A meg nem felelő tiltakozás anatómiája




 

A történészekhez hasonlóan a múltra érzékeny, narratív szerkezetekben alkotó művészek is kísérleteznek az emlékezet minél inkább forrásközeli elbeszélhetőségével (lásd például Zoltán Gábor Orgia c. regényét). A filmes eszközöket alkalmazó és objektivitásra törekedő múltfeltárás legnagyobb kihívása nyilván a cselekményesítés, az írott emlékek alapján az egykor térben és időben mozgó, fordulatokat sorjázó történet valósághű-közeli rekonstrukciója. Igen ám, de például az államszocializmus korszakára vonatkozó történeti források zöme az ideológiai cenzúra és az öncenzúra hatására a rendszer álláspontját tükrözik, így tehát vaskosan kihagyásosak, szépítőek, hazugok, hovatovább félrevezetők. Nem történetünk van tehát, és annak igazsága, jelentsen ez bármit is, hanem propagandánk. Mihez kezdjen ezzel a művész?

 

Radu Jude rendező a Tipografic majuscul (magyarul: Nyomtatott nagybetű) című filmjében ilyen körülmények között, posztmodern modorban, az írott és mozgóképes forrásokból montázst készített, és ennek kiindulási pontját egy mai színdarabban találta meg, amely a maga részéről egy 1981–85-ös megfigyelési dossziét használ a múlt eseményeinek művészi rekonstrukciójához. Jude tartósan a román múlt tényfeltáró lázában ég a 2015-ös Aferim! óta, amellyel a 19. századi Havasalföldre utaztatja a nézőt, abba a világba, ahol – a tankönyvekkel és a román múltról alkotott önképet uraló „nemes paraszti világ” mítosszal szemben – igencsak zord rabszolgatartó hétköznapokra ébredt a társadalom. Jude az Aferim! óta eltelt években fokozatosan egyre közeledik időben a mához, a filmes cselekményesítés formáit és kereteit hol szűkítve, hol tágítva, a kollázs, a montázs és a metaelbeszélés megoldását alkalmazva szembesítette immár honfitársait, és általában a filmek nézőit a román emlékezet két tabusított 20. századi fejezetével: a román zsidóüldözéssel (Țara moartă/Halott ország, 2017), valamint az odesszai zsidóirtással, amely a román „hozzájárulás” a holokauszthoz („Îmi este indiferent dacă în istorie vom intra ca barbari”/Bánom is én, ha elítél az utókor, 2018). Új filmjében a kommunizmus 40 esztendejének egyik elszigetelt tragikus történetét használja múltfeltáró és egyben szembesítő szándékkal, amihez ismét sajátos elbeszélési formát választ, a forrásnyelv objektivitását rekonstruáló kísérleti játékfilm és a mozgóképi kordokumentumfilm egyfajta egyesítésével.

 

Előbb lássuk a történetet, ahogyan azt Marius Oprea történész a 2009-es Șase feluri de a muri (A meghalás hat módozata) c. kötetében elsőként közzétette. Botoșani városában 1981 kora őszén Mugur Călinescu 11. osztályos tanuló kék krétával több rendszerellenes kiáltványt írt fel a Megyei Tanács épületének falára, illetve egy építkezés helyszínén a kerítésre. Mivel ismételten írogatott, a Szekuritáté éber ügynökei rajtakapták, és hosszas kivizsgálás vette kezdetét, a családtagok, a szomszédok, Mugur és a hozzá hasonlóan kiskorú barátai többszöri kihallgatásával, ami jó egy évig tartott, és megbélyegzés követte. Mugurt 1983-ban leukémiával diagnosztizálták, két évre rá meghalt. Többek szerint a kihallgatások alkalmával mérgezték vagy sugározták, innen a megbetegedése. Földi maradványait 2017-ben kihantolták orvosi vizsgálat céljával, ám az eredményről egyelőre semmi hír. A vizsgálat során a Szekuri­táté két dossziét is vezetett, előbb „A hirdetőtábla”, majd a tettenérést követően „A tanuló” munkanevűeket. A két dosszié iratanyagából rendezett színdarabot 2013-ban Gianina Cărbunariu, amelyet díszlet nélkül vitt színre, viszont a hátfalra szövegrészeket vetített a vizsgálati nyelvezetből, illetve a szereplők testére képzeletbeli, ki nem mondott gondolataikat. A színészek szárazan felmondják a megfigyelés hanganyagának átiratát, amely így érzelemmentes élő szövegként koppan, testbeszédük viszont hozza érzelmeik pusztító viharát.

 

Jude mindebből az érzelemmentes vizsgálati nyelvezet motívumát tartotta meg és annak száraz felmondását, ám szereplői hatalmas rajzolt hátterek (tévé, magnószalag, esetenként stilizált ipari épülettömb) előtt szólalnak meg, egy torta szeleteihez hasonló nagydíszletben, és mondják fel gépiesen a dossziék nyelvi-szemantikai regiszterében az ügy részleteit. Ilyen a rendőr vizsgálati jelentése, a tanúvallomások, a lehallgatás során elhangzó párbeszédek, telefonhívások. Nem társul hozzá sem megfelelő mimika, sem testbeszéd, értelemszerűen érzelem sem. Ezeket a jeleneteket váltogatja Jude hirtelen kezdődő vagy megszűnő korabeli, 1981 és 1985 között a közszolgálati tévécsatornán sugárzott, a rendszer korabeli hangulatát és eszmeiségét híven tükröző riportokkal, zenés betétekkel, szórakoztató tartalommal. Egyik a látható propaganda, a másik a hatalom rejtett büntetőjoga, és váltogatásukkal Jude feltételezhetően azt hangsúlyozza, hogy a köztük levő résben az egykor valóságosan élők és szenvedők mára csupán papíron éktelenkedő tintajelek vagy égésnyomok lettek a fényérzékeny celluloidon. Számok, a forrásnyelv személytelenségében lecsupaszított szobrok, statiszták és statisztikák.

 

Külön pikantériája és minden másnál ékesebben árulkodó jellemzője a rendszernek az, ahogyan a dossziékból szavaló fapofák a „meg nem felelő” (necorespunzător) jelzőt használják. Mugur cselekedete nem volt megfelelő, mert nem megfelelő gondolatokkal üzent és nem megfelelően viselkedett, sem a rendszerrel szemben, amikor tudatosítani akart, sem a szüleivel szemben, amikor azok a hatalom álláspontját böfögték neki vissza, nyilván félelemből, sem akkor, amikor a Szabad Európa Rádiót hallgatta. Nem felelt meg, szólt a rendszer ítélete, megkezdték tehát az átképzését. Nem ismerős ez egy angol szerző regényéből, melyet jó 35 évvel korábban írt?

 

Jude a rendszer embertelenségét rekonstruálja tehát akkor, amikor az írott források hangzó anyaggá válása szüneteiben a korabeli látszatjólétet játssza be, újrateremtve ezzel egyszersmind a korszak orwelli duplagondol létminimumát. A hétköznapi nyomor és elnyomás kontrasztjaként a tévéből sugárzik az optimizmus és a jókedv, a lakótelepi szomszédoknak látszólag a szőnyegporoló elhelyezése a legfőbb gondja, vagy kisiskolások édesen hullámzó kórusa bűvöli el a tévénézőket, és nem attól markolja fagyos bűntudat a kortársakat (és az utókort egyaránt), hogy akkor, ott, egy 17 éves, roppant tisztánlátó gyermeknek félelemből igazodó barátai, apja, tanárai, a szekusok és a helyi pártvezetők konszenzusosan elpusztították a jelenét és a jövőjét, hogy aztán fizikai létében is megsemmisüljön. Egy barbár kor lenyomatát kínálja fel Jude szabad értelmezésre. Művészi szándékával nem igazságot oszt, pusztán az utókor veszteségérzetét erősíti fel a múlt egyre halványuló emlékeiről és a történelem amorf szövegtestében képződő narratívák ­anatómiájáról.

 

 

Tipografic majuscul, színes román film, 128 perc, 2020. Rendező és forgatókönyvíró: Radu Jude. Operatőr: Marius Panduru. Vágó: Cătălin Cristuțiu. Szereplők: Șerban Pavlu, Alexandru Potocean, Ioana Iacob, Bogdan Zamfir.