A megharcolt nyugtalanság. Sigmond István első kötete: Árnyékot eszik a víz




 
 

(részlet egy megjelenés előtt álló monográfiából)

 

 
Sigmond István első kötete 1969-ben jelenik meg a bukaresti Irodalmi Könyvkiadónál. Az akkor már négy éve különböző folyóiratokban publikáló szerző első kötetébe az addig megjelent novellái közül válogat – tizenhat novella kerül végül be a Forrás-kötetbe, az előszót Kántor Lajos írja – ez az első a sorozatban megjelent előszavai között. A kötetbe mindössze négy olyan novella kerül (a Kanyargós út a lelkiismeretig, Az ezredik áldozat, Adjátok vissza a reggelimet! és a Mosoly nélkül), amelyeket Sigmond nem közölt korábban folyóiratokban.

 

A kötet fülszövegét Sigmond jegyzi, s az életpálya tragikus fordulatait emeli ki: a színészi pálya meghiúsulását, valamint a háborús éveket: „Thalia papjai nem fogadtak maguk közé. A főpap vétójának gyászakkordjai a fülemben dörömbölnek most is, de a vágyat nem tudták kiölni belőlem soha. A vágy megsemmisíthetetlen, legfeljebb átalakul. Valahogy így váltam íróvá” – összegzi, nem kevés teatralitással, művészi pályáját a kezdő prózaíró. A háború okozta „félelem kolonca”, mint írja, már felnőttként ismeretlen érzés számára, s egyfajta írói programként ekként összegzi harminchárom évnyi tapasztalatát: „Én hiszek az akarat erejében. Gyűlölöm a megaláztatást, a gyávaságot, szeretek tiszta tekintettel szembenézni az emberekkel, tisztelem a munkát, az alkotást, és undorodom az utcasarkok homályában álldogáló embertől, akinek tevékenysége kimerül önmaga s társai mindjobban növő árnyainak méricskélésében. Ezt az életérzést szeretném minél meggyőzőbben tiszta, fehér papírra vetni.”

 

A kötet előszavában Kántor Lajos a Sigmond-próza két aspektusát emeli ki: – a részben a kései indulással együtt járó – megfontoltságát és erkölcsi tartását. Mindamellett, hogy Kántor nehezen találja a „magas, szemüveges, jó megjelenésű, választékos modorú” joghallgató Sigmond helyét a Forrás-nemzedék irodalmi előcsatározásában, úgy gondolja, „közünk van” Sigmond Istvánhoz. Közük van elsősorban azoknak, akik Sigmondot a Forrás-sorozatban megelőzték – még ha életkor szerint utána következnének is. Sigmond korábbi publikációin erősebben érezhető megfontoltsága, hagyomány- és tekintélytisztelete, állítja Kántor Lajos, a kötetben ez csak egy-két novellán mutatkozik meg, többségükre a nyugtalanság jellemző, s ez az igazi művészet sajátja, ez az a hang, amelyet Sigmondnak követnie kell későbbi pályáján. Az érzelmi zűrzavarokat átélő fiatal generáció mint téma, állítja Kántor, Vári Attila hősein keresztül lehet ismerős az olvasó számára, s ezzel Kántor egyben ki is jelöli Sigmond helyét a kortárs prózaírók között. Sigmond hőseinek ábrázolása azonban éppen az idősebb korral járó megfontoltság, érettség révén lényegesen különbözik Vári Attiláétól. Hősei erkölcsi tartása, következetessége az előszó írója szerint olyan erény, amelyről Sigmondnak – még ha szélesíti is hőseinek körét, s túllép a magánélet szféráján – nem szabad lemondania.

 

Sigmond István debütkötete nem marad visszhang nélkül: az Utunkban két írás is születik a könyvről, az Ifjúmunkás és a Munkásélet mellett két évvel később, 1971-ben a Kortársban is megjelenik róla egy méltatás. Meglepő, hogy az Igaz Szóban nem közölnek róla írást, Gálfalvi György az Ifjúmunkásba ír róla rövid ismertetőt.

 

Az Utunkban található az első utalás a kötet megjelenésére: június 13-án adnak hírt az Árnyékot eszik a víz megjelenéséről. Baróti Pál kritikus a kötet fülszövegét emeli ki rövid ismertetőjében: a gyerekként meg- és átélt háború mint tapasztalat nem megkülönbözteti Sigmondot pályatársaitól, hanem azonossá teszi velük, mondja. Az erre a nemzedékre jellemző „tevékeny élet” igenlése (amely egyben az írói ítélet forrása is) és az ebből fakadó erkölcsi problémák Sigmond prózájában más irányt vesznek, összegzi Baróti: Sigmondot a kallódó, ki nem mutatott érzelmek izgatják, ezek lesznek hősei tetteinek mozgatórugói:

 

„A kallódó érzelmek [izgatják, D. Zs.] – ha van ilyen, hogy valahogy úgy, ahogy létezhet kallódó ember és kallódó élet (és az érzelmi kallódás nemcsak az érzelmi infantilitás látszata) –, melyek mögött csak fel lehet tételezni, csak sejteni lehet a tetterejét ki nem élt ember fokozódó erkölcsi félresiklását. Meg az érzelmek időnkénti kiélhetetlenségének, titkolás-kényszerének tragikum-idéző pillanatai; és ezzel nagyon szoros összefüggésben: az érzelmi bátorság – immár mint a cselekvő ember, a tevékeny emberség kifejeződése. És csak néha lép túl az érzelmek zűrzavarán, túl és egyben vissza a saját ars poeticájában vallottak felé, s mélyül el abban a világban, ahol érzelmek és erkölcs, erkölcsi magatartás, magatartás és érzelmek olyannyira elválaszthatatlanok és oly alapvetően befolyásolják egymást.”

 

Belia György szintén rövid, informatív jellegű írást közölt a budapesti Könyvtájékoztatóban 1969 augusztusában – írásában három, az Irodalmi Könyvkiadónál megjelent Forrás-kötetre hívja fel a figyelmet; mindhárom szerzőjéről mint „új, sokat ígérő tehetségről” beszél. Sigmond könyve mellett ugyanabban az évben jelent meg Tar Károly Köszönöm, jól vagyok című regénye, illetve Ferencz Zsuzsanna Sok a fal című novelláskötete. A Sigmond-kötetről szóló ismertetés – Kántor előszavához hűen – a novellák nyugtalanító jellegét emeli ki, illetve azt az erkölcsi tartást, ahogyan Sigmond főhősei sorsát szemléli: „egy-két zaklatott, de markáns vonással jellemzi gesztusaikat, melyek mindig a konformizmus ellen irányulnak. Ugyanilyen zaklatottak és nagyon szűkszavúak a párbeszédei is, odavetett szavak, félmondatok, melyeket az olvasónak kell tovább-gondolnia, tovább-beszélnie.”

 

Munkásélet Könyvespolc rovatában közölt írásában Csire Gabriella Sigmond hőseinek érzékenységére reflektál, az érzelmek ábrázolása, fókuszba helyezése felülírja a történetelvűséget is – a tizenhat novella hőse, írja Csire, iszonyodik mindenféle erőszaktól, elutasít mindenféle zsarnokságot, cselekedeteit ez a fajta ellenállás motiválja. Sérülékenységük épp érzékenységükben rejlik, épp ettől emberiek – és emberek. Belia Györgyhöz hasonlóan Csire Gabriella is kitér a Sigmond-szövegek lezáratlanságára, de ő az érzelmek lezáratlanságát emeli ki: az Árnyékot eszik a víz hőseinek sorsa a legtöbb esetben lezáratlan, befejezetlen, „nincsenek lezárt érzelmek, visszavonhatatlan tettek, a remény mindig a levegőben lóg, a bukás és a felemelkedés lehetősége egyaránt adott.” Az ember képességeibe vetett hit, akarat, a kitartás, a meg nem alkuvás adja Sigmond hőseinek erkölcsi tartását – még ha egyelőre szűk világból – a fiatalok, a tinédzserek világából – merítkezik is a szerző. Ez a fajta töretlen hit és akarat Sigmond későbbi szövegeiben fokozatosan átalakul, az abszurd és a groteszk szemüvegén keresztül látjuk majd a megaláztatás és reménytelenség különböző fokozatait – írásának zárlatában Csire a kötet egészére jellemző erkölcsi tartás szélesebb merítésű ábrázolását várja a továbbiakban Sigmondtól. Többé-kevésbé hasonlóan értékeli az Igazságban a kötetet D. Szabó Lajos is: a fiatal korosztály lelki vívódása, konfliktusaik árnyalatai, beilleszkedésük kérdései állnak a novellák központjában, ezek érett formakészséggel, megmunkált tartalommal és formával ötvöződnek. „Az igazi művészet nem megnyugtató, mondja, nem elmélázó, hanem lázító és meghökkentő”– írja.

 

Nagyobb kritikai éllel ír az Árnyékot eszik a vízről az Ifjúmunkás hasábjain Gálfalvi György. Amellett, hogy kifogásolja a novellák végéről az első megjelenés helyét és idejét, amely révén pontosabb képet kaphatnánk egy írói indulás állomásairól, fejlődési ívéről – úgy véli: Sigmond kötete minden közhelyesség ellenére is csak ígéretes. Harminc fölött, írja Gálfalvi, „az ember már nem ígérni, inkább bizonyítani kíván”. Sigmond mégis ígér, elsősorban a fülszövegében, emeli ki Gálfalvi, s ha ehhez a fülszövegnyi ars poeticához, illetve ha az íróhoz magához méri a szövegeket, bőven van mit számon kérni a szerzőtől. Az írói arcél formálódása Sigmond esetében jól nyomon követhető, a lélektani realizmus hagyományos eszközeinek alkalmazása nem egy esetben írói pedantériával párosul, az írások „megcsináltsága” mögött nem sejlik fel az igazi ember, nem sikerül az írónak életet lehelnie hőseibe, így azok a legtöbb esetben „panoptikum-figurák” maradnak.

 

A nagyfokú mesterségbeli tudás adott – állapítja meg az Igaz Szó szerkesztője, technikai értelemben Sigmond írásaira ráillik a „korrekt” jelző, a tárgyilagos stílus túlságosan eltávolítja az olvasót az érzelmeikkel küzdő hősöktől, álláspontjukat nem tudják érvényesíteni:

 

„jól kitapintható az írói tárgyilagosságra való törekvés, ami nem is lenne baj, ha a valóság bonyolultságán belül az egymást keresztező s egymással szembeszálló összetevők közt, a saját, esetleg kínosan megharcolt álláspontját is érvényesíteni tudná (gondoljunk csak Sánta Ferenc kitűnő könyvére, Az árulóra) s nem hagyná, hogy a tények szinte a személytelenségig háttérbe szorítsák.”

 

A különböző kiadókkal, szerkesztőségekkel folytatott levélváltásból kitűnik, mint már említettük, Sigmond István autoriter szerző, írásait ritkán írja át szerkesztői utasításra – az első kötetének megjelenése után született kritikákban/recenziókban azonban számos bejegyzést, aláhúzást találunk. A Gálfalvi Györgyé mellett a K. Jakab Antal és a Czakó Gábor által írott kritika egy-egy passzusát ceruzával jelöli meg Sigmond, feltehetően követendő tanácsként tekint a megfogalmazott bírálatokra: míg Csire Gabriella azt várja el a szerzőtől, hogy az erkölcsi tartás ábrázolásában ne ragadjon meg a huszonévesek ábrázolásánál, Gálfalvi írása a fentebb kifogásolt személytelenséget tartja a Sigmond-próza legnagyobb hibájának. Meglátása szerint Sigmond szövegei akkor lépnek ki a személytelenségből, s ez az a rész, amelyet Sigmond István ceruzával külön kiemelt, amikor felelős írástudóként le meri vetkőzni gátlásait, s mer kitárulkozni:

 

„Ahogy mélyebbre ás önmagában, s ugyanakkor példás következetességgel próbál a valóság gyökereihez is eljutni, egyszerre megtelnek élettel, szinte felizzanak írásai. A Szeretsz-e gitárszóra?, Árnyékot eszik a víz és főleg a kötet legjobb írása, a Harc az éjszakában nemcsak a magára erőltetett látszat-kiegyensúlyozottság álarcát tépi le az íróról, de egy könyörtelenül önelemző, önmagával küszködő, szorongásait kiírni vágyó, a valóság problémáira rádöbbenő, s azokra másokat is rádöbbenteni kívánó markáns alkotói portrét is felvillant. Úgy érzem, íráskultúrája mellett megharcolt nyugtalansága a legnagyobb kezesség arra, hogy kötete nem jelent – mint annyi másnak – egyszeri vendégszereplést irodalmunkban.”

 

A könyvről megjelent méltatások közül a K. Jakab Antalé a legalaposabb. A felejtés művészete című kritikájában – Gálfalvi szövegéhez hasonlóan – a Sigmond-novellák központi problematikáját a hallgatás motívumában véli megragadhatónak. Sigmond hősei – mint megannyi élő szobor – a szentimentális-romantikus allegória modorában hallgatnak, s ha ki szeretnék fejezni magukat, képtelenek a mindennapi érintkezés nyelvét használni, mert lényük ezen a nyelven nem kifejezhető. Ezért nyúl Sigmond – K. Jakab szerint – igen gyakran a szentimentális (érzékeny) irodalom műfaji hagyományához, hol egy levélrészlet, hol egy napló-passzus segíti a hősöket az egyes szám első személyű önkifejezésben. A hősök sorsa is nem egy esetben wertheriádára hasonlít, s a hallgatás jogát is szentimentalista módon szerzik meg, beszédképtelenségük nem velük született félszegségük következménye. Sigmond hősei ugyanis „azért születnek félszegnek, azért szenvednek sérüléseket és kerülnek gátló körülmények közé, hogy hallgassanak”. (Az idézett résszel feltehetően Sigmond is egyetért, ceruzával jelölve be a lényeglátó gondolatsort.) Ugyanakkor hősei megtanulnak alkalmazkodni a körülményekhez, ritkán érik be „a szenvedés néma méltóságával, az erkölcsi magasabbrendűség vigaszával.”

 

Sigmond szentimentalizmusa – állítja K. Jakab Antal – nem írható le pusztán a formai megoldásokkal: szentimentalizmusa egyben a „benső igézete”. Annak a felismerése, hogy cselekedeteink különböznek önmagunktól: „hogy a gesztus, a tett, a magatartás, a szerep, a »normális« beszédhelyzetben elhangzó szó mindig egyértelműbb, egyszerűbb, kezdetlegesebb annál, amit ki akar fejezni.” Sigmond számára ugyanakkor ez az írói evidencia akkor válik problematikussá, amikor cselekvő és cselekedet viszonyát vizsgálja: „mi történik ugyanazzal az eseménysorral, ha más-más szereplőjének szemszögéből tekintjük át?” Példaként a Kanyargós út a lelkiismeretig című elbeszélést vizsgálja, ennek váltott, hármas narrációjú történetszövése révén azonban cselekvők és cselekedetek viszonyának leírásakor nem sikerül „felrepesztenie az események burkát, hogy a tények föllazuló rendje mögül előtűnhessen az okok játékos szabadsága”. A többszörös, ám más-más szempontú történetismétlés hármas funkciót tölt be, állítja az Utunk kritikusa: segíti a cselekménybonyolítást, a feltételezett cselekvéseket behelyettesíti a valóságosakkal, illetve túlbeszéli, túlírja a történetet. Amennyiben Sigmond hőseinek lényege a hallgatás, illetve saját lényük elmondhatatlansága, a cselekvő-cselekedet viszonyát elsősorban „a jelnek mint jelnek a jelentéshez mint jelentéshez való viszonyát” kellene meghatároznia, ellenben épp ez az elmélyítés nem sikerül maradéktalanul, hiszen mindig csak az adott jelnek az adott jelentéshez való viszonyát tágítják.

 

„Nem a megismerhetetlen új dimenziója felé tapogatóznak, hanem csak a nem-ismertet, az elbeszélés korábbi szálaira rá nem fűzöttet tárják föl.(…) Ahelyett tehát, hogy a tényvilág hasadékain át egy másfajta, más lényegű valóság titkaiba pillantottunk volna be, valamiféle »pszichofizikai paralellizmusnál« lyukadunk ki, amely szerint külső és belső között nem egészen nyilvánvaló, de alapvető, tökéletes és kölcsönös megfelelés áll fönn.”

 

A benső megírásának előtérbe helyezése még nem szerez érvényt a benső igazságának, állítja K. Jakab – a szentimentalizmus illúziója azonban, amennyiben ragaszkodik hozzá, épp azzal kerül szembe, mi önmaga: lélekfestő igényét csak abban a formában tudja kiteljesíteni, ha elfelejti a szentimentalizmust. Azaz ha mindezt nem redukálja külső és belső hagyományos mennyiségi arányának megfordítására s a formai megoldásokra. K. Jakab Antal kritikája a sigmondi próza egészére is érvényesíthető: a Sigmond-szövegek váltott narrációjú technikája, szereplőinek hallgatása, a történet/benső megírásának lehetetlensége, az ebből fakadó hallgatás problémája Sigmond kései szövegeire is jellemző. A Varjúszerenád szenvtelen elbeszélésmódja, a fokozatosan adalékolt történetelemek, a szereplők belső világának kegyetlenségig feszített ábrázolásában ellenben azt mutatja, Sigmond Istvánnak sikerült megfogadnia K. Jakab tanácsát: írásaiban valóban elfelejtette a szentimentalizmust.

 

A kötet híre Magyarországra is eljutott, a Kortárs folyóirat 1971 novemberében közöl róla Czakó Gábor tollából rövid ismertetőt – „eldobni való rosszat nem találtam”, húzza alá Sigmond Czakó mondatát, aki egyben az átlagnál jobbnak is titulálja a novellákat. S bár néha elnagyoltnak látja az egyes nézőpontok kibontását, túlírtnak a belső monológokat – véleménye szerint a kötet kamasztörténetei néhol romantikus parabolaként indulnak, szerencsés esetben, így például az Ütközők című novellában a szerzőnek sikerül történetét „gyönyörű valósággá” varázsolni.

 

Sigmond pályájáról írt összegző tanulmányában Kőháti Zsolt is foglalkozik Sigmond első novelláskötetével: a jelen emberét megnyomorító előírások, divatok – mint a jelen bajai – a múlt tanulságának levonásához vezethetik azt, aki észleli ezeket a problémákat. A morális problémák láttatásában azonban Sigmond nehezen lép túl a logikai konstrukción, a példázatjelleget nehezen „forrósítja át az életből merítkező művészet”, s ebben írásai hasonlítanak a magyarországi Czakó Gábor Csata minden áldott nap című regényéhez, állítja Kőháti. A korábbi kritikusoktól eltérően szélesebb spektrumú Kőháti nézőpontja – a Makk Károly-féle Szerelem című film alapjául szolgáló Déry Tibor-írások bonyolult viszonyait véli felfedezni a Gyászolni akarok című novellában. A filmes képzettársítások indokoltságát a Szerelemeső is tanúsíthatja – az idő lineáris rendje gyakran fölbomlik anélkül, hogy megzavarná a cselekmény egységét, monológjai, prózaversszerű írásai, balladisztikus kihagyásai, stilizált történetei pszichológiai elmélyültséggel párosulnak, sűrű szövetű, néhol nehezen dekódolható prózát eredményezve. Soha nem a konkrét jelen a fontos, hanem a morális alapállás ars poetica-szerű megfogalmazásai, összegzi a kritikus.

 

Soron következő köteteiben Sigmond egyre inkább mellőzi a szentimentalizmus kelléktárát úgy, hogy közben egyre szenvtelenebbül, egyre kegyetlenebb nézőpontból, az abszurd és a groteszk eszközeit felhasználva vall saját magáról, immár gátlások nélkül. Hősei egyre kevésbé gondolják úgy, hogy lelki-testi kiszolgáltatottságuk ellen tenniük kellene: adottnak és megmásíthatatlannak tekintik azt. Ettől válnak Sigmond történetei nyugtalanítókká.

 

A novellákat olvasva viszont a Sigmond-életmű ismerőjének az lehet a benyomása, csírájukban nagyrészt tartalmazzák mindazt, amivel a kilencvenes évek érett Sigmond-prózája jellemezhető. Sigmond István számára nem a konkrét személy a fontos, hősei behelyettesíthetők egymással: sematikusak, akikről gyakorlatilag alig tudunk meg valamit, nincs múltjuk és nincs jövőjük, jelenük is alig van. Vagy ha a szerző fel is villant egy-egy eseményt a múltból, csak azért teszi, hogy a szemléltetni próbált lelki problémát megindokolja. Hősei inkább csak megtestesítői azoknak a vívódásoknak, amelyekről beszélni óhajt, amelyeket a hősök révén helyzetbe hoz, analizál: mi történik egy gyerekkel, ha egész gyerekkora során ütik-verik? (Minden idők legnagyobb bokszolója); megítélhetőek-e a háború borzalmai a mindennapi-civil élet törvényei, etikája felől?, folytathatja-e mindennapi életét az, aki megélte a háború poklát? (Az ezredik áldozat); milyen fokú bűntudatot bírunk elviselni, s mi történik, ha megfosztanak a bűnbánat lehetőségétől? (Gyászolni akarok); sorsunk mennyire elkerülhető, van-e értelme lázadni ellene, vagy minden eleve elrendeltetett, belénk kódolt (Alkati kérdés). A novellák etikai-filozófiai problémáira keres választ Sigmond egész munkásságával – a forma és az eszközök változnak, a vizsgált probléma örök: a világba vetett ember, a maga kiszolgáltatottságával. S bár első kötete kapcsán nem említik a kritikusok az abszurd és a groteszk jegyeket – ezek nem is jellemzőek az első kötetre – A legkedvesebb című elbeszélés belső monológja, az álom-, illetve víziószerű váltások meglehetősen abszurd helyzetet eredményeznek. Egy cselédsorba taszított, megbomlott értelmű asszony története kerekedik ki a különböző emlékezetfoszlányokból, akinek története kísértetiesen hasonlít az Angyalfalva és a Varjúszerenád hőseinek sorsához: vannak-e a megalázásnak fokozatai, melyik az a pont, ahol az áldozat fellázad, lehet-e gátat szabni a visszafojtott érzelmeknek, vagy szükségszerű (és jogos?) ebben az esetben a pusztítás-pusztulás? Lényeges különbség azonban – s ezt kritikusainak többsége hangsúlyozza – az a töretlen hit, amellyel a szerző úgy véli: a megaláztatás, a kiszolgáltatottság még kivédhető, még van lehetőségünk szembeszállni és igazunkat érvényre juttatni. Mert még van igazság.

 

Jegyzetek

 
1. Kántor Lajos, Nyugalom vagy nyugtalanság? in Sigmond István, Árnyékot eszik a víz, 5–7 (Bukarest: Irodalmi Könyvkiadó, 1969), 5.

2. Baróti Pál, Árnyékot eszik a víz, Utunk 6 (1969): 13.

3, Belia György, Bukaresti Magyar könyvek (Budapest: Könyvtájékoztató, 1969), VIII.

4. Csire Gabriella, Árnyékot eszik a víz, Munkásélet (1969): IX, 19.

5. Sigmond egyébként írásain kívül a vele készített interjúkban is sokat moralizál – nem egy esetben túllép azonban az elvont, etikai problémákon, s hol egyféle apokaliptikus látomásba vált, hol személyeskedésbe fullad, ahol kiadók, szerkesztőségek kerülnek terítékre. Nem véletlen, hogy a szerkesztőségek, így például az Utunk él a válaszadás lehetőségével, s Ki hitte volna rovatában előszeretettel pellengérezi ki az egyes Sigmond-nyilatkozatokat. Sigmondnak az Utunk szerkesztőségéhez fűződő viszonyáról csak néhány, levélben elejtett megjegyzésből értesülünk, így mindenképp árulkodó a folyóirat rövid, Sigmond mondatait pellengérre állító élcelődése – még ha messzemenő következtetést nem is vonnék le belőle. Az Utunk 1972. X. 20-ki számában például azt írja: Ki hitte volna… „hogy Sigmond István csak az öngúny erkölcsi alapját ismeri el, mert különben »veszélyes játék a szomszédot céltáblának használni, s ha kell, ha nem, megalázni mérgezett hegyű gúny-nyilakkal, mert a szomszéd visszaüthet, s a legtöbbször nem az igazi legyet csapja agyon.« Halál az igazi legyekre, avagy tiltsátok be a vicclapokat!”

6. Szabó Lajos, Leginkább a fiatalokról ír, Igazság (1969): IV, 2.

7. Gálfalvi György, Sigmond István: Árnyékot eszik a víz. Ifjúmunkás (1969): V, 22.

8. A novellák sorrendje egyébként többé-kevésbé követi az egyes megjelenések sorrendjét: az első négy novellából a Kanyargós út a lelkiismeretig című nem jelent meg addig sehol, a másik hármat viszont 1969–1967 között publikálta (a kötet első novellája, a Szeretsz-e gitárszóra 1968-ban, A fiú és víz 1969-ben, az Este nyolckor találkozunk 1967-ben jelent meg). Az ezek után következő novellák viszont követik megjelenési sorrendjüket, így az egyes állomások nyomon követhetőek.

9. Gálfalvi György, Sigmond István…, 22.

10. K. Jakab Antal, A felejtés művészete, Utunk 42 (1969): 20. (Ismertető az Árnyékot eszik a víz című kötetről).

11. K. Jakab Antal, A felejtés művészete…, 20.

12. Czakó Gábor, Elsőkönyves romániai magyar írók. Sigmond István: Árnyékot eszik a víz, Kortárs 11 (1971).

13. Kőháti Zsolt, A „négy B.” írói programja, 5–6.