, mert olyan dolgokat csináltam, amiket szerettem, de néha, olykor akár hetente is találkoztam Maxszal, aki a szuszt is kicsavarta belőlem. Ilyenkor nehezen tértem magamhoz, egy füzetnyi matekpélda megoldásával.

 

Anyám eltűnése óta Max mindig lopózva érkezett, mint azon a reggelen is, amikor a krumplifészkek között, a malom mögött láttam lebegni. Lemeredtem, képtelen voltam megmozdulni, semmibe venni, de még szitkozódni is. Kiszívta az összes erőmet, mint tölteléket szokás a cukorkából, a legkülönbözőbb és legintenzívebb részleteket csikarva ki a megélt életemből.

 

A meleg aszfalton ültek, a rádió körül, mind a négyen. A malom előtt egy, a csupasz, nyersolajjal bemázolt oszlop tetejéről lógó körte égett. George le-lefordította egy dal szövegét: Csak nem mész el pont most, hogy megmutattad, ki vagyok – mondta, mutatóujját feltartva, tekintetét az előtte lévő fehér kerítésre szegezve. A lányok meg csendben hallgatták, s közben az ezüstszínű gombos készüléket bámulták, melyből fel-feltört az énekes rekedt, kétségbeesett hangja. Del elképzelte, hogy is nézhet ki, és mindig fekete fürtök keretezte arcot látott maga előtt, függetlenül attól, hogy ki volt és milyen hangon énekelt. Egyikük sem látott még soha külföldi énekest, és egyáltalán, még külföldit sem. ­Georgén kívül, akinek egyszer volt alkalma megpillantani a líceum előtt egy fekete bőrű egyetemistát.

 

– Vajon milyen lehet Amerikában? Valaki azt mondta, hogy minden amerikai rágózik.

 

Luci ujjai szimmetrikusan ültek meg a fehér-piros csíkos trikója vállpántjai alatt.

 

– Mit szólsz, George – erősködött –, neked tudnod kell, jól beszélsz angolul is!

 

– Hát persze – tiltakozott George hízelegve –, de a számok angolját. Nekem azt mondta egy unokatestvérem, hogy Amerikában mindenki drogozik, függetlenül attól, hogy buták, okosak, szegények, szóval mindenki használ drogot.

 

– S az meg micsoda?

 

– Valami por, amitől az emberek úgy érzik, mintha berúgtak volna, aztán összeesnek az utcán és nem tudnak magukról, s egy idő után meghalnak. Állítólag az utcák tele vannak drogosokkal, egymásba tekeredve fetrengenek, mint valami férgek. Van, amikor nem is tudnak róla, hogy azt használják, valami májerek belelopják a teájukba vagy egyebükbe, aztán ha megisszák, függők lesznek. És akkor már nem tudnak drogok nélkül élni. De ez nemcsak az amerikaiaknál van így, hanem az összes kapitalista országban.

 

– Én azt hallottam, hogy nálunk is tesznek valamit a teába, talán brómot, ami elhülyít. Főleg katonáknak, egyetemistáknak és diákoknak, nálunk például, a tanítóképzőben, biztos tesznek.

 

Luci elhadarta a mondatot, de mintha senki sem hallotta volna. Del az utcán összeesett amerikaiakra gondolt, Iuli pedig még elképesztőbb dolgokról mesélt:

 

– Menj el, George, ez nem épp így van! A bátyámnak, Mițunak van egy évfolyamtársa, aki minden évben elmegy Olaszországba az apjához, aki Milanóban dolgozik, és ő meséli, hogy olyat nem láttál, ami ott van! Mindenféle édesség, szerkó, farmer – bármilyen üzletben! És hogy mindenkinek van egy kis autója, amit egy fizetésből meg tudnak venni. Úgy cserélik, mint a zoknit.

 

– Lehet, Juli, de Olaszban más, az nem Amerika! – George száját különböző tónusban hagyták el a hangok, az élestől a rikoltozóig, majd halkan hozzátette: – Szerintem Olaszország a legklasszabb ország. Ráadásul az unokatestvéremék is vagányak.

 

Del ledöbbent azon, hogy az olaszok egyetlen fizetésből kocsit tudnak venni, és megkérdezte:

 

– S nálunk mennyibe kerül egy kocsi?

 

– Hetvenezerbe. Biztosan tudom, apám feliratkozott egy Daciára. – George úgy mondta ezt, mintha nem érdekelné, de látván, hogy semmi reakció és senki sem mozdul, hozzátette: – Lehet, egy éven belül mi is sorra kerülünk, és ahogy befejezem a sulit, elvégzem a sofőriskolát.

 

Ez bombaként hatott. Iulica tért elsőként magához:

 

– De mégis honnan van nektek ennyi lóvétok, George? Ennyi pénzt húsz év alatt lehet összegyűjteni, s azt is csak akkor, ha jó zsíros fizetésed van.

 

Georgénak hízelgett Iuli felháborodása, és pont ez volt a célja, hogy tudják: ő valamivel fölöttük van. Ráérősen megnyalta az ajkát, majd, főleg Iulira szegezve érettszilva-szemét, melyben visszatükröződtek a Del kapuja előtti oszlopról érkező fényecskék, megmagyarázta, ezúttal vékony húron pengetve hangját:

 

– Apám jól keres. Most fejezte be a pártiskolát is, és most már gazdasági ügyekért felelős titkár.

 

Mindhárman tudták, hogy George apja Bechetben dolgozik, időnként látták őt reggel korán elhúzni a motorjával, de nem tudták pontosan, mivel foglalkozik. Del pont erről akarta volna faggatni, amikor a bal fülénél sóhajszerű süvöltést hallott. Karját összefonva felhúzott térdén, maga elé bámult, a malom fekete nyílásainak irányába. Tudta, hogy ő az, de ugyanakkor ennek ellenkezőjében is reménykedett, és rettegve várta a következő lépést. Ez pedig a megszokott pontossággal történt: nedves melegség öntötte el a tarkóját, mintha egy hatalmas nyelv, mint egy bivalyé, csúfságból megnyalta volna. Érezte ellenséges magatartását, mint amikor a részeg beleszuszog az ember nyakába. Aztán a csúcspont következett: pépes szája, mely mintha férgekből állt volna, láthatatlan állkapcsai közé ragadta a fejét. Gondolatait filmeknek látta, amint egyenként lépnek elő agyának redőiből, majd megcsavarodnak és fagylaltostyaszerűen elolvadnak, régi emlékek vagy újabb benyomások, ködös, síkos szófüzérek, melyek lassan haladnak át a homloka alatt, összetekeredve egy örvényben, mely végül eltűnt a fekete szakadékban, a tarkóján túl: a tegnapi nap, egy tört eredménye a jegyzetfüzet barna lapjain, a nagyanyja szája, miközben azt mondja, nehogy kimenjen a házból éjszaka, Cristina szobájának elreteszelt ajtaja, de az összegyűrt és budiba hajított papír is, ő maga a tükör előtt meztelenre vetkőzve, vértől piros bugyiját dörzsölve a kosztól elszíneződött vízben.

 

Aztán minden eltűnt, akárha kiköpték volna a fejét, mint egy félig elszopogatott, nedves, forró és üres karamellát.

 

Még kábult volt Max távozása után, és tudta, hogy a többiek már fél perce nézik őt, ahogy mereven bámulja a malom ablakait, de semmi kedve nem volt mesélni. Inkább arra volt kedve, hogy felálljon és hazafusson, hogy találomra kinyissa a példatárat, és mint fürdőbe, belépjen a számok rendezett világába. Ám erre nem volt idő. Hirtelen suhogást hallott bal felől, a sikátor irányából, mely elválasztotta Del házát a Iulicáétól. Egy halvány árnyék siklott át az úton. Săndina volt az, aki feléjük tartott, rekedt hangján mondikálva, s arra vigyázva, hogy ne csapjon túl nagy zajt.

 

– Lássuk csak, ki ténfereg itt ebben az órában, ki nem tud aludni! Á, szóval ti! Te vagy az, Adela? És Iulica! Mit csináltok itt ilyenkor, hogyhogy kiengednek titeket a házból éjjel kettőkor?

 

– Még nincs két óra…

 

Săndina odaért melléjük, és észrevették, hogy vállán átvetve zsákot cipel. Apró léptekkel haladt, szinte futva, és nyilvánvaló volt, hogy nem akar megállni. Alig hagyta el négyüket, amikor a sikátor felől felharsant Grigore rongytépésre emlékeztető hangja:

 

– Ki vagy? Ne mozdulj!

 

Ezt követően bakancstrappolást, mezítláb csoszogást, suttogást, pisszegést lehetett hallani, majd a villanyoszlop mögül felbukkant Ioniță Trandafir, aki könyörögni kezdett Grigorénak:

 

– Ne büntessen meg, főnök, egy kis búza mindössze, és még csak nem is az enyém, csupán egy tarisnyányi, nincs ahonnan kifizessem!

 

– Mintha kifizetésről lenne itt szó! Eljárást indítok ellened!

 

Ioniță ledermedt, a milicista pedig már-már baráti hangon magyarázatot fűzött előbbi kijelentéséhez:

 

– Hűsölni fogsz! Kész, vége a büntetéseknek! Mostantól mindenki, aki meglopja a közvagyont, dutyiba kerül! Felső utasítás!

 

 

SZENKOVICS ENIKŐ fordítása