A medvebőr elviselhetetlen könnyűsége




A viszkis bankrabló adrenalinnal telepumpált balladája érthető módon kielégíti az egyszeri nézőt: ilyen arányosan tökös, vicces, pörgős és összeforrott magyar akciófilmet ugyanis a szintén Antal Nimród rendezte Kontroll óta nem láttunk. Az alkotót ismerve A Viszkistől mélyebb drámát reméltem, átérezhetőbb dilemmákkal, ám úgy tűnik, a gyártókat Ambrus Attilából pusztán csak az akciófilmesíthető felszín érdekelte. Mi több, Ambrus sem akart művészfilmet lázadó ifjúkoráról, és ezt több ízben is kihangsúlyozta. Marad tehát a dinamikus nihil.

 

A dinamikus nihil persze nem tartalom nélküli, és a forgatókönyv sem fordulatszegény, a csíki legény immár legendás élete önmagában is egy – nézői szempontból – izgalmas hullámvasút, olyan nagyon cifrázni sem kellett. Korai élettörténetének narratív beágyazása egy non-diegetikus hangtól mentes kihallgatószobai visszatekintés, és Ambrus úgy uszkve a huszadik percig meg sem szólal. Gyerekként még ugyan mond valamit, próbál magyarázatot adni arra, hogy miért nyúlta le az áldozati ostyát és itta meg a misebort, de aztán elhallgat, és csak sodródik. A relatív biztonságot jelentő nagyanyó halála után a lerobbant kommunista lakóházban élő apa kezelésébe kerül, onnan a javítóintézetbe. Mindez gyors váltású, epizodikus elbeszélési formát kapott, amellyel az alkotók érezhetően a nyomorra, az agresszióra és a kilátástalanságra erősítenek rá, az együttérzés gyors beágyazásának szükségéből kiindulva: a fejére foltos prémet nyíratnak, koszos, szinte a vásznon is átbűzlő közös hálóba kerül, ahol sorstársai arcon köpködik, csótány mászik arasznyira tőle (és mintha az lenne egyetlen barátja), végül a határőrszolgálat következik. Ambrus a körülmények dacára nem válik lélektelenné, nem lő a határsértőkre, de megteszik mások helyette. Ekkor dönt, ’88-ban felszíjazza magát a tehervonat alá, és átszökik Magyarországra.

 

A kihallgatószobában Ambrus puszta látványa is dühíti Bartos nyomozót (Schneider Zoltán szolid játéka), akinek kerekded szervezetét vagy rák, vagy fáradt szív izzasztja. Egyszerre irigyli és gyűlöli a szűkszavú székelyt. Irigyli, mert a média hőst faragott a rablóból, gyűlöli, mert belőle viszont nem, jóllehet családi élete, egészsége és presztízse is ráment a hajszára. Pontosan közvetíti a közvélemény mai méltatlankodását Ambrus megítélésével szemben: attól, hogy nehéz körülmények között nőtt fel, még nem megbocsátható a rablássorozat, és méltatlanul sokat foglalkoznak vele ahhoz képest, hogy bűnöző. Ott, akkor – de nyilván mégis ma, tehát tükör gyanánt – Bartos kifogásai helyénvalóak, a velünk kortárs közvélemény is valóban túlzott jelentőséggel ruházza fel az immár megtért és lehiggadt Ambrust.

 

 
 

 

Ideje lassan megszólalni az ifjú Ambrus vérmérsékletét nagyjából a valós szinten hozó Szalay Bencének is, és Budapestre érkezésével az egyetlen olyan állásra pályázik, amelyhez valamennyire ért is, így beáll hokipótkapusnak. Az idő immár lelassul: Ambrus befogadó lelkekre és barátokra talál, szerelembe esik, de nemigen boldogul anyagilag. A történetben most látszik elérkezettnek az idő arra, hogy motivációit egy szoros csokorba gyűjtve megkapja a néző. Kitörne az illegalitásból, de ahhoz állampolgárság kell, ami akkortájt igencsak hosszú bürokratikus folyamat volt, az ügy felgyorsításához tehát pénz kell. Családot is alapítana szerelmével, az őzikeszerű Katával (Móga Piroska), de a nyakas apósjelölt két szóból leszegényrománozza, s a méltatlan jelző lemosásához pénz kell. Egyelőre azonban pusztán csak hokikapus, abból is pót. Itt nem ártott volna a sírásó, házmester, állatbőrnepper életrajzi pillanatait is felvillantani, mert azzal, hogy a film végig a jégkoronghoz köti civilben, jobban leegyszerűsíti a képletet és több holtidőt szül, mint az indokolt lenne egy nagy fordulatszámú akciófilmben. Ez is a hollywoodiasítás egyik sajnálatos mellékterméke.

 

Ambrus tehát nem lát más kiutat, mint fegyvert fogni középkorú nénikékre, idős bácsikra, ráijeszteni gyanútlan kuncsaftokra, és kiüríteni a takarékpénztárak, postahivatalok, utazási irodák, nagybankok széfjét. Ha eddig együtt éreztünk vele, mert sorsa viszonylag egyenesen alakult és jelleme kerekedett, itt megtörik az azonosulás, és már nem tudjuk, érdemes-e szurkolni neki (talán épp azért, mert a valóságot túlságosan jól ismerjük). Antal Nimród ugyan átvált pörgős heistra, de elmulaszt lényeges részletekkel foglalkozni. Ambrus nem tervez – vagy éppenséggel alig tervez – valamit (mókásan nagy napszemüveget, parókát és játékrevolvert vásárol), viszont minden rablása klappol. Bemegy, félnek tőle, szesztől bűzlik, kijön a pénzzel, amit otthon a sütőben tárol. De hol marad például a két számmal nagyobb cipő motívuma, vagy mikor döntött úgy, hogy a díszpisztolyt lecseréli igazira? Illetve elmarad a többi, valós és mitizált motívum, ahogyan az is, hogy a média gazdag képzelőerővel magáldott hírverői hatással vannak a rutinjára. Mindebből pusztán annyi látszik, hogy a vodkát lecseréli whiskyre egy késdobálóban, mert a tévé éppen a viszkis jelzőt harsogja, az viszont látszólag mellékes, hogy miért és mikor szerez mordályt (talán mert egyszer szinte elkapták).

 

Viszont ha már heist, a motoros és autós üldözés két olyan pillanata a filmnek, amikor a Dögkeselyű óta ismét úgy suhan el mellettünk, ütközik, recseg és ropog a pesti táj, mint ahogyan azt szeretjük, s Yonderboi zenéje is pompásan passzol hozzá.

 

Amikor aztán egyre többet rabol, és Kata is elhitte a medvebőrös mesét, akkor jönnek a távoli kiruccanások, a drága ajándékok és a pénzszórás, amit remek, gyorsvágású képösszeállítással szemléltetnek. Ambrus azonban valamiért nem féktelenkedik túlzottan, két csupasz női háton, egy kaszinós vágáson és a nyakalós beállításokon kívül nincs más, ami arról győzne meg, hogy az ár végzetszerűen magával ragadta volna, gyakorlatilag tehát továbbra is „erkölcsös” vagy majdnem az, ami alapvetően megtévesztő.

 

Nem a Viszkis újramelegített legendáját kifogásoló erkölcscsőszök táborát kívánom erősíteni, épp ellenkezőleg: azt mondanám, hogy Ambrus Attilát igazából két, egymáshoz alig kapcsolódó filmben lett volna méltányos megénekelni. És nem azért, mert az Antal Nimród rendezte akciófilm nem lenne nézhető, hanem mert méltatlan Ambrus Attila bűnözés előtti önmagához és mai önértékeléséhez, ahogyan viszont túlzóan megszépíti és leegyszerűsíti bűnözői múltját. Valamiért a forgatókönyvíró és a rendező elfelejtette, hogy élő, érző emberrel van dolguk (aki végső soron megkérdezhető), így elmulasztottak súlyt vinni az élet játékfilmjébe, de egyúttal nem érvényesítik eléggé a bankrablós műfaj bravúros elemeit – illetve a Viszkis valaha valóban működtetett eszköztárát és furfangját. Ehelyett van egy sablonos fejlődéstörténetünk, és egy epizodikus, félkész üldözős-rablós műfajunk, s a kettőt szinte véletlenszerűen keverik oly módon, hogy az akcióval feledtetik a drámát, miközben a dráma hiánya vérszegénnyé, végső soron egysíkúvá teszi az akciót. E kettős hiányérzetet sajnos az sem pótolja, hogy közben keveset unatkoztunk.

 

 

 

A Viszkis, színes magyar film, 126 perc, 2017. Rendező és forgatókönyvíró: Antal Nimród. Operatőr: Szatmári Péter. Vágó: Kovács Zoltán. Zene: Yonderboi. Szereplők: Szalay Bence, Móga Piroska, Schneider Zoltán, Klem Viktor, Gazsó György.